Felvidéki Méhész, 1918 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1918-12-01 / 12. szám
12 helvidéki Méhész „Ahol az ellenség járt“ Ezen a címen lapúnk júniusi számában fölhívtuk olvasóink figyelmét Zsatkovics János 'méhésztársunkrták a háborúban szenvedett károsodására és fölkértük a jószándéku méhészeket-, hóQ'y Zsatkovics méhészkedésének az újra- !keltéséhez 1 — 1 méhcsaláddal hozzájáruljanak. í.rre a felhívásunkra elsőnek Chrien Gusztáv hontvármegyei lelkes méhésztársunk sietett Zsatkovics segítségére. A nemesszívű adományt Zsatkovics Ghrien Gusztávnak a következő sorokban köszöni meg: Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Folyó év július havi „Felvidéki Méhész“ kapunkban a tagok figyelmét volt szíves fölhívni vfthol az ellenség járt“ című soraival, ki volna szíves engem egy méhcsaláddal kisegíteni, hogy így újból folytathassam a méhészetet. A Szerkesztő Ur szíves sorait siker koronázta, mert Chrien Gusztáv, béldi tanító-kartársam küldött is egy kaptárral, melynek nagyon megörültem, mivel levélváltásunk útján meggyőződtem, hogy azt nagyon szívesen küldte. Dacára annak, hogy én tőle nem kívántam teljesen ingyen, mégis mert egyik tönkretett kartársáról lévén szó, soraival mindent elkövetett, hogy én tőle minden díjazás nélkül fogadjam el a méhcsaládot. Nagyon örültem a méheknek amint megérkeztek, de még jobban annak, hogy azt egy gyöngefizetéssel biró kartársamtól kaptam, — miért is hálás köszönettel maradok Ghrien Gusztáv kartársamnak és hálás köszönettel maradok igen tisztelt Szerkesztő Urnák is. Mély tisztelettel vagyok: Viraván, 1918 október. Zsatkovics János tanító. Rovás. Fönt, vagy lent? Teletorokkal, kipirúlt arccal, ráncbaszedett homlokkal folyik a vitatkozás: hol legyen a kijáró? Beszélgettem kezdő méhészekkel, akik (hogy más-más érzésekkel, fölfogással is megismerkedjenek) különböző irányú méhészlapot járatnak. És ezt nagyon is jól cselekszik. Hadd ismerjék meg a magyar méhészetet. Beszélgetés közben rátértünk a kijáróra. Fölösleges a vitát elmondanom, hiszen az ezúttal amúgyis közömbös. — Hogy van az — kérdi az egyik, igen éles fölfogású kezdő — hogy A. ur, akinek a munkáját szorgalmasan áttanúlmányoztam, körömszakadtáig védte első időben az alsó kijárót, majd a-fölsőnek adott igazat. Alig egy év előtt olvasom egyik cikkében, hogy mégis csak az alsó kijáró a jobb, de legyen nagyobb, mint az eddig használt. És kegyetlenül páholja a fölsősöket. — Természetes, — vágja közbe egyik he- veskedő újméhész — hogy annak van igaza, aki az alsó kijáró meiíett foglal ál last* mert • • 1 1 — Ugyan kérlek, — szólt az eddig hallgató s magát tapasztaltnak mondó kezdő — mit tudhatod te azt, hogy melyik kijáró a jobb ? Csak nem akarod . . . — Ejnye, kérj ík, csak van annyi tapasztalatom ezen a téren, mint neked és . . . — Van a fittyfenét! Hiszen . . . — A te kétéves tapasztalatod . . . — Kérlek, én két év alatt többet tapasztaltam, mint te öt év óta, mert az én módszerem , . , kérlek, az csalhatatlan . . . A vitatkozók arca kipirult, már-már személyeskedéssé fajúit a dolog s úgy látszott, hogy elmérgesedik a békés hangulat. — Lássák, uraim — mondottam hirtelen — ez a mi hibánk. Egyik sem engedi a másikat vélaményének a kifejezésére. Mielőtt be- végezné a mondatot valamelyik fél, pöröllyel csap rá a másik. A másikat meg a harmadik tagiózza le, mielőtt lélegzetet venne. De csak a kezdőkkel, a hívatlanokkal és a föltűnni vágyókkal van ez így. Nézzük csak át a véleményt mondani szeretők irkafirkáit! Hogy hemzseg a szidalmak, gyanúsítások féktelen szóáradatától s ahelyett, hogy a kompetensek szaktudását tiszteletben tartanák, hozzánemértéssel beszeny- nyezik, besározzák azt. A veszekedő sértés után belehúzódnak valamely sötét sarokba és luciferi képpel vigyorognak „jóLikerült“ tréfáikon. Sosem hallottam e kifakadásom óta vitat- kozni a három kezdőt. A Tiszántúliak a Fm, Me. udvarias és meleghangú, barátságos levelére adott válaszukban marokkal szórták a gorombaságot. Erre az eléggé nem jellemezhető durva, sértő válaszra a Fm. Me. egyik lelkes híve K. F. fölsőbbséges türelemmel, udvariasan tudtára adta a ‘tiszántúliaknak, hogy olyan hangon sem nem illik, sem nem szabad beszélni testvéregyesülettel. A Tiszántúliak havi krónikáiban „Már megint Szatmár“ cím alatt sírvafakadnak, hogy nem K. F. urat akarja megenni, hanem a Fm. Me.-et. Válaszoljon az ! Mintha bizony nem volna mindegy, kitől hallja meg a Tiszántúli az igazságot. Istenem, de szépen is méhészkednek a Tiszántúl!... Dixi.
