Fogorvosi szemle, 1948 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1948-02-01 / 2. szám
DR. LÖRINCZY ÉS DR. FÖLDVÁRI IMRE Я i a merev öntött kapocstól a B. Müller által konstruált rugalmas műalkotásig nagy fejlődésen ment keresztül. Ez a maradékfogazatot terheli meg. A másik tényező, a fogmű bázisai, melyet lehetőleg szélesíteni kell. A gyakorlatban azonban igen sokszor a bázis teljesen indokolatlan mértékű megkisebbítését, sőt mondhatnánk megcsonkítását látjuk- A protézis, bázisa hivatott közvetíteni a megterhelést a, nyálkahártyára, ill. az állcsontokra. Az említett szakirodalom példáiból tapasztalható, hogy minél jobban igénybevehető ,a maradékfogazat, annál inkább törekszenek a protézis lemezének vázosítására (pl. kengyelprotézis). Ismeretes, hogy az említett vegyes erőátvitel problémája a protézis süllyedésekor nyilvánul. Ezt a nyálkahártya elváltozása okozza. A kérdés ú. n. rezilienciaprobléma körébe tartozik. Ezt ai fogalmat különbözőkép értelmezik- Ha csak a nyálkahártyára vonatkoztatjuk, pl. B. Müller alatta a nyálkahártya deformálódási érti protézisnyomás hatására. A nyálkahártya! átlagos összenyomhatóságát Giger mérései nyomán 1.3 mm-re értékeli. Supplee reziliencia alatt csupán a nyálkahártya rugalmas összenyomhatóságát érti. Megállapítható, hogy talán 1—2 kivételtől eltekintve (pl. Heinz és Schalow) a szakkörök megegyező felfogásai szerint a nyálkahártyareziliencia .. üzdé&ére két intézkedés fontos. Az egyik a Spreng-féle rágónyomásoe- lenyomat, amely kifejezésre juttatja ai kompresszibilitás különbségét, .a másik a rugós kapocs- elve, amely B. Müller után szerkezeténél fogva csúcsteljesítményre hivatott. De egyes szerzők, mint pl. Eíbrecht azt is állítják, hogy a fogatlan elveoláris gerinc .a maradékfogazat tehermentesítése céljából sohasem terhelhető meg teljesen. Elbrecht szerint ugyanis az olyan állcsontban, amely fogait parodcntózis következtében vesztette el, továbbra fokozott resorptiós hajiam van és ezért ajánlja, hogy ilyen esetben inkább ai még meglévő parodontiumot terheljük, mert az állcsontra ható nyomás ezáltal kedvező húzóerővé alakúi. B. Müller gondolata is hasonló, amikor bizonyos, a processus alveolaris trajectorium-rendszerében beálló csontátépítődési folyamatra hivatkozik, melyet annakidején klinikáikon Gámán közölt. A vegyes megterhelés teoretikus indokolásában még Gottlieb-na is hivatkoznak, aki azonban tudvalévőén csak a fogról ai parodontium alveolaris nyúlványára történő erőátvitelnek előnyösvoltát állapította meg. Ebből a kiragadott néhány példából is láthatjuk, melyek az újabb tiankönyvirodalom vezérgondolatai, hogy a vegyes megterhelés helyességét biológiai szempontból igazolhassák. Mi ennek a vegyes megterhelésnek helyességét és jogosultságát elfogadni nem tudjuk. Ha -először a- nyálkahártya-resdliencia kérdését szemléljük, rámutatunk arra a helytelen nézetre, hogy a nyálkahártyát ért elváltozás egyenlő a nyálkahártya összenyomhatóságával. Ebből ered az ia hibás felfogás, hogy a rágónyomás alatt vett lenyomat a nyálkahártyát végső (stationär) állapotban rögzíti. A valóságban az elváltozhatóság (bármennyire is különbözik az egyes szerzők felfogása a rezilencia fogalmáról) egyrészt a nyálkahártya rugalmasságából fakadó összenyomhatóságából (kompresszibilitás), másrészt zsugorodási folyamatból, azaz az állandó nyomás alatti lassú nyálkáhártyásorvádásból tevődik össze. A fogpótlástan nfagy hibája, hogy ezt a két különböző tényezőt nem különíti el egymástól. A rágónyomásos lenyomatvételi eljárással a nyálkahártya összenyomhatóságából származó hibaforrás kiküszöbölhető és pillanatnyilag helyén biztosan ülő protézis készíthető. A sorvadás azonban caa-k a protézisviselés okozta állandó nyomás alatt támad és végül a nyálkahártya lényeges megvékonyodását eredményezi. Ez a végleges állapot legjobb esetben
