Felvidéki Méhész, 1917 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1917-10-01 / 6. szám
Felvidéki Méhész. 2 — sére adómentes cukor kerüljön használásra, a svájci és németországi mézgyárakban 40- 60%-os szörpkeveréket meg- birt magyar méz még mindig havasi mézként kelt el; — most meg, amióta cukorral kárhoztatott a méhészetünk, Svájc is, meg -Németország is mézhamisílással vádol — ám bizonyára csak a mézünk fity- málása végett — bennünket. Igaz, hogy semmit sem árt most ez a vád mézünknek, mert hiszen hallatlan árt kapunk a mézünkért; de amikor majd fölszabadúlnak a háború miatt lezárt amerikai és ausztráliai sorompók úgy lezuhan mézünknek az ára a magasból, hogy — ha aligha lesz is olyan olcsó, mint a háború előtt volt — csak kifogástalanúl tiszta virágmézzel győzhetjük a versenyt. A háború nem is dúlt még, amikor sok telhetetlen méhész nemcsak elszedte méhcsaládainak minden mézét és cukorral pótolta azt, de a végett is cukrot etetett, hogy mint mézet pörgesse ki és adja el azt. És ez a tisztességtelen szokás hovatovább annál is inkább terjed, minél szilárdabb a mézkereslet. Ámde a „megbüntetem az atyák vétkezéseit a fiákban és unokákban negyed- íziglen“ fenyegetéshez a természet munkájában legszigorúbban alkalmazkodó következetesség rettenetes súllyal ütött a körmére azoknak a méheiket fosztogató méhészeknek, akik a természet föl- forgatást nem tűrő rendjének a megváltoztatására merészkedtek. Ismerek községet, ahol 900 méhcsaládból 27 érte meg az idei tavaszt. Egy másik községben mintegy 600, a harmadikban közel 1000, a negyedikben 2000-nyi méhcsalád pusztáit el tavaszra a miatt, mert minden mézüket elszedték, hogy majd cukron telelik ki azokat. Egyéb rombolása még ennek az át- kos rablógazdálkodásnak, hogy ott, hol divatos a méhészkedésben a cukor, erős, népes, tömörsűrűségű méhcsaládok nincsenek a méheseken, hanem silány, rit- kúlt népességű családok vergődnek, melyeknek a bajok és eshetőségek bekövetkezéseivel szemben nincs meg a kellő ellenállóképességük, amit a méz helyett cukorral való etetésük azért is csökkent, mert hiszen méz az ő tenyésztésük legfőbb föltétele, nem pedig cukor, amit mimindenféle vegyi folyamat útján és mekkora munka árán kell azzá invertálniuk, ami az ő életszükségük. Azért tapasztalható, hogy a cukoretetés terjedésével arányosan rombol a költéssenyv is a méhesekben. A cukorral való etetés — de csak kényszerítő szükségből — tavasszal, esetleg tél utóján, megengedhető még, egyfelől azért, mert kijárnak már, vagy legalább várható, hogy hamarosan megkezdik a kijárást és kiföcskendezhetik magukat a méhek, másrészt, mert itt-ott mézet is szedegethetnek a szabadban; de télire kész veszedelem a cukorral való etetés még akkor is, ha augusztusban történik az, mert inverlálásálól, mézzéérlelé- sélől és a mézsejtekre szükséges viaszfö- dőcskék termelésétől elkéstek már a méhek, s az ilyen táplálék — még ha nem is savanyodnék meg — vérhas okozója és egyéb bajok eredője lehet. Nem nekünk, hanem magának és fajának a fönntartására gyűjtött a méh. Ne vegyük el tőle tehát azt, ami nélkül nem fejlődhet és nem gyarapodhat, hanem csak a számára fölöslegesnek lát- szót; akkor a cukoretetés kárhozatos szokására nem szorúlunk és erős, népes méhcsaládaink jóval több mézet adnak, mint azokéi, akik elrabolják méheiktől az életföltételt, hogy cukorral csalják meg az ember legáldottabb és leghálásabb munkatársát. Egyesületünk területén mintegy 14000 a méhészek száma. Felkérjük tagjainkat, hogy e szép számból egyesületünknek minél több hívet szerezzenek! Minél többen leszünk, annál több kedvezést biztosíthatunk tagjainknak.
