Fogorvosi szemle, 1928 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1928-02-01 / 2. szám
130 mert ezt most már a biblikus hagyománynál sok-sok évtízezredekkel régibb tanúságok bizonyítják, hogy a legősibb ember is szenvedett fogbetegségben, tehát egész biztosan kereste azok orvoslását is. A fogromlás nem modern kultúrbetegség, mint sokan tévesen hiszik, hanem egyik csapása az embernek, amióta a földön él. Igen érdekes, de itt tovább nem szőhető kultúrhistóriai tényezők az idők folyamán odavezettek, hogy az orvostudomány lenézni kezdette gyermekeit, a fogászatot, azzal csak kelletlenül és nem szívesen foglalkozott, az mostohája lett az anyatudománynak. De ne méltóztassanak gondolni, hogy egyedül csak a fogászat süllyedt így le tekintélyben. Egészen hasonló sors érte például a sebészetet is. Az ókorban és jó ideig a középkorban keresztül csak a belgyógyász volt az igazi orvos — az a bizonyos doktorbácsi, aki ősz szakállát simogatta és ezüstmarkulatú bottal járt —, a sebész, a chirurgus, az nagyon is oldalt állt, arra az orvos igen nagyon félvállról nézett és persze még jóval hátrább, egészen a sarokban, ott volt helye hamupipőkének : a fogászatnak. Ez az áldatlan hercehurca a testvértudományok és a testvéorvosok között végezetül arra vezetett, hogy megúnva a szolgasorst mindkettő : a sebészet is, a fogászat is, körülbelül egyidőben kivált egészen és bevallottan az orvostársadalomtól, lemondott az orvosi rangról. Ennek a lemondásnak megvolt talán presztizsbeli szépséghibája, megvolt a haszna is: e tudáságak hatalmas és önálló fejlődését indította meg. De az idők telnek és múlnak. Ami máma jó, az talán holnap már nem az. Hiába különült el sebészet és fogászat az anyatudománytól. Minél inkább fejlődtek, a hivatás logikája, a salus aegroti, a betegek üdve annál inkább kényszerítette őket, hogy teljes orvosok legyenek ismét! A kitaszítottak, a szülehagyottak hovatovább visszakívánkoztak a régi rangos házba, mert ott volt az igazi helyük. Az csak természetes, hogy mielőtt visszafogadtattak volna, előbb be kellett bizonyítaniok orvosi érdemességüket és méltóságukat. A sebészettel ez már régebben megtörtént, elannyira, hogy ma elismerten szinte az orvosi tudomány teteje, mindenesetre primus inter pares. A fogászat lesüllyedése, eltávolódása az anyaorvostudománytól mélyebb volt, mint a sebészeté, ezért visszafogadása, egyenjogúsítása, hogy úgy mondjam, a visszahonosítása nehezebb folyamat és hosszabb időt vett igénybe és mint Szabó professor úr tegnap kifejtette, nálunk most van befejezőben azzal, hogy egyetemünkön nemcsak tanítása, hanem hallgatása és szigorlatoztatása kötelezővé leend az orvostanhallgatók részére, miként a többi fontos orvosi disciplináké. Az én feladatom pedig most az, hogy igen röviden vázoljam, miként alakultak a fogorvoslási viszonyok hazánkban, míg végre elérhette a fogászat ezt a régi, természetes, mert történelmileg indokolt vágyát. A magyar fogorvoslás történetének fonala sajátságosképpen egy negatívummal indul meg. A XVII. század végén egy igen nagy és igen gazdag úr, Bethlen Miidós gróf, Erdély kancellárja azt írja híres önéletrajzában, hogy két rossz zápfogától az álla alatt több ízben tályog támadt, „mely miatt, mint bolond, két zápfogamat is kivonattam onnét, melyet drága pénzzel is visszatennék most, ha lehetne‘ ‘. íme ez volt a fogorvoslási helyzet Magyarországon a XVII. század végefelé, hogy az olyan nagy úrnak is, mint Bethlen Miklós grófnak, gyógykezelés helyett a borbély húzta ki a fogait. Pedig ugyanakkor Franciaországban már kialakult az úgynevezett chirurgien-dentiste-ok rendje, akik, ha nem is voltak orvosdoktorok, de foggyógyításhoz és pótláshoz már értettek.
