Fogorvosi szemle, 1917 (10. évfolyam, 1-4. szám)

1917-11-01 / 2-4. szám

Változás a „Fogorvosi Szemle“ szerkesztőségében.

Midőn 9 évvel ezelőtt a „Fogorvosi Szemle“ első számát útjára bocsátottam, azzal a rajongó hittel voltam eltelve, hogy ez a szaklap nem fog egy-két évfolyam után megszűnni, mint elődei, hanem, ha kell, a magam csekély erejével is fenntartom mindaddig, míg nálamnál hivatottabb kezekbe nem kerül s míg oly mélyen nem eresztette gyökereit a magyar szaktudomány humuszába, hogy többé sem közöny, sem versengés el nem pusztíthatja.

A „Fogorvosi Szemle“ mindjárt az első években megélt a saját emberségéből. A „Magyar Fogorvosok Egyesületének“ tulajdona volt, de az Egyesület pénztárát igénybe nem vette soha. Megjelent a béke éveiben mindenkor minden negyedévben. Eljöttek a háború nehéz esztendei. A „Fogorvosi Szemle“ csak elgyöngült, évente csak egyszer adott életjelt magáról, de élt és létezésének folytonosságát dokumentálta.

Most, midőn legnagyobb örömömre Szabó József dr., egyetemi magántanár társul belépett a szerkesztőségbe, a legönzetlenebb öröm tölti el szívemet, de legyen ez egyszer szabad szerénytelennek lennem, büszkeség is, mert most már megingathatatlan az a hitem, hogy a „Fogorvosi Szemle“ melyet én indítottam, megindult azon az úton, mely csak felfelé vezethet, biztosítva van ezen, immár egyetlen magyar szaklapunk részére a fennmaradásához szükséges szellemi és anyagi erő.

Immár 18 éve dolgoztam karunk becsülete és tekintélye érdekében; az én munkám semmivel sem volt értékesebb, mint azoké, kik csak solidaritásukat és anyagi erejüket adták a jó ügy segítségére, de ez az egy tény, hogy a reményem szerint mindenkorra fennmaradó szaklap először az én signaturámmal indult el, habár szerény köntösben, a maga útjára, végtelen jóleső érzést kelt szívemben.

Bocsássák meg kedves kartársaim, hogy egy a tudománynak szentelt lap hasábjait subjectiv érzéseim pertractálására

80