Fogorvosi szemle, 1928 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1928-02-01 / 2. szám
139 tasakok) rendszerint sokkal inkább a hiányos előkészítés és rossz applikálás okozza, mint az arany izgató hatása, mint sokan gondolják. A fogat mindig hengeresre kell csiszolnunk, alámenő részek nélkül. A koronaszélnek pontosan kell zárni és nem szabad % mm.-nél mélyebben a foghús alá nyomulni. A gingivitis oka néha az, hogy az aranykoronának nincs meg az anatómiai alakja. Ezt teljesen csak az öntött koronáknál érhetjük el. Maga a hidtest is lehet oka a gyulladásoknak, ha szorosan ráfekszik a nyálkahártyára. Ezért ma arra törekszünk, hogy a hidtest az ínnyel ne érintkezzen, de még így is maradnak nehezen tisztítható sarkok. Az átmosható híd csak az alsó, oldalsó fogaknál alkalmazható, tisztíthatósága sem ideális. Gyakori oka a panaszoknak (periodontitis) a pillérek túlterheltetése. A periodontiumnak árt az is, hogy a liídkészítésnél a fogak saját, élettani mozgását nem vesszük tekintetbe. A jó híd követelményeinek annál nehezebb eleget tenni, minél több a pótolandó fog. A felsorolt szempontokból legideálisabb az ú. n. „movable-removable* ‘ systema szerint készült hidak: ezek kivehető hidak, melyek szélesen ráfekszenek az alveolusra (ez nem hátrány, mivel jól tisztíthatók) és ezáltal csökkentik a pillérfogak túlterhelését. A kivehető hidak fixálása történhetik: 1. kapcsok, 2. ú. n. attachements-k révén. A kapcsoknál elvetendők a drót- és lemezkapcsok, csak az öntött kapcsok jók, melyek pontosan a fog alakja szerint készülnek. Ezeknek elkészítésére a nálunk kapható arany nem alkalmas, mert öntés után rugalmasságának nagyrészét elveszti. Attachements alatt a hídtestnek a pillérfoggal történő összeköttetésének egy bizonyos módját értjük. Két részből áll: egy matricából és egy patricából. Előbbit a pillérfogon alkalmazzuk inlaybe, koronába vagy félkoronába forrasztva, utóbbit a hídtesthez forrasztjuk. Részletesen leír néhány ilyen módon készített hidat igen jó és szemléltető felvételekkel illusztrálva. Kiemeli, hogy a munkákhoz sok türelemre, ügyességre és pontosságra van szükségünk, de a kitűnő eredmények mindenért kárpótolnak. Sipos Stefánia dr. Kantorowicz: Orthodontiai anomáliák öngyógyulása. (The Self- Correction of Orthodontic anomalies.) Int. Journal of Orthodontia. 1927, Nr. 2. Orthodontiai anomáliák létrejöttére vonatkozólag csupán a megfigyelés szolgáltathat anyagot, a kutatás másik módja, a kísérlet, nem igen jöhet számításba. Szerző ezért a bonni iskolafogászaton, másrészt újszülötteken vett lenyomatokon végzett megfigyeléseket, Korlchaus társaságában. Ezen nagy anyagon végzett megfigyelések azt eredményezték, hogy az anomáliák legnagyobb része rachitisre vezethető vissza (mesial- és distalharapások, nyílt harapás). A rachitis gyógyulásával már fejlődőben levő állcsont- és fogazatanomáliák is önmaguktól kigyógyulnak. Ezért bír eminens fontossággal a rachitis minél korábbi gyógyítása. Az anomáliák más része orrlégzési zavarokra vezethető vissza. Az orrlégzési zavar megszüntetése után az anomália sokszor magától meggyógyul. Fontos szerepet játszik fogazatanomáliák létrejötténél tejfogak túlkorai extraktiója. Bonnban ez az ok azonban, az iskolásgyermekek fogainak systematikus kezelése révén, úgyszólván teljesen ki van küszöbölve. Mindezekből láthatjuk a preventio roppant fontosságát orthodontiai anomáliáknál. Sikeres preventiót azonban csak az aetiologiai factorok kikutatása biztosít. Jiehák.
