Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)
1918-05-14 / 10. szám
XXIII. évfolyam. 10. szám. 1918. május 13. társadalmi közgazdasági, és vegyestartalmu lap. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK KEDDEN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. h—n« .«i'i.i»»—■■rfc^Miiniii.K—nnaiMi Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ ■W» A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklámé ciók és Hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. A béke áldása. A békét általában az áldással kapcsolatban szokták emlegetni írásban, szóban egyaránt. Nagyon jól tudjuk, hogy az áldással meg- tetejezett béke — egyébként bármilyen kívánatos portéka is- — többé-kevésbé illuzó- ris jótétemény lesz nagyon sok emberre nézve. — Jól tudjuk, ugyanis, hogy a háború sok egyénre nézve a hét bő esztendőt jelentette s igy ezekre nézve a béke, akármilyen áldást jelent is másokra — úgy fog festeni, mint a hét szűk esztendő, különösen ha figyelembe vesszük, hogy emberi józan ésszel felfogott igazság szerint a békés időkre is átnáramló nagyméretű háborús ter- heknek súlypontja erre a favorizált részre kell nehezedjék. Egész valóságában dubiózus értékkel fogja fel a béke áldásos voltát az is, aki a háborút végig küzdötte, szenvedte és mikor haza jön nem fogja találni honját a hazában, itt hagyott vagyonának legfeljebb roncsait, morzsáit látja viszont, sőt bizonyára sokan lesznek olyanok is, akik rég itt hagyott családi tűzhelyüket is hiába fogják keresni, vagy ha megtalálják is olyan feldúlt, esetleg szeny- nyes állapotban lelik, hogy végleg elkeseredik a lelkűk. Az ilyen szerencsétleneknek a megmentése, a haza és társadalom részére leendő megnyerése, illetve visszaszerzése egyike lesz majd a legnehezebben megoldható problémáknak. . A béke áldásait viszonylagos becsűnek fogják értékelni végül azok a visszatérők, akik vakon, bénán, nyomorékon jönek közénk s akik egész hosszú jövőjükre minden körülmények között sajnálatra méltó áldozatai maradnak a becsületes kötelesség teljesítésnek. Ezekkel szemben az államnak, társadalomnak egyaránt kötelezettségei vannak, amely kötelezettséget állam és társadalom épp oly áldozatkészséggel és pontosan kell teljesítse, mint amily becsülettel helyt álltak ők ott, ahova az állam és társadalom érdeke, első sorban pedig a haza érdeke állította őket. Mindezek mellett is megbecsülhetetlen jótétemény, igazán áldás lesz a béke, jogosan beszélünk tehát a béke áldásairól, mely a háború befejezése után reánk száll közvetve és közvetlenül, de ugyanakkor gondoskodás, tárgyává kell tegye mindenki, akitől csak függ, hogy ennek az áldásnak abból a részéből, melyhez közvetett utón lehet jutni, ki és milyen arányban részesüljön. A háborúnak a fentebbi két utolsó csoportbeli áldozatai tarthatnak jogosan számot első sorban ehez az áldáshoz. Ök a leégettek, a lesulytottak kell lebegjenek szeme előtt mindenkinek, akire csak a közjóiét előteremtése bízva van. Ezen a téren egyenlő elbánásban nem részesülhetünk, nem lehet helye ezen a téren az általános kiterjesztésnek, hanem a fentebb felsoroltak után sorakozhatik mindenki más, aki úgy képzeli, hogy joga van részesülni ezekben a jóteményekben. Feltétlenül és minden esetben kire- kesztendök azok, kik a háború megszámlálhatja keservei közepette a vagyonszerzésre, minél több pénz összeharácsolására kerestek és találtak nemcsak tiltott, de még megengedett alkalmakat is. —- A háború végeztével a hét bő esztendőnek azonnal vége kell legyen ezekre nézve. El kell választani és ki kell rekeszteni őket, mint a pásztor külön választja a kecskéket a juhoktól, mint ahogy az orvos elkülöniti az egészségeseket a fertőzöttektől. Nemcsak az igazság kívánja ezt igy, de magasabb erkölcsi szempontok is. Mérni és becsülni, büntetni és jutalmazni kell azért, hogy kitűnjön az érdem, az érték és helyre álljon a lelkek megzavarodott egyensúlya. Őrizzen az Isten, hogy e téren hibák követtessenek el, mert akkor nemcsak az áldás lesz semmivé, de maga a béke is el fog tűnni és jön vissza a harc, a háborúnak egy olyan fajtája, amelynek folytatása, befejezése még gondolatban is rettenetes. Ne várjuk meg azonban e tekintetben még a háború teljes befejezését sem, siessünk elébe a dolognak, már szállingóznak is hazafelé a háborús idők földönfutói. fogjon már is hozzá minden illetékes faktor ahoz a becsületes munkához, melytől az van függővé téve, hogy a béke áldásos legyen-e vagy sem. Dr. 1. Berks Lajosról. Ő is azok közzé tartozott, kit nemcsak magas állása, hanem magas műveltsége, hanem kiváló egyénisége miatt is büszkén tartottunk felsőbányáinak. A halála alkalmából írottak kiegészítéséül közöljük még a következőket: Berks Lajos lovag Felsőbányán született 1843. január hó 19-én, ahol atyja kincstári tisztA „Felsőbányái Hírlap“ tárcája. Emlékezzünk a régiekről. — Irta: Pap Márton. — (Folytatás.) Már-már frigybontást igér a vőlegény. De mielőtt e döntő lépésre határozta volna magát, a vőfélyek kíséretében elment Dorogihoz, felvilágosítást kérni a kritikus szemölcsre vonatkozóan. Miután az izgalomtól magából kikelt vőlegény előadta a maga mondani valóját, Dorogi komolyan, ünnepélyesen igy szólt: „Legyen eszed, Ádám fiam. — Ne gondolj rosszat felőlem, se a menyasszonyodról. Az igazat megvallva, én a kérdéses szemölcsöt az Évi lapockáján akkor láttam először és utoljára, mikor a keresztelőjén voltam. Az édesanyja mutatta meg nekem mint keresztkomának egész bizalmasan. Azért hát még egyszer azt mondom, Ádám, — legyen eszed, ne gondolj rosszat felőlünk. E felvilágosításra aztán a vőlegény minden kételye mint felhő a napsugártól, szétfosziott. Ki- engesztelődött; a lakodalom megtörtént. A város-tipikus egyéniségeiről általában említést tévén, lehetetlen a velők kapcsolatban történt egyes vidám epizódokról meg nem emlékeznem. Boldogult édes atyám is egyike lévén a népszerű embereknek, a hű rajz teljessége okáért, róla is méltónak" tartom megemlékezni a következőkben : Volt a városnak egy gyógykovácsból magát felküzdött, gyakorlati tapasztalatokkal biró állatorvosa : Csirik József, aki — bár nem esett éppen a feje lágyára, de mégis, az igazat megvallva — egy kissé korlátolt ember volt s mint ilyen állandó évődés, mókázás passiv tárgya, anélkül azonban, hogy — az alább következő esetet kivéve — ő lett volna a tréfálkozás kezdeményezője. Egy Szilveszter-este alkalmával melyet az u. n. Urikaszinó tagjai tartottak, Csirik — a társaság mulattatására — mint hipnotizáló akarta magát produkálni s médiumnak éppen édes atyámat szemelte ki; vagy tán ő maga vállalkozott rá ? nem tudom. Elég az hozzá, hogy édes atyám, ki tudvalévőén maga is öröktréfás, humort, móka- ságot szerető ember volt, szívesen állott kötélnek. Csakhamar megkezdődött a médiummal a szokásos hókusz-pókusz, melynek hatása alatt nemsokára elszenderült. Mint jeles szinműkedvelő, pompásan szimulálta a mélyen alvót, annyira, hogy kissé túlzásba is vitte a dolgot s ideje lett volna már felébrednie, ámde ő semmiféle rázási, dörzsölési kísérletre nem akart reagálni, életjelt adni magáról. A helyzet kezdett komoly jelleget ölteni. Csiriket többen megtámadták; erős szemrehányással illették, hogy egy sok gyermekkel megáldott családapát könnyelműen a másvilágra expediáit stb. Végre is Csirik ijjedtében merészet és nagyot gondolt. A mentő gondolat megtette a hatást; ugyanis a szendergő, sőt horkoló médium nyakába egy kancsó hideg vizet öntött. Erre a médium, mintegy varázsütésre felébredt. Körülnézett és a delejezőt úgy vágta pofon, hogy annak legott megindult az orravére s annak elállítására kellett a maradék vizet felhasználni. Ezek után a szereplők, mint akik jól végezték a dolgukat, visszamentek az asztalhoz; elfoglalták ülőhelyüket s mintha semmi se történt volna, harag nélkül, tovább mulattak hajnal hasadtáig. A különben derék, jóravaló Csirik együgyü elszólásairól is egyet-kettőt jellemzőül ide kell iktatnom. Egyszer a Sz. Nelli beteg lovát gyógykezelte, de hiába — agyongyógyitotta. A drága, parádés ló, bár jó dolga volt: jobblétre szenderült. Csirik a kaszinóban egy alkalommal többek füle hallatára igy sóhajtott fel: „Valahányszor Sz. Nelli engem lát, mindig eszébe jut a lova.“ Más alkalommal meg a városházán, a tiszti ügyésznél akadt dolga, akinek a kutyája az ajtó előtt ült és várt az ajtó nyitására. Ez azonban nem nyílhatott ki, mert az ügyész véletlenül nem volt a szobájában; de Csirik nem tudván erről, benyitott. E közben a kutya be akart osonni, de Csirik visz- szaszoritotta a kutyát e szavakkal: „Ketten csak nem fogunk bemenni egyszerre.“ Ugyancsak a kaszinóban egyszer valakinek ráült a divánra tett kalapjára. Legott ő is, a tulajdonos is észrevette a dolgot s a boszankodó tulajdonost igy vélte kiengesztelni: „Hiszen csak egy kicsit ültem rá.“ Az öreg Csirik hosszú életkort ért el, életének 87. évét taposta. Beállott a vég kezdete. Már csak csoszogott. Nagyot halló lett. Egyszer találkozik az utcán a főorvossal s megszólítja őt e kérdéssel: „Ugyan doktor ur, mondja meg nekem :
