Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1916-05-25 / 11. szám
iXIXLI. évfolyam. 11. szám. 1016. xxxéijvLS Í35. TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldova» Ferenc helyett FARKAS JENŐ | A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére •; Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá i ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Drága mulatság. A háború hosszú folyamata alatt nem egyszer volt már okunk arra a föltevésre, hogy az ellenség számot vet a helyzettel és levonja azt a következtetést, hogy legokosabban teszi, ha kicsorbult kardját leereszti, magát a további haszontalan pusztulástól, az egész emberiséget a gyász és szenvedések további iszonyatosságaitól megkíméli. A gorljczei katasztrófát más katasztrófák, kudarcok és bukások egész sorozata követte. Angolok és francziák gyászos és gyalázatos megfutamodása a Dardanellák mellől, Szerbia megsemmisülése, Montenegró kapitulácziója. Az olaszok kiűzetése Durazzóból és egész északi és közép Albániából óriás veszteségei a tiroli határon. Az orosz támadási kísérletek véres összeomlása. A folyton hirdetett angol és franczia tavaszi offenzivá- nak keserves védekezéssé zsugorodása, olasz kísérlet tehetetlen összeroskadása. Van-é még ép elméjű ember az án- tánt államaiban, aki komolyan hinni tud az ő győzelmük lehetőségében? Van-é komoly ember Oroszországban, aki még reménykedni tud abban, hogy a cár hadai még egyszer Lemberg vagy — Varsó utcáit tapossák? Van-e olyan talián még, aki számit arra, hogy a makarónievő hősök áttörjék a mi katonáink ércfalát, melynek tövében közel egy millió alpinijök meg bersaglierejök omlott össze véresen, halottan ? Álmodhatik-é még egy franczia is a Berlinbe való diadalmas benyomulásról, egy szerb is a magyar Délvidékről? Hiszi-é még egy épelméjű angol is azt, hogy összezúzhatja Németországot? Ilyen orosz, angol, olasz, szerb vagy franczia már legfölebb az elmegyógyitó intézetekben lehet. Vagy pedig az ántánt államainak — miniszteri székeiben. Mert ezek az ántánt politikusok vagy értelmileg beszámitha- tatlanok, vagy pedig erkölcsileg beszámit- hatatlanok. Hogy belevitték népeiket ebbe az iszonyatos világfölforditásba, azt meglehet magyarázni. Fűtötte őket egyrészt az ellenünk és főként Németország ellen való gyűlölet és féltékenység, másrészt az a reménység, hogy irtózatos számbeli túlerőt szervezvén össze ellenünk, a neveiket a várható diadal után a dicsőség- örök koszorújától övezetten írhatják bele nemzeteik történetébe. Hogy belementek^ szörnyű vállalkozásba, annak tehát, ha mentségét nem is, de magyarázatán találhatjuk. De immár a napnál is világosabb, hogy minden számításukban rettenetesen megcsalatkoztak. Se gyűlöletük kitöltésére, se irigységük kitombolására, se zsákmányra, se dicsőségre többé nem számíthatnak. Az egyetlen, amire még építhettek volna: a győztes engedékenysége és önmérséklése abban az esetben, ha belátva bűnüket és bukásukat, magukat sorsuknak megadják és a további rájuk nézve teljesen haszon és reménység nélkül való vérontásnak elejét veszik. Államférfiaink nyilatkozatai, a német kancellár beszédei bizonyságot adtak róla az emberiségnek és a történelemnek, hogy bennünk, győztesekben a hajlandóság és készség erre a nemes önmérsékletre, erre az emberies gyöngédségre a legnagyobb mértékben megvolt. Nem követeltük a végpusztulását azoknak, akik pedig gyilkos szándékkal törtek reánk. Természetesen kívántuk azonban ilyen merényletek esetleges megismétlésének lehetetlenné tevését, a bűnszövetség fölbomlását és jövőnk biztosságának föltételeit. Nem hagyhattuk ellenségeinket olyan állapotban, hogy holnap újra megpróbálhassák azt, aminek a sikerét ma rengeteg drága áldozataink árán meghiúsítottuk. Legyőzöttnek lenni bizonyára fájdalmas. De látván sorsuk végzetes fordulását, ellenségeinknek mégis kapniok kellett volna az alkalmon, hogy olyan olcsón szabaduljanak meg ostoba gaztettük következéseitől, amilyen olcsón lehet Hogy töredelmességgel könnyítsenek büntetésükön. E helyett mit tettek? Az angol miniszterelnök ugyan már letagadta, amivel százszor is fönhangon fenyegetőzött, hogy t. i. meg akarnának semmisíteni minket, de emellett hetykén hirdette, hogy ők nincsenek legyőzve és nem is lesznek. Az olasz külügyminiszter, a végzetes Sonninó a szemérmetlenségben jóval tovább ment. Ő egyszerűen letagadott minA hírnök. — Irta: Kárpáti Endre — Együtt ültek az asztalnál. Vigan poharaz- tak. Köztük gyerek hadnagy: Fiatal fiú. Még látszik rajta az iskola pora is. De már másfél év óta járta Bukovina földjét és időnként heves harcokban küzdött a milliókra menő orosz hadsereg ellen, Éleményeit mesélte jóbarátainak, iskolatársainak, akik faszült figyelemmel lestek ajkairól a szavakat. De mindez semmi, csak gyerekjáték - folytatta beszédjét. — Egy Ízben oly vakmerő cselekedetre szántam el magamat, amellyel, mondhatom, a halál torkába mentem. Elmondom röviden. Hadtestünk széles, száz, meg száz kilóméternyi arcvonalba fejlődött. Úgy középtájon sorakoztak az oroszok. Ha sikerül őket két oldalról megtámadnunk, biztos a győzedelmünk. Hadtest- parancsnokunk el is határozta a támadást. Hanem csak úgy vezethetett az sikerre, ha egyszerre támadunk mind a két felől. De miképen értesítse erről a túloldalt ? Telegraf, telefon nincs. Elpusztították az oroszok. — Nincs más segítség - szólt parancsnokunk — mint hogy vállalkoznék valaki, hogy az orosz táboron keresztül megy és a hadiparancsot átviszi. De ki vállalkozik erre? Hozzá még intelligens embernek kell lennie az illetőnek. — Bizony, nehéz feladat — erősítette kapitányom. — Megeshetik, hogy elfogják, kivégzik. Hanem talán mégis találunk olyan önfeláldozó fiút. Megpróbálom. Körülnézek embereim között. Teljes csöndben, amint ilyen fontos esetekben kell is, járt-kelt kapitányunk közöttünk. Ittott súgott valamit egyik-másik bajtársam fülébe. Én is értesültem a titokzatos esetről ... és jelentkeztem, hogy átmegyek a túlsó táborunkba. Kapitányom a parancsnok elé vezetett. Már ismert engem, ő tűzte mellemre az ezüst vitézségi érmet. Egészen elérzékenyült, mikor elhatározásomat jelentettem. Elmondta, mily veszély fenyeget. Figyelmeztetett, hogy jól meggondoljam, mire vállalkoztam; még fiatal vagyok, szép jövő áll előttem . . . Erre igy válaszoltam :-- Meggondoltam. Kitüntetésnek veszem, hogy e fontos ügyben szolgálhatom hazámat. Kérem az utasítást. Hiszem, hogy képes leszek a megbízást teljesíteni. A végrehajtás módjára nézve is elkészültem. Parancsnokunk arcán az öröm és megelégedés sugárzott. Rendeletét röviden irásbafog- lalta, nekem átadta, szerencsét kívánt vállalkozásomhoz és elbocsátott. Elkészültem az útra. Román parasztnak öltöztem. Egy batyuba fehérneműt, meg kenyeret, hagymát csomagoltam. Kezemet, arcomat bepiszkítottam, mert arcbőröm kirítt a parasztgunyából. Társaim mosolyogva nézték készülődésemet. Egy bucsupohár ... és utra- keltem . . . persze gyalog, mint afféle román paraszt. Az első nap szerencsésen múlt el. Találkoztam ugyan orosz katonákkal, mert az egész vidéket azok tartották megszállva; de egyszerű, menekülő parasztnak néztek és figyelemre sem méltattak. Hanem másnap, amint az oroszoktól megszállt falu közelében a szántóföldeken át iparkodtam továbbhaladni, egy orosz tiszttel találkoztam. Vadászgatott, úgy láttam. Megszólít, persze orosz nyelven. Én kezeimmel mutogatom, hogy nem értem, mit mond, én csak románul beszélek. Igen nagy figyelemmel vizsgált tető- től-talpig; sehogy sem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy paraszt vagyok. Nem is bocsátott el, hanem behajtott a faluba és parancsnoka elé vezetett. Persze, megkezdődött a kiérdezgetés. Én tettem magamat, hogy a román nyelven kívül semmi más nyelvet nem értek. Hogyan is értenék : egyszerű, bukovinai paraszt. Pedig jól értettem az orosz nyelvet is. Megtanultam másfél év alatt, hogy folyton az oroszokkal kellett érintkeznem. Bizony egy-két borsószem keresz- tülfutott hátamon, mikor hallottam, amint a tisztek maguk között mondották, hogy én nem román paraszt, hanem magyar kém vagyok. A tisztek között volt, aki magyarul jól beszélt. Mert hiszen jól tudjuk, hogy sok orosz látogatja a mi egyetemünket. Ezek aztán hirtelen magyar nyelven kérdésekkel akartak megcsípni, de szerencsémre, hideg vérem nem hagyott el: nem értettem őket, nem feleltem kérdéseikre. De most jött a legnehezebb próba. Elmondtam, hogy a nem messze fekvő faluból való vagyok ; de azt elfoglalták a magyarok, hát megyek ; családom után, amelyet már hetek előtt egyik rokonomhoz küldtem. Erre behívtak öt katonát. — Nézzétek meg jól ezt az embert — szólt nozzájok a parancsnok. Nem emlékeztek-e, hogy mikor a szomszéd falut elfoglaltuk, láttátok valahol. De jól megnézzétek, nem mint parasztot, hanem mint magyar honvédet! A katonák rámmeresztették szemeiket, nézegettek tetőtől-talpig, jó ideig.
