Fogorvosi szemle, 1941 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1941-04-01 / 4. szám
102 is az ajtóhoz: jön a doktorbácsi. Lázas szemeim előtt egy kis, alacsony emberke jelent meg, igen elegáns öltönyben. Mindig zsakettben jött, elővette drága aranyos hőmérőjét, amit édesanyám a hónom alá dugott. Mikor pár perc múlva ezt kihúzták, a doktor bácsi igen komoly arccal szép jegyzőkönyvéből tépett papírlapon orvosságot írt. A folyadék rendeesn fekete színű és medvecukor ízű volt. hívek folyamán minden bajban Károly bácsi jött hozzánk és így lassan benne a földi leghatalmasabb segítséget láttam megtestesülve. Mindig csodáltuk mi testvérek az elegáns, hatalmas gazdag bácsit („Goldonkel“) és így érlelődött meg bennem a gondolat, hogy én is orvos leszek. Később, mikor már gimnáziumi tanuló voltam, a bácsi azt is mondta, hogy majd én leszek az asszisztense, aminek úgy én, mint a szüleim nagyon örültünk, bár én még nem igen voltam azzal tisztában, mit is kell ezen érteni.“ 2. Az ifjúkor. Gusztávnak színes diákköri élete volt. Szorgalmasan tanult és az apa művészi életszemlélete és bohémes természete bearanyozta ifjúságát, a mama komoly lelkülete és mély vallásossága erős nyomot hagyott benne. Még 16 éves sem volt, amikor édesapja a vakációban magával vitte külföldi tanulmányútjára. Németország iparművészeti iskoláinak tanulmányozása volt a cél. Becs, Passau, Regensburg, Nürnberg, Würzburg, Karlsruhe, Heidelb'u^. Я’-"-—burg, München művészeti csodái nyíltak meg neki.28/“ Az ifjú tudólátó, kitáruló szeme szomjasan itta föl a műalkotások misztikumát. Aztán a természet szépségei egy művészettel telített, gyengéden szerető apa fantáziatágító interpretálásában. A hatás egy életre szólóan edződött a fogékony ifjú leikébe, kinek komolysága mellett élénken 2e/a Szívbeli öröm számomra, amikor itt megemlékezem Gusztávnak egy másik, még gyermekkori utazásáról, amely őt szülőfalumba, Hőgyészre vitte. Mondja ő el saját szavaival: „Mint kisfiú 1886 nyarán szüleimmel Hőgyészre mentünk nyaralni anyai nagybátyámhoz, ki gróf Apponyi jószágigazgatója volt. Az utazás akkoriban nem volt oly könnyű, mint ma, mert Paksig gőzhajón mentünk, ami magában véve nekünk gyerekeknek rendkívül i élmény volt. Kora reggel szálltunk ki a hajóból, ott várt a cifraszerszámos úri fogat. Az út Hőgyészre rendesen három óra hosszat tartott •— ha az út megengedte. Ezúttal vígan indultunk és jól haladtunk a gyönyörű dunántúli dombosvidéken fel-le. míg egyszerre csak egy mélyedésben váratlan akadályra bukkantunk. A mindinkább puhuló mezei út közepén hatalmas kátyúban, egy bivalyosszekér zárta el előttünk az utat, a két bivaly kéjes nyugalommal nyakig belehemperegve a sárba, élvezte a hűvös pocsolyát és a vásáros gazda feleségével együtt, piros esernyőjükkel, kitartóan, egymást felváltva ütötték a bivalyok hátát, miközben hangos szóval biztatták őket: „Gviih te villám, gyüh te fecske” De hiába voltak e szép nógatások, a villámhoz és fecskéhez nem igen hasonló két lomha bivaly meg sem mozdult, mire egész családunk és a kocsis leszállva, kerülővel gyalog értük csak el az út további száraz részét. Azóta családiunkban szállóigévé vált a lustaság és lomhaság fogalmának kifejezésére a tolnamegyei „villám és fecske”. Ez egyúttal gyermekkorom egyik kedves emléke.”
