Felvidéki Méhész, 1917 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1917-12-01 / 8. szám
Felvidéki Méhész. 3 oda concludál, hogy elérkezett a cselekvés órája, objektív megfigyeléseinkkel mi is olt leszünk, ahol véglegesen tisztázható lesz a kaptárkérdés. Munkáljunk a magyar méhészet érdekében is már, necsak mindig saját zsebünkre, s addig is ne akarjunk egy, még átalánságban sem el nem fogadott, sem jónak nem talált nagyobb kaptárt a hiszékeny kezdő méhészek és a többlerme- lés lázában álmodozó méhészközönség nyakába varrni. új méhészek. A világdúló háború az eddig szerényen és csak az igazi méhészek állal gondozott és tenyésztett mézelő-méhet is előtérbe állította. A méhek vasszorgalmú munkájának produclumai, az árak el nem gondolt magassága, megszáz- szorozla a méhészek, helyesebben: a méhészkedői vakarnokok« táborát és akik eddig azt sem tudták, mi a dolgozóméit, máról holnapra méhészek óhajtanak lenni! Tévednek, akik azt hiszik, hogy a méhecske nyert meg ily hirtelen a vele eddig nem törődök táborából annyi jóbarátot — fú- lánkjára való tekintettel pedig éppen nem! — A hihetetlen méz árak, a hozzá nem értők ama téves fölfogása és látszólagos csalódása, hogy a méhészkedés űzéséhez kevés befektetés kell, voltak azok a tényezők, amelyek főként közrejátszottak az *új méhészek« születésén. Nem tisztelői a méheknek ezek az új jö vevények, csak műkedvelők, akik, ha csalódás éri őket úgy elfelejtik buzdúlásukat, nekilendülésüket, mintha soha méhről nem is hallottak volna ! Úgy járnak, mint az éji bogár, amely : »neki megy a falnak, nagyot koppan, s akkor azután elhallgat« ... Az első keserű csalódás abból a csalóka álomból való kiábrándulás lesz, hogy, hiszen nem kell a méheknek semmi különös gondozás, nem kell se takarmány, se alom, se abra- kos tarisznya, se meleg istálló, se drága szerszám, csak egy icipici házacska, négy apró deszkadarabból nehány szöggel összeütve, s ennek a fejében búsás hasznot biztosít tartójuknak. Bolond hát, aki nem méhészkedik! Örömmel üdvözlünk minden új méhészt, szeretettel ölelünk magunkhoz mindenkit, aki megértett bennünket, de szíves figyelmébe ajánlom minden kezdőnek: hogy a legszükségesebb alapismeretek nélkül ne fogjon a méhészkedéshez, inkább hagyjon békét a méheknek, mert a sikertelenség biztos lesz, s ebből folyóan örökre búcsút mondhat a méhészetnek; de meg bosszúságot, kellemetlenséget, sőt igen nagy károkat okozhat a hivatásos méhészeknek is a maga ostobaságaival. Ha csak a kezdő méhészek támogatása lett volna a főcélja ifjú egyesületünknek, abban az esetben is jogosult a megszületése. Szép hivatás: a kezdők tanítója, a haladók útmutatója lenni. Azonkívül ott van szaklapunk is, melyben minden egyesületi tag közölheti arra érdemes megfigyeléseit és a méhek változásokban gazdag életéből vett különféle jelenségeket, mindnyájunk okúlására, melynek eredményeit saját méhészetünkben a magunk hasznára fordíthatunk. A jó szaklap pedig mindnyájuk javát szolgálja. És ha igaz, hogy a jó pap holtig tanúi, még inkább vonatkozhat ez a méhészekre, akiknek ismereteit mindenkor gyarapítaniuk kell. Nem babona és szerencse, hanem szakértelem és hozzáértés kell a méhészkedéshez. Ezekhez a csodás kis állatokhoz való ragaszkodás, az irántuk való igaz szeretet, s az övékhez hasonló fáradhatatlan munkásság hozza meg az eredményt minden tekintetben. De nem egy év alatt ám, hanem sok évi keserű, verej- tékes munka árán, sok-sok csalódás után! Délibábot fest maga elé az a méhész, aki úgy gondolja, ha ma hozzáfog a méhészkedéshez, holnap már ezreket lát abból. Aki így gondolkozik, próbálkozzék meg inkább a sorsjátékkal, mert ahhoz csakugyan szerencse kell! Az idei májusban Budapestre utazva, a vonaton több úriember társalgóit jó hangos szóval, s ime egyszercsak a méhészetre csaptak át. Mindannyian »új méhészek.« Az egyik 25, a másik 35 új kaptárt szerzett be a tél folyamán, s az áttelelt két kasos méhcsalád rajaiból kívánják benépesíteni a kaptárokat. Az egyik a többek között megjegyezte, hogy ő már két sült csirkét be is adott a méheknek, hogy tavaszra »jók legyenek.« Hanem erre már közbeszóltam én is, s megjegyeztem, hogy a csirkét, ha ugyan van, már csak megeszem magam, s a méheknek — ha mézem nincsen — erősen kiforrott cukros vizet adok be, s ennek köszönhetem azt, hogy az 1913. évben betelelt 3 családból 1914. év őszén 14 kiváló méhcsaládom lett. Sajnos — csaknem késhegyig menő vita után sem tudtam az »új méhészek*-et meggyőzni, hogy a méheknek méz, vagy cukor kell, nem pedig sült csirke! És szentül meg vagyok győződve, hogy ezekből az »új méhészek«-ből a jövő év tava-
