Fogorvosi szemle, 1927 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1927-01-01 / 1. szám
22 A szegedi állomáson a fogorvos kartársak népes küldöttsége várta a vendégeket, Pap Nándor dr. elnök, Szepesi Imre dr. titkár és Kán Izidor dr., az előkészítés lelkes szervezője vezetésével. Pap\ Nándor dr. elnök a következő szavakkal fogadta a vendégeket : A tudomány zászlósurait megillető hódolattal és a legkedvesebb rokonvendégeknek tartogatott, meleg szeretettel köszöntőm Méltóságodat, hűséges táborkarát és utitársait Szeged földjén. Nemrégen, de mégis, mégis régen !... itt a magyar világ közepe volt. Itt bizton és szelíden ringatta a nemzet Géniusza a jómagyarság sok-sok bölcsőjét... Most pedig a magyar koporsónak meghagyott földdarab végén állunk ... határon . .. s talán a lét, a nemzeti lét vagy nemlét határán ... Én magyar szívnek szebb és kedvesebb Istenhozottat nem tudok mondani, minthogy azt kívánom : minél előbb és minél többször láthassák ezt a várost újra — a régi hazában, a régi helyén!... Szabó professzor rövid köszönetét mondott a jóleső szavakért: Kedves Barátaink 1 Hívtatok — eljöttünk, és nagy örömmel jöttünk és sokan jöttünk. Talán túlsokan is, úgyhogy félünk, hogy túlságosan terhetekre leszünk. De hát ez2el is dokumentálni akartuk, mennyire egynek érezzük magunkat Veletek és törekvéseitekben. Az érkezett vendégeket a rendező-bizottság Szeged városa hintóin kalauzolta a Kass-szállóba, hol elszállásolásukról gondoskodott. A vendégek ezután végighallgatták a szegedi színház előadását, hol a „Luxenburg grófja“ című operette reprizén, Halász Henrik dr. miskolci kartársunk bájos leánya: Anna, a budapesti Királyszínház tagja, tökéletes művészettel alakította a női főszerepet. Szépszámú résztvevő tette emlékezetessé az ismerkedési vacsorát a Kass-szálló dísztermében, melyen megjelentek az összes szegedi kartársak feleségeikkel és a fiók távolabbi helyeiről néhány kartárs. Itt Pap Nándor dr. elnök köszöntötte a vendégeket: Hölgyeim és Uraim! Olyan ez a mi magyar népünk, hogy „ha szépen kérik tőle, az ingét is od’adja“ ... Od’adja még a vérét is, a nemzetléleknek ezt a drágalátos, csodás, misztikus szentségtartóját. . . Od’adja a gyermek együgyű bőkezűségével, a nagyúr büszke nyugalmával, od’adja (óh 1 hányszor oda is adta!) — valami tékozló, fölséges, isteni nagylelkűséggel... Csak eggyel fukarkodik, mintha a vérénél is drágábbnak tartaná: a szavával . .. Mint ennek a népnek egyszerű fia, a magam jószántából én sem mondanék most kedves vendégeinknek többet, mint amennyi a teli szivén éppen hogy kicsordul: Isten hozott, Testvérek!... Dehát — egész világéletemben peches voltam. A peches embernek pedig minden visszára sikerül: az is, amit akar, az is, amit nem akar ...
