Fogorvosi szemle, 1937 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-01 / 1. szám

17

Az kétségtelen, hogy a gipszlenyomat levétele egy állcsonttörést szenvedett betegnél nem felel meg a sebészi követelményeknek. Ezért az egyszerű, az orvos által könnyen elkészíthető készülékeknek ez volt egyik legfőbb előnyük. A régebbi rögzítő methodusok mellett (Cunning, Port, Angle) az állcsont teljes immobilisatiójára törekedtek, ezt vélvén a törés gyógyulása szempontjából egyedül célravezetőnek. Szórványosan még ma is vannak propagálói a teljes immobilisatiónak (Ivy). A törvégek egyedül biztos adaptatióját csak így állítják elérni.

Azonban ezt, már igen neves autorok évtizedes tapasztalatai teljesen megcáfolták. A könnyű sínező készülékekkel egvidőben kezdték az intermaxilláris gummigyürűk alkalmazását a retentio biztosítása céljából. Ez egy csapásra meghódította a szakköröket.

Összehasonlíthatatlanul nagy előnyöket nyújtott a teljes immobilisatióval szemben. Míg annál a szájnyitás, beszéd, táplálkozás, szájhygiénia, úgyszólván lehetetlenné volt téve és a sérült intézetben fekvő súlyos beteg volt, addig ennél az eljárásnál teljesen zavartalan a táplálkozás, a száj tisztántartása csak kis mértékben van megnehezítve és a sérült pár nap múlva mint ambuláns beteg kezelhető, sőt könnyebb munkát is folytathat.

A felső állcsonttörések kezelésénél az esetek nagyobb részében azonban az extraintraorális nehézkesebb készülékek alkalmazását természeténél fogva nem tudta kiszorítani.

Mint fentebb láttuk a drótsínek, a szájviszonyoknak többékevésbbé ellenálló anyagokból készültek (nikkeiin-, Randolf-, platina-, aranyötvözetek) 1.5 mm. vastag huzalok, melyekre a gummigyürűk felvételére szolgáló horgok vagy gombok voltak forrasztva. Fogakhoz rögzítése 0.3—0.4 mm.-es sárgarézdróttal eszközöltetett. A két állcsont között kifeszülő gummigyürű lassú, de állandó hatása szinte biologikusan hatva még a helytelenül reponált törvégeket is meglepő rövid idő alatt helyes irányba húzta és az így kezelt törések tökéletes okkluziós eredménnyel gyógyultak.

Az egyszerű és a betegre kényelmes rögzítés kérdése meg volt oldva. Azonban a rögzítéshez használt huzalok (a drága platinaranysínek kivételével) a szájnál behatására oldódási és korróziós jelenségeket mutattak, a forrasztási helyeken törtek és súlyos gingivitiseket, gyomorpanaszokat okoztak.

1935-ben Hauptmeyer leírja a Wipla-acélból kizárólag hajlítással előállított sínezést és ezzel az állcsonttörések egyszerű, hygiénikus és tökéletes ellátását megoldottnak tekinthetjük.