Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1916-09-28 / 20. szám

FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP román nép, vérét, életét, vagyonát, mindenét áldozva a haza védelmére ? Állithatja-é valaki tehát, hogy a ma­gyarországi román népnek felszabadításra van szüksége ? Nem volna ez a lojális magyar nemzetnek rut megrágalmazása? Ilyen esz­mével mi sohasem azonosítottuk magunkat! Pártpolitikai diíerenciák lehettek a múlt­ban a magyarság és a hazai románság között. Lehetett a politikai rendszer ellen való küz­delme is a románságnak, miként az a többi hazai politikai pártok között is oly sokszor, elég éles módon nyilatkozott meg: de haza­ellenes, vagy kifelé gravitáló tendenciái a hazai román népnek soha sem voltak, mert ilyesmi érzületéhez és lojalitásához soha sem fért. Ez oknál fogva a romániai hadüzenet ál­tal teremtett uj helyzet éppen semmit sem változtat a hazai románság felfogásán. Csak azzal a határtalan rajongó szeretettel, tánto­ríthatatlan rajongó hűséggel ragaszkodunk dicsőségesen uralkodó fenséges apostoli ki­rályunkhoz, csak az az igazi, őszinte, törhet- len lángoló hazaszeretet dagasztja keblünket, mint a múltban, mely arra sarkal és lelkesít, hogy készek legyünk a jövendőben is mindig állandóan és kitartóan életünket, vagyonúnkat, mindenünket feláldozni a hazáért, síkra szállva szeretett hazánk területi épségének megvédé­sében bármilyen ellene törő ellenséggel szem­ben is. Tudja, érzi ezt a hazai románság, hogy most e nehéz történelmi időkben még foko­zottabb módon kell együtt éreznünk, össze­tartanunk és szeretettel együtt működnünk a haza szent ügyében; de tudja és érzi ezt a magyarság is, nem is kételkedik a hazai ro­mánság hűség« és ragaszkodásában, úgy, hogy azt szinte feleslegesnek látszanék hangoztat­nunk és kifejeznünk; éppen azért mi, egyen­jogúságunk biztos tudatában és érzetében, annyi vér és vagyon áldozat után csak azt kérjük és várjuk közös hazánk fiai és magyar testvéreinktől, hogy oly őszinte szeretettel le­gyenek irántunk, mint amilyet mi is tanúsítunk hazánk összes fiai iránt, kikkel egy testvéri­ségben élünk, együtt küzdünk, együtt vérzünk a haza szent földjének védelmében. így aztán bizalommal merünk nézni ha­zánk egy szebb, boldogabb jövője elé, hogy annyi véres küzdelem és áldozat után, a Min­denható meg fogja adni hazánknak és vitéz szövetségeseinek a diadalmas győzelmet, hogy élvezhessük majd a dicsőséges, áldásthozó és tartós várva várt béke gyümölcseit, egymást kölcsönösen megértve és megbecsülve szere­tett hazánk felvirágozására és jólétére. Ezek utján kérjük Méltóságos Főispán urat kegyeskedjék a szatinárvármegyei ro­mánság tántoríthatatlan és váitozhalan király­hűsége, valamint törhetetlen, őszinte haza­szeretete biztosítékának zálogául érzelmeink jelen önkéntes kifejezésének megnyilvánulá­sát fogadni és azt Őfelsége apostoli királyunk és legkegyelmesebb Urunk trónjának zsá­molyaidé juttatni! Éljen a király! Éljen a haza! Az egybegyűltek hangos és lelkes él­jenzése szakította meg a hűségnyilatkoza­tot mindanyiszor, valahányszor a hazáról, a királyról avagy a főispánról történt említés. A főesperes a hűségnyilatkozatot írásba foglalva is, az összes fent elsorolt jelenlevők aláírásával ellátva, átnyújtotta a főispánnak, akinek átadta dr. Rákóci Filep Sándor ügyvéd levelét is, aki közli, hogy a Kővárvidék románsága nem jelen­hetett meg a mai fogadás-tételen, mert hasonló jellegű összejövetelt tart. Felkéri azonban az esperest, hogy jelentse be az ő csatlakozásukat is és tolmácsolja hasonló érzelmeiket. Ugyanilyen értelemben irt Szabó Ágoston szaniszlói gyógyszerész is. Csaba Adorján főispán áttvette a nyilatkozatot, amelyre a következő beszéd­ben válaszolt: — Amidőn ez alkalommal van szeren­csém Szatmárvármegye román lakosságának küldöttségét fogadni, köszönetemet fejezem ki az ékes szavakban tolmácsolt király és haza iránt hűségért. Feleslegesnek tartom hangoz­tatni, — hiszem ösmernek engem, — hogy én mindig bizalommal tekintettem a vármegyei románság felé, viszont a románságnak is mindig bizalma volt hozzám, amire én a jövőben is okot fogok szolgáltatni. Velem szemben fölösleges volt az önök demonstrációja, mert hiszen logikus dolog, hogy a hazai románság itt akar boldogulni mi közöttünk és nem vágyik idegen — kétség­telenül alacsonyabb - kultúra után. (Zajos helyeslés.) Nagy súlya van mégis az önök nyilatko- j zattételének, mert ezzel demonstrálják azt, hogy nem vágynak külsü beavatkozás után, nem akarnak más országban érvényesülni, hanem ; itt akarnak élni, itt akarnak meghalni ezen a földön, ahol születtek és ahol eddig is éltek. (Óriási éljenzés.) Hadd lássa az az ország, amely fegy- j vérét nekünk szegezte, hogy eljárása hitvány hipokritaság, hiszen a reánk emelt tőr a saját ! szivének fordult, mert az orosz ép úgy ellen- í sége neki, mint nekünk. Éppen ezért csodá- j latos az, hogy Románia pillanatnyi előnyö- | állandóan tökéletesített német haditerv érvé­nyesült a háború kitörésekor. Abból a száz had­osztályból, a mely Németországnak a háború kitörésekor rendelkezésére állott, kilenczven divíziót Francziaország ellen konczentrálták, az orosz határon mindössze tiz, legnagyobbrészt népfelkelő-formácziókból álló hadosztály maradt. Hét német hadsereg zudult Francziaországra. Páris már veszedelemben forgott, úgy tetszett, hogy Moltke haditerve fényesen beválik. A marnei csata azonban ennek a reménykedésnek véget vetett ; meghiúsította a német tervet. Tiz esztendő munkáját használhatatlanná tette a marnei csata, a melynek a viharzása elsöpörte Moltkét is. A helyzet Németországra fölötte veszedelmes volt. Kiderült, hogy Őroszország jóval gyorsabban mozgósított, mint a hogy arra számítani lehetett, kiderült, hogy Oroszország­nak már a háború kezdetkor nyolczvan had­osztály állott rendelkezésére, mindezen fölül pedig meglepetésként hatott az, hogy a franczia vezérkar egy Elszász-Loíharingián át induló invázió végrehajtására törekedett, a minek az elhárítására tiz franczia hadsereg megveréseután sikerült is, de ekkor már kibontakozott az orosz-franczia közös haditerv. Nyilvánvaló volt, hogy Oroszország tömegeinek rettenetes súlyával Kelet-Poroszországra és Galicziára akarja magát rávetni, hogy ennek a két országnak az elfog­lalása után megteremtse az alapot a Berlinbe való bevonulására. A marnei csata után Franczia­ország uj offenzív erőre kapott: Joffre megkezdte a német haderő átkarolására irányuló hadmű­veleteit, a melynek a czélja végeredményben a német seregeknek a Rajnáig való visszaszorítása és a Németországba való beözönlés volt. Ezekben a sorsdöntő órákban Moltke hadi­tervét természetszerűen el kellett ejteni. A né­met császár bizalma ekkor Hindenburg felé for­dult, aki nevezetes volt arról, hogy fanatikus ellenzője a Kelet-Poroszország föladására irá­nyuló kényszerű alapeszmének. Hindenburgot, - a mint ő maga mondta el — egészen várat­lanul érte Hannoverben a császár távirata, a mely a keleti haderők főparancsnokságával bízta meg az évek óta rendelkezési állományba he­lyezett hadtestparancsnokot. Pár órával később már jött érte a különvonat, a melyen vezérkari főnöke, Ludendorff — akkor még ezredes — várakozott rá. Hindenburgra várt a föladat, hogy a rendelkezésre álló csekély haderőkkel a Ke­let-Poroszország ellen irányuló seregeket föl­tartóztassa, hogy az orosz haditervet fölborítsa, hogy a marnei csatát ellensúlyozza. Rennen­kampf és Samsonov hadseregei ekkor már mé­lyen Kelet-Poroszország belsejében jártak, Ren­nenkampf Königsberget fenyegette. Hindenburg egy csapással megváltoztatta a hadihelyzetet. A tannenbergi csatában teljesen megsemmisi- ; tette Samsonov hadseregét; két hétre ezután | döntő módon megverte Rennenkampfot és föl­szabadította Kelet-Poroszországot. Mint Hinden­burg maga elmondta, háromszor nagyobb had- í erővel állott szemközt; a céltudatossága, az ! energiája, a zsenialitása, a hadiművészete olyan hadicselekedetet produkált, a mely páratlanul \ áll a történelemben. Egész Németország föl- lélekzett; a tömegek, mintha megérezték volna, kért évtizedes szövetségesei ellen fordult és közös ellenségeink mellé csatlakozott. Az önök nyilakozattétele újabb bizo­nyítéka az önök hűségének, amelyet fiaiknak kiömlő vére már megpecsételt. Ez a vér együtt ömlött a magyar vérrel és szent szö­vetséget teremtett közöttünk. (Lelkes éljenzés.) Kérem önöket, tartsanak ki nyilatko­zatuk mellett és juttassák el annak eszméjét legkisebb hívük szivéhez is, és akkor, ha voltak is eddig félreértések közöttünk, azok eliminálódni fognak és közösen fogunk dol­gozni a haza boldogságáért. A beszéd befejeztével a küdöttség tagjai percekig éljenezték a főispánt, aki ezután elbeszélgetett a küldöttség egyes tagjaival. A szatmármegyei románság hűség- tétele ezzel ünnepies, lelkes hangulatban ért véget. Újabban az erdődi járási románok adták le hűségnyilatkozatukat b. Kovács Sándor, cs. és kir. kamarás, főszolgabíró | előtt. Jegyzőkönyv Felsőbánya sz. kir. r. t. város képviselőtestületének 1916. évi szeptember hó 14-én tartott rendkívüli közgyűléséről. Napirend előtt elnök megemlékezik egy sajnálatos eseményről, mely Románia hadüze­netével, illetve betörésével újabban érte hazán­kat; ez az állam nemzetközi jogellenesen járt el, mert a hadüzenet pillanatában már meg is kezdte a háborút. Lesznek olyanok, kiket ez újabb beavatkozás aggndóvá tesz, kétségbeejt; azonban a magyar nemzet bizalommal fogja ezen háborút és végig küzdeni hatalmas szö­vetségeseivel együtt, hisz ezen küzdelemben mellettünk van az igazság s biztató a magyar- országi románság hazafiasságának impozáns megnyilvánulása is. Ugyanazért kéri a képviselő- testületet, hogy a nehéz időkben higgadtságot és megnyugvást tanúsítson s a nagy közönség­ben is ébresszenek bizalmat. Helyesléssel tudo­másul vétetett. A tanács beterjeszti a városi tisztviselők és alkalmazottak részére engedélyezhető beszer­zési előlegekről szerkesztett kimutatást. A kép­viselőtestület a felolvasott kimutatásban feltün­tetett beszerzési előleg-összegeket, mennyiben azok a 116901 /III. a. b 916. B. M. számú kör­rendeletben előírtaknak megfelelőleg vétettek fel, egyhangúlag megállapítja, illetve engedélyezi azzal, hogy ezen előlegek f. év november 1-tóT hogy a krízis elmúlt, hogy az ellenség hadi ter­vét Hindenburg rongyokká tépte szét a tan­nenbergi és a gerdaunei csatában. Ez a két győzelem volt megalapítója az uj német haditervnek, a melynek a kidolgozásá­ban Hindenburgnak nemcsak az irányítás, ha­nem az organizáció szempontjából is nagy része kellett, hogy legyen. Ezt ugyan csak a jövő történetírás számára rendelkezésre álló adatok bizonyíthatják majd be, de támaszpont már most is van rá, legalább is arra, hogy Hinden­burg nem értett egyet Moltke tervével: a táv­iratában, a melyet a tannenbergi csata után a császárhoz intézett, félreérthetetlen büszkeség­gel jelentette, hogy abban a Kelet-Poroszor- szágban verte meg az ellenséget, a melyet a nagy vezérkar föladandónak tartott. A siker őt igazolta; a véleményének mindenesetre befo­lyással kellett lennie az uj haditerv kialakulására. „A haza forró hálája örökre az öné lesz, én is újra és mélyen érzem annak szükségét, hogy egész szivemmel kifejezzem különös nagy­rabecsülésemet és soha el nem múlandó hálá­mat“, ezt irta Hindenburgnak a tannenbergi csata évfordulóján a császár. Ezt a soha el nem múló hálát Hindenburg nemcsak a kelet-porosz­országi első csatákban érdemelte ki, rászolgált arra a mazuri téli csatával és azzal a grandió­zus tervvel, a melylyel arra kényszeritette Orosz­országot, amely makacsul ragaszkodott az ere­deti haditervéhez, a Galicia és Kelet-Poroszor­szág elleni támadáshoz, mellőzve a Posen és Szilézia elleni felvonulást, hogy főhaderőit Né­metország ellen vonultassa föl. Hindenburg

Next

/
Oldalképek
Tartalom