Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1916-08-17 / 17. szám

FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP

kezdte a háborút, hanem az, hogy ki fogja befejezni. Bizonyosok vagyunk benne, hogy minden minisztertanácson, minden megbeszélésen, amit ellenségeink folytatnak, felmerült már a béke kérdése, de nem olyan nyilt és őszinte formában mint nálunk, hanem titokban, halkan és remegés közepette. Mert azokra, akik a háborút megkezdték, a béke nem jelent megnyugvást, hanem jelent küzdelmet, számotadást a saját népük előtt, akiket rutul becsaptak, mikor elhitették velük, hogy három hónap alatt legázolnak bennünket.

Az elmúlt két év nehéz napjai, szomorú és küzdelmes hetei megerősítettek bennünket annyira, hogy most, amikor a háború harmadik évébe léptünk, minden ellenséges fogatkozás és nekirohanás ellenére is a legnagyobb bizalommal nézhetünk a jövőbe. K.— v.—

Roger Casament leveleiből.

ii.

Filadelfia, 1914. szeptember 30.

. . . Megvetek mindenfajta politikát. Ha évi tízezer fontot kínálnának is érte, semmiféle parlamentnek, szenátusnak, vagy kongresszusnak nem szeretnék a tagja lenni. Hogy mily kevésre becsülöm a politikát, bizonyítja a nemzetiségi elvről szóló röpiratom is, a melynek egy példányát ide mellékelem. A röpiratot nagy tömegekben fogják Irországszerte terjeszteni.

Tudom, hogy végül mégis börtönbe fogok jutni, angol börtönbe ir árulás miatt. Ha szivemben gyilkosságot forralnék Németország ellen, a mely sohasem vétkezett Írország ellen, akkor „nagyszerű hazafi“ volnék. Minthogy azonban amellett kardoskodom, hogy szegény vitéz, hiszékeny honfitársaim otthon maradjanak, vagy pedig, ha harcolniok kell, csakis Írországért harcoljanak, áruló vagyok.

Isten óvjon meg bennünket az olyfajta de- mokrácziától, a mely a békében idegen népek megrablásából él, mindenütt háborút szit, nyomorúságot okoz, csak arra törekszik, hogy kapzsiságát, hatalomra vágyását kielégítse. Háborúit mindig idegen népnek a vérével folytatja, idegen országokban, idegen városokat kifosztva és elpusztítva.

Aznap, a mikor Anglia el fogja szenvedni egy invázió nyomorúságát, s a tulajdon testén is megérzi a háborút, akkor meglesz a világbéke, előbb azonban sehogyan sem.

Minden civilizációnak az lesz a célja, hogy Anglia ne legyeu továbbra biztonságban az inváziók elől és maga, meg szövetségesei feleljenek háborús lázitásaiért és külpolitikai intrikáiért.

Ha Londonban úgy szenvednének az emberek, mint Brüsszelben, Löwenben és Lüttich- ben, úgy hatalmi vágyakozásuk sohasem hozta volna létre ezt a Németország elleni háborút. Londonban azonban tudják, hogy a háború szenvedései közül mi sam érheti őket. — És a háborút elhatározták, abban a pillanatban, mikor Németország a tengeren kezdte keresni jövőjét. Anglia csak egy dologért harcol: világkereskedelmi érdekeiért. Célja kettős: tönkre akarja tenni riválisát, Németországot és társul akarja megszerezni az Egyesült Államokat.

Első célját pedig nem fogja elérni, még ha most győző is marad. Németország nagyon nagy és nagyon erős. Újra felül fog kerekedni.

A második célját talán eléri. Hiszen az angol imperiálizmus mérge rohamosan terjed, mindenfelé. A sajtót már meghódította itt. A politikusokat és a publicistákat nem kevésbé.

A demokrácia állítólagos birodalmában az emberek a boldogulás angol módszerét kedvelik, a rendszeres kizsákmányolást. A németek férfias harca nem felel meg nekik.

Ami engem magamat illet, én mindig nyilt sisakrostélylyal küzdöttem. Igyekeztem, hogy mindig önzetlen, lovagias legyek és mindig Írország lebegett a szemeim előtt. Írországért dolgoztam és csak népem országáért és ideáljaiért történt, hogy Kongó és Putumayo borzalmait feledtem. Adja Isten, hogy halálom előtt még tehessek valamit Írországért!

Mihelyt csak lehet, visszatérek Írországba, hogy önkénteseim oldala mellé állhassak, hogy lehetőleg tisztán tartsam hazám lelkiismeretét, nehogy bemocskolja a szemérmetlen kapzsiságnak ez a kitörése, melyet „szent háboru“-nak neveznek. Ha én és ir párthiveim bírunk tenni valamit, úgy Anglia kénytelen lesz arra, hogy maga „intézze el“ a német flotta ügyét és maga „söpörje el“ a német kereskedelmet a tengerek vizeiről.

De miért nem megy Curzon lord, ez a megvetendő szamár, maga a frontra ^és miért nem áll szembe a német császár fiaival. És Crewe lord, ki azt állítja, hogy a home-rule után az írek ceak úgy tódulnak az angol zászlók alá, miért nem Boroztatja^ be magát, amint ezt minden német herceg megtette ? És Lloyd-George, ahelyett hogy „ezüst golyóival“ és hazugságaival hamiskártyázna, miért nem jelentkezik önként, hogy megvédelmezze a belga mezőket és francia szőlőkerteket ?

De nem, ezek a gavallérok nagyon óvakodnak attól, hogy a háború veszélyeinek kitegyék magukat, melyet pedig évek óta ők terveztek meg. Nem, ezek az urak a londoni vendéglőkben ünnepük a győzelmeket, melyeket a franciák arattak a németek fölött.

nünket... Egy bajtársam a felesége nevét Íratja fel velem, a másik imádkozik, a harmadik a Szűz Mária szobalányát emlegeti. . . Egy kis fejetlenség, egy kis kapkodás volt. De a helyzet úgy alakult, hogy a lábainkat gyorsabb tempóba kellett szedni . . . ellógtunk ismét ... A muszka páncélautó kivert bennünket és szó ide, szó oda jártuk a gépfegyver keringőt . . . Bizony én is mértem a távolságot, ami köztem és az autó között volt, de hát az autó mégis csak villanyra, azaz benzinre jár, mig én csak fekete kávét ittam, ami csak nem is fajrokon a benzinnel . . . Gondoltam is magamba, jobb lett volna autónak születni . . .! Fáradtan értünk el az uj állásig, ahol a jó lábúak már kipihenve vártak bennünket. Eltelt a délután, estére századunk tartalékba került s igy 100 méterrel hátrább töltöttük az éjt . . . Piros Pünkösd! Az éj folyamán megérkezett az ellenlábas is, a muszi. Tőlünk 1400 lépésre beásta magát; majd délfele támadásba ment át. Megindultak a rohamoszlopok, majd a páncélautók . . . Egy, kettő, három, négy, megkezdődött az ütközet . . . Mi, mint tartalék, egy magas növésű árpa földen kúsztunk előre. Látni nem láttunk a nagy gabonától semmit, csak a zajt hallottuk. A gépfegyverek kattogtak, az ágyuk bömbölve ontották a tüzet, a gyalogsági fegyverek ropogtak ... 3 páncélautó gépfegyvere a vetésre koncentrálta a tüzet, mig a negyedik autó saját gyalogságát lőtte, ser- kentve őket a gyors támadásra ... A gépfegyver tizedel bennünket s nem tudom, hogy pech-e vagy szerencse, de tőlem jobbra is, balra is megsebesült 2 — 2 bakám, mig engem a gépfegyver kifelejtett... A muszka bakáknak nem igen

tetszett a mulatság, mert mintegy nyolcszáz főnyi gyalogság megadta magát . . . Felejthetetlen jelenet volt, amikor a rohamoszlopok eldobták a fegyvert és föltartott kézzel futottak állásaink felé, piros pünkösd első napján ... Az orosz tüzérség észrevette a gyalogság hűtlenségét s a gránátok záporát zúdította az immár fogollyá lett gyalogsága után, kik futva menekültek tüzérségük pusztító füzétől. - Egy román bakám jajgat a gabonában, oda megyek hozzá, hogy bekössem. Hol lőttek meg Bonácz? kérdem. Felemeli az ingét s látok a jobb mellén egy tátongó részt, melyből lassan folyik a vér, egészen jól látszik a tüdő gyors működése. Egy robbanó golyó nyitotta ezt a nagy sebet. A kezem reszketett. Nem tudtam bekötni, inkább elfutottam a szanitészért, aki hideg vérrel kötötte be. És ennek az embernek oly szívós természete volt, hogy a saját lábán ment el és ült fel a vonatra ... Itt láttam, hogy a muszkákat a saját gépfegyvereik nógatták az előnyomulásra ... Itt láttam, hogy a muszkák leszúrták a mi sebesülteinket . . . ami örök szégyenfoltja lesz a cár bandáinak . . . Soha talán nem voltam oly lelkesen boldog, mint mikor a 3-4-szeres rohamoszlopok eldobva a fegyvert felemelt kézzel, fehér kendővel befutottak állásainkba, honnan jobb tanyára, szebb vidékre vitte a hosszú vonat ... A fehér margaretták szirmai pirosra változtak, az alkonyat leborult a tájra és a patrulok sötét éjszakában összeszedték az elnémult muszka fegyvereket . . .

Jul. 30.

Az est jótékony homálya borítja be a tájat. Megélénkül a front. - Huszár járőrök menYalaha ismertem lord Curzont, Lloyd-Geor- geot és a többieket. Ma elmennék mindenhonnan, ahol ők megjelennének és szívesebben lennék pincérekkel együtt.

Ha Amerika nem bírja elszánni magát arra, hogy esetleg harcoljon is semlegességéért, akkor Anglia meg fogja semmisíteni ezt a semlegességet és arra fogja kényszeríteni az Egyesült-Államokat, hogy oldala mellé álljon, a civilizáció ellenségeivel szemben.

Látom, hogy mi történik itt és mit követnek el olyan férfiak, mint Kipling, Wells, Conan Doyle és a Westminster-művészklub többi tagjai.

Meg vagyok erről győződve, épen úgy, mint ahogyan három év előtt tudtam, hogy háborúra készülnek Németország ellen.

Anglia ellen kevesen fognak küzdeni Amerikában, de talán sikerre vergődnek mégis.

Mindenesetre nehezebb lesz azonban a dolog, mint ahogyan azt az angol kormány reméli. Ha azonban mégis sikerül, akkor vége a köztársaságnak. Az Egyesült-Államok hűbérese lesz a tengerek urának.

Addig pedig nem lesz béke, mig nem szabad a tenger és mig nem fogják a tengeri zsarnokságot nagyobb veszedelemnek tekinteni, mint a militárizmust. Ellenben bizonyos, hogy el fog jönni a háború, mely véget vet a tengeri uralom igazságtalan monopóliumának és ennek a háborúnak el kell jönni, mig a tengerek fölötti uralom meg nem szűnik, hogy helyt adjon a semleges tengernek.

A szükség nagy mester.

Sok baj származik a háborúból, az ilyen hosszú fajtából pedig, mint a mostani igazán özönével szakad ránk. Ha aztán ezeket a bajokat rostáljuk, azt vesszük észre, hogy hull abból ki bőven, soknak csak azért tetszik, mert nagyon is hozzá voltunk már szokva a kényelmességhez, bőséghez, a dőre hiúsághoz, sokszor meg igazán a pazarláshoz is. Utóvégre ki fog tűnni, hogy becses tapasztalokhoz, hasznot hozó tanulságokhoz juttatott a háború, amely lett légyen akármilyen hosszú, elébb utóbb csak vége lesz, eljön megint a rendes békés idő, amikor ezeket a tapasztalatokat aprópénzre váltjuk fel s csak csodálkozni fogunk, hogy egy világháborúra volt szükségünk annak megtanulására, hogy okosabban, olcsóbban, ésszerűbben és egészségesebben éljünk.

Vessük csak össze a háborús két év ruha, cipő számláját az azelőtti két év számlájaival s azt fogják tapasztalni, hogy az uralkodó nagy drágaság daccára is aránylag sokkal kevesebbet költöttünk, egy-két tisztítás, kivasalás, sőt

nek ki, hogy hirt hozzanak a megvert muszkákról . . . Sebesültek ballagnak csendesen az erdei ösvényen; németek, magyarok, horvátok . . . Egy öreg német koczog. Feje bepólyálva, do a fehér kötésen átszivárog a piros vér . . . azért a csibukból eregeti a bodor füst felhőket s egész kedélyesen mondja nekünk: „Egy kis fejlövés!“ ... És legyint egyet a kezével, mintha ez a 16-ik lett volna. Jön egy másik. Fiatal gyermek arcú homlokán még ott ég az édes anyja csókja ... Az arca azonban igen sápadt. — 5-ös ő is. Megszólítom. Melyik századból való vagy ? ... A firtéből! Hol vagytok ? Már bent vagyunk a stellungban! Megfuttattak a muszkák ! Mig ezt mondja, arcát elönti a pir, a szemei kiragyognak a fehér kötés alól s megindul a falu felé, ahol a vonat élesen fütyülve várja őket! . . . A konyhák hosszú sora vonni fel, viszi a kifáradt csapatoknak a párolgó vacsorát és a forró édes bort . . . Kell is, hisz ma háromszor támadt a muszka, és mind a három támadást véres veszteségeket okozva fényesen visszaverték . . . anélkül, hogy ránk sor került volna. 29-én este óta támadt a muszka, erős tüzérségi előkészítéssel; de az összes támadások érzékeny veszteségeik mellett összeomlottak. A ma délutáni támadása tüzérségünk tüzében omlott szét, a megmaradt csapatrészek rendetlen futással menekültek visszafelé, és úgy annyira meg voltak ijedve, hogy még a főállásukban is elfelejtettek megállani. — A mi zászlóaljunk 29-ike óta kin van a tüzvonalból egy erdőben. Az erdő rémesen visszhangozza az ágyuk féktelen bömbölését, néha félórákig nem lehet a máiik szavát érteni a pokoli kon-