Fogorvosi szemle, 1923 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1923-01-01 / 1-3. szám
8 Bizony bevonultunk, mi medikusok akkor első ízben kórházi szolgálat helyett fegyveres szolgálatra. De bántuk is, ha szorított a bakancs, ha nyomott a borjú szíja, hiszen oly fiatalok voltunk ... és ha vártán kuksoltunk, akkor is velünk volt Petőfi humora: Csak minden harmadnap strázsálsz, Akkor is csak nyolcz órát állsz, Ha hideg is van, meg nem fagysz, Ott a körmöd, belefújhatsz. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj fel öcsém katonának . . . (Katonaélet.) Elmúlt ez az év is, sőt több is — és végre az alma mater is elbocsájtott kebeléről minket és most már következett az igazi élet, a nagy világ : A nagy világ az életiskola; Verejtékemből ott sok elfolya, Mert oly göröngyös, oly kemény az ut, Az ember annyi sivatagra jut. (Hazámban.) Azért boldog közietek, a ki nemsokára azt mondhatta, amit Petőfi 1847 szeptember 8-án mondott: Bírom végre Juliskámat, Mindörökre bírom őt, Az enyémnek vallhatom már Isten és a világ előtt. Ti is elmentetek Kohóra. És átéltétek a násznak, az emberpár egybeolvadásának bűbájos misztériumát. És talán úgy is volt, hogy megtelepedéstek első idejében nem is zavartak nagyon gyakran a páciensek és ezért volt alkalmatok nem egyszer Petőfivel ábrándozni : Dél és est közt van az idő, nyújtózom A pamlagon végig kényelmesen . . . Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. (Beszél a fákkal a bús őszi szél.) De azért ugyebár, hogy is mondjam csak, ugyebár ezt sosem mondtátok, hogy:
