Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1916-03-30 / 7. szám
XXI. évfolyam. r7. BZÚ.XtX. 101©. znéLrclixs 30. FELSŐBÁNYÁI HIKLAR Ji TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, ÉS VEGYESTARTALMU LAP. •} is- *%: == MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő ciméTe" Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Itt a tavasz! Elértük a kökörcsinnyilás idejét. A levegőnek színe, illata van. Ereztük már a napnak azt a melegét, mely meggyorsítja ereinkben a vér forgását s kicsal mindnyájunkat a szabadba, hogy lássuk, csodáljuk meg a természetnek magas misztériumát. Ez az az idő, mikor a hitetlen, az ateista is érzi, hogy üres a lelke és boldogtalan. Ez az az idő, mikor a hit emberének a vallás megtölti lelkét hálával, bizalommal. A természet örökké ismétlődő és mégis mindig bámulatba ejtő magasztos csodájánák láttára mindannyiszor eltöl- tötte az emberi lelket a hála érzete, de a hála kifejezésének nyilvánítására soha- soha nem volt annyi oka, mint az idén, ezen az áldott tavaszon. Elmúlt tehát a tél, melynek bekö- szöntével elfogódott lélekkel, gondoltunk ezer bajra, szükségre, nélkülözésre, veszedelemre. Elmúlt a tél, melyen remegve, vérző szívvel annyiszor gondoltunk harcban álló fiainkra és annyiszor tekintettünk esdő fohásszal az ég felé, kérve, könyörögve Istenünkhöz, hogy mentse meg fiainkat a tél borzalmaitól, szenvedéseitől. Es jól imádkoztunk. Elmúlt a tél, elvonult, mint egy terhes felleg fejünk felett minden veszedelem nélkül, ádáz vihara elkerülte katonáinkat is és pusztító dühe legbünösebb ellenségeinken sepert végig egész kegyetlenségével s magával sodorta királyát, kormányát, hadseregét azoknak az országoknak, kik ezt a nehéz időt első sorban előidézték. Ez a tél nem ellenségünk, hanem szövetségesünk volt. A melegen sütő tavaszi nap nálunk az eke nyomán párolgó barázdát szikkaszt, zöld buzavetést nevel, mely felett már itt-ott felcsendül a pacsirta hálaadó éneke is. Ha aztán elgondoljuk, hogy ezzel szemben legdühösebb ellenségünk földjén ez a melegítő tavaszi napsugár a bűnösök vérét szárítja föl, elégett városok, falvak hamvait hordja szét a kikelet szele, pacsirta helyett pedig elhízott hollók kárognak a levegőben — a templomba sietünk, hogy leborulva adjunk hálát a Mindenhatónak, aki velünk volt és megsegített. Győzött tehát az igazság, melynek hadserege legyőzhetetlen minden ellenséggel szemben, győzött a hit, melynek erejét nem törheti m*ig fegyveres hatalom. A győzelem első gyümölcse pedig ez a szép tavasz, minden örömével, egész boldogságával, amelyben a tavaszi ég ragyogó napját is a mi szép hazánk mellén tündöklő medáilonnak látjuk. Nem tudunk mi már kételkedni, már nem érünk rá aggodalmakat táplálni, hasad a hajnal kelet felől, illatos, langyos a levegő, kiszólit a tavaszi napsugár a szabad magyar határra dolgozni ismét. Nem tudunk mi már csak imádkozni és dolgozni. A tél vihara a tavaszi levegő csodás balzsama megerősítette a mi lelkünket, megedzette hitünket és hálát adva a győzelmes tél után a nagy eredményekért, felfrissülve látunk dolgunk után. Elértük József napját, a magyar föld- mives ünnepét, melyen a tavasz kezdetét ünnepli s lesi hivő szemmel a levegőeget, várja kedvenc vándormadarait: a gólyát, fecskét és az énekelve húzódó darvak V. betűjét. Mi is fohászkodó lélekkel figyeljük a levegőt s nézünk, nézünk: nem rebben-e fel valamely irányból az imádságos tavaszi napsugár szárnyán egy galamb zöldelő olajággal a szájában?! A jól táplálkozásra szükségünk van, mert nekünk, itthon maradottaknak, egy szokatlan és erőt igénylő munkával s gazdálkodással kell az idén megbirkózni. Erre való a baromfi, a tojás. így berendezkedve aztán csak acsar- kodjanak ellenségeink, mi jóllakva kacagjuk majd a megkergültek szélmalom háborúját. Borágó. A drágaság és a nők. Mikor az 1914. év második felében az élelmiszerek és ruházati cikkek drágulásának lavinája megindult, azt hittük, hogy a drágaságot egyre felpanaszló nők, legalább a háború ideje alatt toalett dolgában lejebb szállítják igényeiket. Nem igy történt! Aki a jelenlegi háborús korszaknak krónikása leend, annak igen nehéz lesz hazánk no világának lelki állapotáról véleményt mondán s kiváló pszichológus legyen az, aki a több TÁRCA. Az én honvédezredem. — Irta: Révai Károly. — Való, vagy álom ? Kürtök harsogását, Dobpergést hallok. Remeg a szivem. Most vonul éppen lelkem kapuján át A huszonnégyes, az én ezredem! Lábak dobognak, vezényszó cikázik, A fiuk ajkán induló cicázik. Jó Istenem! Mi lesz hát most velem ? Csatába indul az én ezredem! Az asztal mellett, térképre hajoltan Járom idegen ország útjait; Erdőn, mezőn, hol még sohase* voltam Nyomon követek — folyton valamit. Vasutak mentén, folyók, tavak partján, Hegyek lejtőjén, szakadékok martján Kutat nagy láztól kigyuladt szemem : Hol jársz én drága honvédezredem! Ó merre vagytok hűséges pajtások ? Székely testvérim s jó román fiuk! A „hadnagy ur“ könyezve gondol rátok, Mert az ő napja már lealkonyult. Él-e csak egy is, kivel együtt voltam? És Te, akivel oly sokat hajoltam, Öreg Dabóczi, vén őrmesterem ? Hol jársz én édes honvédezredem ! Hej tiszt-társaim s ezredes ur Hőnig! Ki emlékszik Kőrispatakra még? Ahol az ezred hajnali időkig A grófi parkban vendégeskedék. A tisztikarnak szónoka én voltam, S az „ezred apja“ szivemre borultan Testvéri csókot váltott ott velem. Hol jársz én édes honvédezredem ! Ujjam remeg a térkép egy-egy pontján S izgalmas lázzal megdobban szivem ; Ott állnak ők a csatatérnek frontján S acél kezük a töltött fegyveren. Ágyuk dörögnek, gránát bug a szélben, De meg nem torpan egy sem a veszélyben. „Hurrá“ és „Rajta“ tör ki lelkesen : Ótt látlak édes honvédezredem ! S mig köny gurul a térképre szememéül És elborítja a csatamezőt, Rohamra hivó éles kürtszó csendül A vértől ázott barázdák között. S ahol a frontot hős fiaink tartják, Villogni látom ezredes ur kardját, Aztán előre egy ugrást teszen S utána lendül az én ezredem ! „Fiuk előre !“ S áttörik a gátot Á felduzzasztott tenger habjai; Egy fényes honvéd rohamot csináltok És nem tud senki ellent állani. Látlak rohanni égigérő tüzbe, Az ellenséget szakadatlan űzve. Te vagy, te vagy! Tiéd a győzelem Én édes drága honvédezredem ! Megálljatok! Had kössem föl a kardom, Hadd menjek én is veletek fiuk ! Hiszen nem élet pihenni a parton, A mialatt a tenger árja zug. . . . De lábam roskad, megtörték az évek, Nincs egyebem, csak egy-egy gyönge ének. A térképen mereng fáradt szemem, S kereslek, hol jársz édes ezredem ! . . . A bolgár hadsereg. Van egy török közmondás, amely azt mondja, hogy ha egy bolgár a fejébe vette, hogy egy nyulat elér, akkor eléri azt még egy arabával is. Az arabárói pedig tudni kell, hogy az egy igen nehéz és lassú kétkerekű kocsi, amelynek gyorsasága csak tizedrész annyi, mint egy nyulé. Ez a közmondás tehát azt jelenti, hogy a bolgár szívósságával tehetetlen dolgokat is megkísérel. Ez a szívósság és kitartás megnyilvánult a bolgárok minden eddigi háborújában is, még akkor is, - ha, - mint 1913-ban a hadiszerencse nem mosolygott rájuk. Akkor, a második Balkánháboruban, maga Bulgária lett az űzött vad és a sok kopó végre le is terítette őt. Az összes Balkán-államok, Törökországgal együtt rátámadtak a kis országra. Hatalmas veszteségeket szenvedett ekkor az ország és ha
