Fogorvosi szemle, 1937 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1937-02-01 / 2. szám

50

főoka nem a Fischer-technika hibás alkalmazásában,, hanem magában a Fischer-technikában keresendő.

Nem kívánunk e helyen Levittel vitába bocsátkozni, de azt megállapíthatjuk, hogy amennyi hibás momentum Fischer eljárásában található, legalább is ugyanannyi hibaforrást Levitt eljárása is tartalmaz, mert mind a kettő olyan merev szabályokat állít fel, melyek az egyes esetek egyéni elbírálására csak igen szűk teret engednek.

A különböző szerzők eljárásai között a lényegi különbség:

1. a beszúrás helyére és magasságára,

2. a beszúrás irányára és

3. a tűvezetés módjára vonatkozik.

1. A beszúrás helyét a legtöbb szerző a crista temporalis mellett jelöli meg, attól kissé mesiálisan %—1 cm., illetve ujjnyi magasságban az alsó molárisok rágófelszíne felett (Fischer, Braun, Williger, Seidel). Levitt és Schleich ezzel szemben a felső és az alsó nagyőrlők rágósíkjai közötti távolság felezési pontján, a ligamentum pterygomandibulare mellső szélétől laterálisán szúrnak be.

2. A fecskendő irányát úgyszólván minden szerző különbözőképpen határozza meg. Fischer az ellenoldali szemfogat, Levitt az első kisőrlő fogat, Williger a második kisőrlőt, vagy első nagyőrlőt, Braun az ellenoldali szájszöglet tájékát, Schleich az ellcnoldali szájszögletet, Seidel ezzel szemben az azonos oldallal párhuzamos, de azon kívül fekvő vonalat jelöli meg a beszúrás irányául.

3. A tüvezetést illetőleg Levittel és Willigerrel szemben, kik a lingulára való direkt rászúrást ajánlják, az összes szerzők a csontvezetést tartják helyesnek.

Hogy a vitás pontokban mely szerzőknek van igazuk, annak eldöntése azért rendkívül nehéz, mert mindegyik eljárással lehet jó eredményeket elérni és egyik eljárással sem zárhatjuk ki bizonyos százalékban a rossz eredményeket. Egyik methodust sem mondhatjuk rossznak, mert nem lehet rossz az olyan eljárás, amellyel az esetek nagyobbik százalékában tökéletes eredményt érünk el és valamennyivel elérhetjük ezt. Ezzel szemben egyik eljárást sem mondhatjuk tökéletesnek, mert egyik sem olyan, mely az előírt technika legpontosabb betartása mellett is, feltétlen biztonsággal, minden esetben eredményhez vezetne. Ha pedig ilyen kitűnő szerzők, közismerten igen nagy előtanulmányok alapján kidolgozott methodusai sem tökéletesek, úgy kétségkívül olyan individuális anatómiai variációk lehetőségére kell gondolnunk, melyeket a szerzők eljárásaik kidolgozásánál figyelmen kívül hagytak.