Felsőbányai Hírlap, 1917 (22. évfolyam, 2-24. szám)
1917-03-22 / 6. szám
XXII. évfolyamG. szám 1917. március 23. TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, ÉS VEGYESTARTALMU LAP. — MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ j A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére | Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá | ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Harcrakelt harangjaink.- Irta: Csiky Lajos, a Ferencz József-rend lovagja. — Odaadtuk zengő hangon zúgott harangjaink nagy részét, mert úgy kívánta a haza érdeke, úgy kívánta a hazától ama telhetetlen Moloch, e kanaánita istenség, mely emberáldozatokat követelt mindenha és ma véghetetlenül nagyobbakat, mint bármikor is létezésének eddigi folyamán. Odaadtuk harangjainkat a hazának — szívesen, de elnémulásukat sajnáljuk — szivünkből. Harcra keltek, hadba szállottak harangjaink. Búcsúzzunk el tőlük! írjunk róluk búcsúztató sorokat, mintha csak temetnék őket. Érdekes dolog volna megírni a harangok történetét attól az időtől, mikor az ősrégi Egyiptomban Osiris ünnepét csengetyük rázásával jelentették be; az ószövetség népének főpapjai Árontól elkezdve csengőket hordtak ruháikon, s trombitaharsogással adták tudtára a népnek az istentisztelet idejének kezdetét. Athénében a mindenfelé áldást árasztó Kybele istennő papja szertartásainál szintén csengőket használtak, s a rómaiak is a fürdés és némely más teendőik óráit csengetyüszó által adták tudtul a népnek. Trombita, csengetyü: ezek voltak a harangok ősei. Az első keresztyének, üldöztetésök borús századaiban semmiféle külső jellel nem hirdethették istentiszteleti összejöveteleik idejét, de a negyedik században már, szabadon lélegzhetve föl, kürtszóval hívták össze a gyülekezeteket s az egyháztörténelem lapjain hires nevű római nő, Paula által emelt jeruzsálemi apáca- kolostorban halleluja-zengéssel adták tudtul az istentisztelet kezdődését. Történetileg megállapított ténynek látszik, hogy a tulajdonképeni harangokat először a hetedik század elején (605 - 608.) uralkodott Sabmianus római pápa hozta be az egyházi használatba. Nem volna érdektelen dolog elmondanunk a Moszkvában levő Car Kolokoi, a császárharang, vagy más néven a Mo- narcha, a földi világ e legnagyobb harangjának történetét, mely 1737-ben aláhullván a földre, egy század múlva kiemeltetett abból s most mennyezetét képezi egy kápolnának, melyet, kivájván alóla a földet, alája építettek. E harangóriásnak súlya 201916 kilogramm. Avagy nem ér- dekes-é az a középkorban általánosan elterjedt hit, hogy Nóé apánk harangszóval hívta össze bárkájába az összes élő lényeket? ! A harangok hangjának misztériozus erejébe vetett hitről tesznek tanúbizonyságot ama feliratok, amelyekkel már a középkorban ellátták azokat. Célunkhoz képest ide iktatunk egy ilyen feliratot: „Funera plango. Fulgura frango. Sabbata pangó. Excito lentos. Dissipo ventos. Paco cruentos.“ Merőben képtelenek lévén e hangzatosán rimes latin sorokat jó verses alakban visszaadni, csak prózában fordítjuk le, igy: , „A temetéseket megsiratom. A villámokat megtűröm. Az ünnepeket hirdetem. A lustálkodókat fölzavarom. A szeleket széjjeloszlatom. A vérengzőket összebékitem.“ Leszállottak, leszállanák tehát harangjaink a tornyok magasságaiból a földre, s eltávozván a békességnek hajlékaiból, ágyukká öntetnek át s dúló csaták kietlen mezőire vonulnak. Édesen szép, zengve zúgott hangjok eldurvul, fülsiketítő dörgésbe megyen át. És ha az a haranghang eddig Isten házának tornácaiba hívogatott minket, s búsongó zúgásával elhalt szeretteink temetésekor a temetőkbe kisért; ha kiszállott utánunk mezőkre, völgyekbe, hegyek tetőire s mindig valami ünnepélyes, szent hangulatot ébresztett bennünk: Istenem, micsoda más gondolatokat fognak ágyúalakjokban ébreszteni azokban, kik a csatamezőkön vannak közelükben, vagy lesnek lőtávolukba ?! És micsoda más feliratok jöhetnének ez ágyukra, mint amelyet fentebb a harangokra öntve közlöttünk ?! Nemde például ilyenformák : „Felsőbányái Hírlap" tárcája Mennek a harangok. — Irta: Révai Károly. — Levelet irt nekünk magyarok királya, Szive melegével pecsétet tett rája; Az volt irva abban a drága levélben :- Fiaim, magyarok! A harangot kérem! S megkondulnak sorban mindenik toronyban, Muzsikás a hangjuk, mint a mikor tor van; Készülődnek messze, daliás nagy útra,, „Hirvirágot szedni gyöngyös koszorúba.“ Mennek diadalmas, véres harcmezőre, Ahol honvédfiuk rohannak előre! Mennek, hogy kinek tán megássák ott hantját, Maga mellett hallja faluja harangját. Mai naptól kezdve nagy üresség bámul Omladozó tornyok széles ablalcábul; Csakis néhanapján a zugó szél tér be Belefogózkodni csüngő kötelébe. Búsan hallgatom most a harangok szóját, Kicsinynek és nagynak búcsúi, gingallójdt. Úgy érzem, e hangtól csak erősbül lelkem, S mind nagyobbá válik az én honszerelmem ! Galambtábor száll a tornyok fedelére, Hogy a búcsúzókat utjokra kisérje; Ha nem lenne erős magyar lélek bennem, Talán záporeső fakadna szememben! Nem siratom őket! Más se’ sírjon senki! Minden kis harang a győzelmet jelenti! Majd ha visszatérnek virág közé fonva, Ezer áldás mellett visszük a toronyba! Levelet irt nekünk magyarok királya, Viszik a harangot daliás útjára. Vigyétek, vigyétek harci dicsőséggel, Ellenségeinket azzal temessék el! Az uj „Möwe“ útjáról. A kopenhágai „Politiken“-ben Anderson A norvég hajóskapitány beszámol az uj „Möwe“ hajón való útjáról. Anderson kapitány hajóját még deczember elején elsülyesztette az Atlanti- Oczeánon a titokzatos német hajó. Személyzetét utóbb, a kapitánnyal együtt a zsákmányul ejtett „Yarrowdale“ angol hajón Németországba szállíttatta. Anderson kapitány nemrég érkezett vissza hazájába. Érdekes leírásának, mely az első részletes tudósítás az uj „Möve“ viselt dolgairól, következő részeit közöljük : Hajómmal, a „Hallbjörg“-gel november hu- szonarmadikán indultam el Newyorkból Francia- ország felé. Az idő tiszta volt, a tenger csöndes, s deczember negyedikéig egészen kívánságunk szerint folyt az utazás. A mondott napon a nyugati hosszúság huszadik tokján voltunk, jó magam lenn ebédeltem szobámban, mikor azt jelentették felülről, hogy hajó látszik a szemhatáron. Miután felsiettem a fedélzetre, meglepődve láttam, hogy a gőzös, a mely erdetileg északról jövet délíeló haladt, hirtelen megváltoztatta irányát, egymásután többször is, végre nagy kört irt le és egyenest felénk jött. Gyors fordulattal kiakartam térni utjából, de akkor az idegen hajó egyszerre oldalával fordult felénk s a következő pillanatban föllebbent árboczán a a jelzőlobogó : „Álljanak meg azonnal !“ Nyomban utána a német hadilobogó is feltűnt az árboczon, a hajó fedélzetéről lehullottak a maszkírozó falak, s nagy ijjedtünkre azon vesszük észre magunkat, hogy egy modern német hadihajó ágyúi tátják felénk torkukat. Ha kétségünk lehetett volna még arra nézve, abból is kigyógyitott volna bennünket a négy torpedókilövő cső és a fedélzet közepén álló 16 hüvelykes ágyuk látása. A német czirkáló azonnal lebocsátott két csónakot s két tisztet, harmincz matrózt meg egy jelzéseket adó kannát küldött hajónkra. Valamennyi állig föl volt fegyverezve, azonfelül több bombát is hoztak. A tisztek néhány matrózzal kijöttek velem a szalonba és a hajó papirosait kérték. Magállapitották belőlük, hogy a hajó darabáruval Bordeaux felé tartott. A tisztek azt erősitgették hogy dugáru is van a hajón. Végül is elkeltett ismernem, hogy a rakomány harmadrésze valóban dugáru, de tiltakoztam ellene, hogy azért elsülyeszszék a hajót. A tisztek erre alaposabban megvizsgálták a rakományt, s a mikor megállapították, hogy horgany
