Fogorvosi Szemle, 1943 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1943-06-01 / 6. szám
132 Kranz kategorikusan minden fogat eltávolít, amely a törésvonalban van, Wassmund csak akkor távolítja el, ha a törésvonalba került fog fertőzést tart fenn, Reichenbach és saját tapasztalatom szerint, ha a törésvonalban lévő fog gyökérhártyája elhalt, a gyökérhártyájától megfosztott fog nem tud beleilleszkedni a csontos callusba és a keletkezett csonttasak akadályozza a gyógyulást. (19. ábra.) Pichler szerint attól az általános elvtől, hogy azokat a fogakat, amelyeknek alveolusát metszi a törés, azonnal távolítsuk el, csak abban az esetben térhetünk el, ha a fog a sínezés szempontjából jól használható. Ezt a fogat csak később távolítjuk el. Másik oka az ilyen fog átmeneti megtartásának az is lehet, hogy olyan töréseknél, ahol nincsen lényeges diszlokáció, az extrakció alkalmával esetleg elmozdulást idézhetnénk elő. Ezeket a fogakat későbben távolítjuk el, amikor a törés már megszilárdult. Letört gyökerek eltávolításával, ha fixen ülnek az alveolusban és nem esnek a törési vonalba és akut folyamatot nem tartanak fenn, várni lehet. A lágyrész-és csontsebek, valamint a törvégek fájdalmassága miatt úgyis sokat szenved a sebesült, a gyökerek eltávolítását későbbi időpontra hagyjuk. A csontlövéseknek távolabbi következményei is lehetnek, amelyek még a háború elmúlása után is foglalkoztatni fognak bennünket és emlékeztetnek a súlyos idegsérülésekre. Igen sokszor a fogakat tápláló erek és idegek áldozatul esnek a csontlövéseknek. Esetleg a foggyökér olyan kis mértékben sérül meg áthatoló lövés esetén, hogy a sérülést még röntgen sem mutatja ki. (Reichenbach.) A sérülés mindazonáltal elegendő arra, hogy a fogbél elhaljon. A pulpakamrában következményesen fellépő fogbélgangréna, majd az annak nyomán keletkezett periodontitis és periostitis aethiologiájának a háborút követő időkben harctéri sebesülteknél a háborús sérülésekben kereshetjük okát. Táplálkozás. A csont- és lágyrészsérülések, a testfelület bármelyik helyén vannak is, igen komollyá teszik a sérült állapotát, az állcsontsérülés súlyosságát pedig a nagy erek közelsége, nyelvsérülés, glottis oedema, aspiratio, suffocatio veszélye is fokozza. Az állcsontsérültek gyógyulását pedig még a táplálkozás felvételének akadályozott volta is hátráltatja. Ennélfogva rendkívül fontos az állcsontsérültek megfelelő táplálása. A legsúlyosabb állcsont- és nyelvsérülteknek szájon át való táplálása az első napokban lehetetlen, ilyenkor az orron át nyelőszondát
