Fogorvosi szemle, 1923 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1923-01-01 / 1-3. szám
20 meg a román múzeumban letett koponyát. Ha annak a felső fogsorában megtalálja az általam leírt kiálló szemfog-agyarat, akkor az a Petőfi koponyája és akkor szerezzük azt meg bármi áron.“ A mesébe illő romantikus történetet egy Fischer Károly nevű nagyszebeni ügyészségi tisztviselő, az említett Reichenberger unokája írta meg levélben a Petőfi-Társaság titkárának. E levélben közli, hogy nagyatyja hosszú ideig egy koponyát őrzött, melyet a magyar szabadságharcban a csatatérről hozott s melyet később a balázsfalvi főgimnáziumnak ajándékozott. A levél írója szerint Reichenberger határozottan soha sem jelentette ki, hogy ez a koponya Petőfié, de sok olyan célzást tett, a miből a család egyik-másik tagja a koponyában Petőfi koponyáját sejtette.19 A Petőfi-Társaság előbb magánúton akarta megszerezni a koponyát és a mikor ez nem sikerült, hivatalosan Vlassics Gyula akkori közoktatásügyi miniszter útján megkérte Mihályi Viktor balázsfalvai g.-k. érseket, hogy küldje fel a koponyát megvizsgálás végett Budapestre.20 Az oláhok nagyon fontoskodtak és akadékoskodtak, előbb konzisztoriumot kell összehívni stb. Addig is Kéry Gyula, a Petőfi-Társaság titkára leutazott Balázsfalvára, a koponyát természetes nagyságban és különféle nézetben a gimnázium rajztanárával lerajzoltatta és a rajzokat előzetes véleményezésre Budapestre küldötte.21 Jókai a rajzok után így nyilatkozott: „Petőfi koponyája felül szélesedő volt, ez pedig keskenyedő; homloka magas volt,22 ezé alacsony ; az orrtól az inycsontig az arcz jóval hoszabb volt s a pofacsontok kiülők. Arczélben még jobban 19 Kéry Gyula, Friss nyomon. Petőfi-könyvtár, I. füzet, pagina 128. 2° Az egész akció történetét részletesen leírja Kéry Gyula a Budapesti Hírlap 1902. 7-ik számában. 21 A rajzok reprodukciói láthatók a Vasárnapi Újság 1902. 3-ik számában, ugyanott a vélemények is. 22 Lauka Gusztáv is megszólalt Nagybecskerekről. Szerinte a költőnek inkább kisebb és keskenyebb homloka volt, nem mint Jókai mondja. Ferenczi, u. o. pag. 156.
