Fogorvosi szemle, 1936 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1936-01-01 / 1. szám
41 meg a helyes diagnosist. A sebet piszkálta és magához járatta, amikor már régen kórházban kellett volna feküdnie, nem ismerte fel az osteomyelitis jellemző tüneteit és a téves diagnosis alapján betegsége nagyon elhúzódott és súlyossá vált. A bíróság helyet adott az alperes panaszának. Az ítélet többek között a következőket mondja: Az állampolgárok jóléte részben attól is függ, hogy az orvoslással és sebészettel foglalkozó szakemberek hivatásukat kellő ügyességgel és szakértelemmel gyakorolják, olyan ismeretekkel bírjanak, melyek az illető közösségben élő orvosok átlagánál fellelhetők. Ha a törvény nem is ír elő az orvoslásban abszolút ügyességet és tudást és minden diagnosztikus tévedésért az orvos nem vonható felelősségre, vannak olyan súlyos diagnosztikus hibák, melyek az átlagos tudással és gondossággal gyógyító orvos praxisában sem fordulhatnak elő. A rossz kezelés (malpractice) állhat a diagnosis elmulasztásában is, mert a beteg diagnosis nélkül, bármily szembeszökő is betegsége, helyes kezelésben nem részesülhet. Az ítélet az orvost (fogorvost) a panaszos (felperes) részére 10.000 (tízezer) dollár megfizetésére kötelezte. A másik esetben a panaszos szintén osteomyelitist kapott foghúzás után. Az orvos a beteg előadása szerint dagadt ínybe adta az injectiót és elmulasztotta a szükséges röntgenfelvételt. A fogat extrahálta és sokáig a sebet magánrendelőjében kezelgette, amikor már fenyegető és jellemző tünetek utaltak a csontvelőgyulladásra. A fogorvos védekezésében előadta, hogy az osteomyelitis lappangó alakban már az injectio előtt is fennállott és a lágyrészekbe adott befecskendezésnek a csontvelőben lezajló folyamatra semmi hatása nem volt. A törvényszék ezt a védekezést nem fogadta el. Ha feltehető is, hogy a csontvelölob lappangó alakban fennállott; a kezelés előtt, vagy röviddel a foghúzás után röntgenfelvétel és pontos klinikai vizsgálat alapján bizonyára diagnosztizálható volt. A helyes diagnosis alapján egész más kezelés történt volna, mint amit a fogorvos végzett. Mindkét esetben tehát a helyes diagnosis felállításának elmulasztása volt a döntő szempont a bíróság ítélethozatalában. Molnár László dr. Becks és Wainwrig'ht: Human Saliva. I. Critics of Former Calcium Studies. Journal of Dental Research. 1934 okt. Annak a vitának eldöntésére, hogy lehet-e valamilyen része a caries és a pyorrhoea kóroktanában a nyál megváltozott calciumtartalmának, előbb természetesen a normális calcium értékek ismerete volna szükséges. Szerzők szerint az eddig történt kutatások erre nem adtak helytálló választ. Az általában használatos caleiummeghatározások az oldott mészsók oxálsavas kicsapásán és a keletkezett oxálsavas mészesapadék gravimetriás, vagy titrimetriás mérésén alapulnak. Űj abban alizarinos kicsapást, az elhasznált alizarin felszabadítását és eolorimetriás meghatározását is ajánlották. Mindezen eljárások előkezelést igényelnek (fehérje és más anyagok jelenléte a calcium quantitativ kicsapódását akadályozza), további hibaforrás a csapadék mosása centrifugálás és leszívás, vagy dekantálás útján. Szerzők legmegbízhatóbbnak a Kirk és Schmidt-féle módosítást tartják, amely híg NH,OH-oldattal filtrálja a csapadékot, majd kénsavban oldva kaliumhypermanganattal titrálja. Az eddigi összes nyáloalciummeghatározásokat három csoportra lehet osztani, aszerint, hogy hol hibásak. Az első csoportbeli kutatók, mint például Hőse, Bunting, Bickert, Broderick, Janssen, Haussen methodikája volt rossz. A
