Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)
1918-08-20 / 17. szám
Ígéretüket még másnap sem tartották be, hanem hozzáláttak a megszámlálásunkhoz, amely sehogy sem sikerült nekik, mert mikor nagy nehezen 100—120 embert megolvastak akkor újból kezdték olvasni elölről, miután elfeledték, hogy menynyit is olvastak meg eddig. Ezek után harmadnap kaptuk meg a szerény ételünket, mit az elképzelhető legjobb étvággyal fogyasztottunk el. Ekkor elhelyeztek végre bennünket egy-egy szobában azok nagyságához képest 100—240 embert' ezután megkezdődött a munka, mely egyelőre nem volt sok, csupán 1—2 óra hosszat tartó hóhányás, fölváltva élelmicikkek és viz hordásával a konyha részére. A vizhordás a legrosszabb teendők egyike volt, mert mire a szükséges víz- mennyiséget behordtuk egész jégbábuvá változtunk. Ezen munkánk elvégzése után kimehettünk a városba, azok otthon szórakozhattak; a szórakozás nemei a sakk, dominó s a kártyajáték volt, persze pénz nélkül. A szabadidőnk nagyobb részét azonban pénzszerzésre fordítottuk. Csináltunk gyermekjátékokat, képrámákat, hegedűket s később kézi és utazó-kosarakat, melyeket aztán a városba eladtunk és igy jutottunk egy nehány fillérhez. Azonban ezen nem irigyelendő sorsunk sem tartott sokáig, mert egyesek, kik valószínűleg a munkát itthon sem nagyon szerethették, hozzáfogtak kódulni, sőt lopni is és ezek miatt azután megtiltották mindnyájunknak a városba való. kijárást. Zsoldot egy fillért sem kaptunk. A napi élelem- ugyancsak nem rontotta el a gyomrunkat. Ezen idő alatt helyzetünk bizony nehéz volt nagyon. A napi étlapunk a következő volt. Reggel tea, délben húsleves; a levesben köles hajdinakása, vagy pedig árpadara volt főzve. Leves után ismét köles, vagy hajdinakása faggyúval, vagy olajjai készítve. Este ismét tea. A kenyér napi adagja eleinte az itteni mérték szerint 120 dkgr. volt; később 40 és 60 dgr. közt váltakozott. A tea eleinte némileg cukrozott volt, de későb a cukor teljesen elmaradt. Ugyancsak a húsleves helyett halleves került az étlapra, mely a sok árpadarától egész fekete volt. Ezen étlap azután nem maradt le a napirendről s bizony nem volt miben válogatnunk. Ilyen élelmezéstől azután nem csoda ha fellépett köztünk egy csúnya betegség a skorbut s ez az orvosaink véleménye szerint a fenti hiányos táplálkozásból eredt. Tünetei: a foghus megfe- ketedése és leválása a fogakról úgy, hogy a fogat minden fájdalom nélkül könnyen ki lehetett venni kézzel. Továbbá a lábon fekete foltok keletkeztek és az inak annyira összehuzódtak, hogy ágyba döntötték a beteget. A betegség időtartama és kimenetele előttünk ismeretlen volt, mert a betegeket nagyobb városi kórházakba szállították s a táborba vissza nem hozták többé. E betegségtől menekülve egy munkástransporttal Oroszországba utaztam. Itt a hadifoglyok nagy része t gazdáknál voltak elhelyezve. Ezek nem is tudták, szinte odaképzelem magamat az ilyen összejövetelekbe. Eszembe jutnak az akkor játszott táncdarabok, el is dúdolom magamban, hangtalanul, és szinte látom, amint azok a kedves teremtések pihegve, kipirulva járják a csárdást meg a „tájcspt,“ meg a szenestőjíét. És az öreg bácsik? Életemben mindig az öregebbek barátságát kerestem. Ott is. Azokkal beszélgettem, társalogtam. Mindig szívesen láttak. Legkedvesebb órákat töltöttem velük nálam. Kártyakompániát alakítottunk. Tagjai voltak: Bojthor, Lánczky, Puskás, Kunczli, Nyegrus, Mi- hálovics. De gyakran fölkerestek bennünket Szmik és Herr bácsi is. Többnyire tarokkozással vagy vohistezéssel töltöttük az időt öt órától hétig. Télen majd minden nap. Néha zongorázáshoz, énekléshez fogtunk. Lánczky eljátszogatta azokat a régi darabjait, amelyekkel fiatalkorában a nővilágot elbájolta. Puskás hatalmas, kedves tenorénekével gyönyörködtetett bennünket. Kunczli, de a többiek is anekdotákkal hozakodtak elő. Én, mint házigazda pedig gondoskodtam, hogy jó teát főzzek vendégeimnek, akiknek ilyenkor öt krajcár parázspénzért kijárt a teaporció. Ezen és a kártyapénzből befolyt összegből tartottuk fönn a kompániát. Ezen pénzből került ki a kártya, tea, cukor, világítás. És tavasszal, amikor őszig szünetelt a kompánia, a pénztár megmaradt készletéből murit csaptunk. Ezeken a kom- ■pánisták családjai is résztvettek megfelelő elemózsiával, sőt mások is bekopogtattak és . . . „hogy volt, hogy-“gyal végeztük a parázsmulatságot. (Folyt, köv.) FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP mi is tulajdonképpen hadifogolynak lenni; ezeket a forradalom kitörésével a gazdák elbocsájtották s velünk együtt vasúti üzemnél, gyárakban, de legtöbben szénbányákban dolgoztak. Ezen utóbbi munkára a magyar és német foglyokat küldték. Egy ilyen bányatelepen hogy miiyen volt a helyzetünk röviden ismertetem. Mikor Szibériából elhoztak bennünket ott azt mondták, hogy földmunkára visznek, de mikor megérkeztünk rendeltetési állomásunkra megdöbbenve láttuk a nagy bányatelep füstölgő kéményeit s az állomáson reánk várakozó kancsukás kozák csapatot, ösztönszerüleg sejtve, hogy itt valószínűleg nem földmiveléssel fogunk foglalkozni. Sejtelmünk valóra vált, mert tényleg szénbányatelepre haj tottak bennünket. Irtózva, ezen piszkos s veszélyes munkától, összebeszéltünk, hogy dolgozni nem fogunk, Másnap ruhát s a bányászathoz szükséges szerszámokat akartak köztünk szétosztani, de mi hivatkozva arra, hogy minket földmunkára transporáltak ide, nem voltunk hajlandók azokat elfogadni, illetőleg ott dolgozni. A bányatelep igazgatósága azonnal a legközelebbi kozák tábortól karhatalmi intézke; dést kért, honnan egy kozák kapitány jött ki s figyelmeztetett minket a munka megtagadása miatt reánk váró büntetésre; midőn látta, hogy a szavainak nincs foganatja a legnagyobb szigorral lépett fel velünk szemben. 20—25-ös csoportokba osztva bennünket, az egyik csoportból 10 embert a telep börtönébe hurcoltatott, hol egyenként megkancsukázták őket. Ennek hírére mi is kénytelenek voltunk a munkát elvállalni, mert nem akartunk társaink sorsára jutni. Dolgoztunk minden kedv s bizony igy majdnem eredmény nélkül. Később minden egyes embernek naponta 10 métermázsa szenet kellett kibányászni s addig a munkát félbe nem hagyhatta, mi% e szénmennyiséget föl nein adta. Ez a munka bizony sokszor napi 12, sőt 14 órát is igénybe vett, de ki a munkát hamarabb eltudta végezni, az pihenőre térhetett. A szénréteg Vt—1 méter magas volt. A fizetés elinte napi 40 fillér és a mosáson kívüli ellátás volt. Később az élelmicikkek árainak fokozatos emelkedésével fizetésünk felment napi nyolc koronáig, de ekkor természetesen saját magunknak kellett magunkat élelmezni. A legutóbbi két hónapban, mikor már az oroszok nem mind hadifoglyokat, hanem mint testvérüket tekintettek, már 16 korona volt napi illetményünk, de miután a drágaság is arányosan emelkedett, fizetésünk csakis a legnélkülözhetetlenebb dolgok beszerzésére volt elegendő. Mindezekbő^fethatják tisztelt olvasóim, hogy kevés jólétünket mily nagy mértékben fölülmúlta a szenvedés, amelytől Isten óvjon mindenkit. Hajdú Sándor. Statisztika a románokról. Dr. Kosutány Ignác, a kolozsvári tudományegyetem kiváló profeszora a „Kolozsvári Hírlap“ napilapban feltűnő statiszkát közöl arról, hogy vájjon beszélhetünk-e hazai románjaink elnyomásáról. A most Nagybányán nyaraló tudós tanár a következő kijelentéseket tette: Vegyük őszinte és igaz bírálat alá a románság bajait. Vájjon csakugyan olyan tűrhetetlen az elnyomás, amiben a románok ilt sínylődnek? A románok' Magyarországon olyan egyházi autonómiát élveznek, mely az egész világon páratlan Romániát is ide számítva. Egyházi, iskolai és alapítványi ügyeiket önmaguk függetlenül intézik. A legutolsó oláh paraszt is úgy polgári, mint politikai jogokban a magyarral teljesen egyenlő. A magyar állam a román kultúrát évenkint közel hatmillió koronával támogatja és pedig: a gör. kath. egyháznak javadalmazása . 430.000 a gör. keleti egyházak javadalmazása . . 320.000 lelkészi congrua mindkét egyházban összesen.............................................-4,160.000 középiskolákra ................................. . 932.585 ele mi iskolákra ................................... 95.000 romá n felekezeti tanítóképző-intézetekre 60.000 mindössze 5,997.585 Román ianitásu elemi iskola van 2331. — a magyar állam 1,300.000 korona évi segélyében nemcsak nem tanítanak magyarul, de még maga a tanító se érti az állam nyelvét. Vau 6 tantóképző-intézetük 4 gimnáziumuk, reáliskolájuk, 1840 görögkeleti, 1476 görög katholikus plébániájuk, de ezen 3315 plébániában nem prédikálnak magyarul csak 6 helyen, holott a magyar nyelvű gör. kath plébániák közül 155-ben oláhul is hangzik az Isten igéje. Magyarország földbirtokaiból az utóbbi 10 év alat, 1900—10-ig, 80.000 hold jutott az erdélyi földmivelő románok kezére, úgy, hogy ma a hazai földbirtokosok nagyobbik fele nem magyar. Csak még azt említem fel, hogy román nyelven megjelenik 43 hírlap, melyekből a magyar királyi posta 3,743.000 lappéldányt továbbított. De nem folytatom tovább, csak azt állapítom meg, hogy ez a kép nem tünteti a románok elnyomatását olyan nagy öntürhetetlennek. Nem tudom, a pár év előtt fellázadt románia paraszt tűrhetetlennek találta-e ezt az állapotot. És ha csakugyan sikerüli volna Erdélyt Nagy-Romá- niába beleolvasztani, vájjon a hazai románok mivel volnának boldogabbak? Hiszen azok a szociális bajok, melyek bennünket sorvasztanak, még fokozottabb mértékben vannak meg Romániában, ahol a jobbágyak felszabadítása legtovább váratott magára, ahol az agrár-forradalmak időről-időre folyton fel-feltiinedeztek, a legújabb és legvadabb 1907-ben A romániai irredenta mozgalomban kétségkívül nagy része volt annak a törekvésnek, hogy Üdvözlet: Imre bácsinak! Lajos király névtelen jegyzőjétől. — Kedves Imre bácsi! — Tartozom egy tószttal. És, hogy mikor álljak elő egy kis pózzal, Lestem az alkalmat, hosszú éveken át. Mig most pohár helyett, emelem a pennát, Mert a dáridóban nem lehetek részes, Borközi állapot lévén reám vészes. Féltem egészségem, hogy ne essék kárba, Utánnam ne sirjon a sok szegény árva. — Egy kis guta-ütés okozta e hibát —. • Tehát csak távolból kiáltom, hogy: Vivát! Akit ma ünnepel az egész Nagybánya Ö, itt Felsőbányán is szeretet tárgya. A szivünk összeforrt: ösmervén jóságát, Mi is tapasztaltuk sok kiválóságát. — Ötven év nagy idő: — kivált a közpályán. Émber legyen aki jól megállja lábán. •Mert sok gáncsvetőnek van beleszólása Néha igen nagy ur: majd „város kondása“ ítéli, bírálja, jól, rosszul a dolgát, De ritkán találja az igazi okát. Hát még a sokféle közbizalmi állás, Melyért a közönség nem mindenkor hálás. Imre bátyánk végzi közmegbecsüléssel Sokszor terjedelmes és hosszas üléssel „Polgáriba“ itt, ott, néha az „Istvánba“ Bizony sok embernek lenne feje kába, Hogyha végig ülné — miként Imre bácsi — Nagyon sok mondaná: No, de most már, ácsi! „Elég volt a jóból. Nagy már az én korom-“ „Csak úri vacsorán iszom meg a borom“ . . . Mert kettős ünnep van itt a mai torba : Imre bátyánk most lép hetven éves korba ! A Gondviselőnek adunk azért hálát, Hogy igy megtartotta munkabíró vállát. Mert Ő még ifiu: hát az is maradjon! Erőt, egészséget, az Úristen adjon! Miként most: viruljon mind a két orczáia, Jó pihenőt adjon a Widder lóczája, Melyről ha széttekint, ott a nagy piaczon Mosolygva köszöntse sok szép ifijasszony! Az Ö élvezete: dal, humor, költészet. Vágya, passziója: tüz-oltás, lövészet. Árvák és özvegyek bajain segítő Minden tehetségét a közjóra hintő. Kedvelt volt, mint színész, mert jól alakított, Ügyesen leplezett sok kulissza titkot . . . Itt, az ifiakat hozta be a „Körbe" Majd meg a hölgyeket csalogatta tőrbe. Kik közül ha talált jó adakozóra Mindjárt egy közgyűlés volt jótékony célra. Mindég vállalkozott, mindég alapított, Ahol vezér kellett, soha se lapított. I így lett a gyümölcsből sok értékesítés:
