Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-07-09 / 14. szám
L XIIIXL. évfolyam.. 14. szám. 1014. j-uLliué 0_ — MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = ' I Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. | Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : D" MOLDOVÁN FERENC ¥ 5 A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére | Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamálj ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. iriTWBWfmunrmiT1*-------niniitrrMMWiniiwgTiinwiatii—tra R trónörököspár tragédiája Az Artstetteni családi sírbolt már ma- magába fogadta Ferenc Ferdinand trónörökös és nejének Hohenberg Zsófia hercegasszonynak hült tetemeit, a gyászt hirdető harangzúgások elnémultak, a gyászzsolozsmák elhangzottak s mégis az ünnepi gyász után nem csökkent annak a kegyetlen tragédiának borzalma, mely orgyilkos fegyverrel két nagyrahi- vatott életet oltott ki egyszerre. A nemes emberi érzések háborog- nak az aljas gaztett fölött, mely nem egy őrültnek rémtette, hanem egy külföldi ellenséges politikai bűnszövetkezet tervszerű gyilkossága, ökölbe szorul a férfi kéz és a rettenetes busszu gondolata villan át a felizgatott lelkekben. A kettős monarchia minden részében a magyar nemzet minden tagjának szivében az őszinte részvét összes megnyilvánulásai utat törtek maguknak, s az igazi benső gyász csalhatatlan jelei ott jelentkeztek az emberek arcán, hangjukban és a kifejezőekülsőségekben. Az ősz király felé fordult minden tekintet, ki a kormányzás gondjaiban, a kegyetlen sorscsapások súlya alatt megtörve, a monarchiának egy erősségét vesztette el. A szülőtlenné lett 3 árvának tragikuma szorította össze a sziveket, hiszen a rajongó szülői szeretet két oldalról sugárzó melegét vesztették el egyszerre. A nagy tragédiának minden emberi vonatkozása mélyen megrázó; a trónörököst erős, férfias jellemével, tiszta nemes életével, családi boldogságával és nejét, az eszményi, de erőteljes jellemű nőt rajongó hitvesi és anyai szeretetével s kettőjüket együtt az uralkodásra területiségükkel egy perc alatt semmivé tette a végzet. A gyászos eseményekre pedig komor árnyékot vet a jövő bizonytalansága. Minő dúló viharoknak magva lesz a két gyilkos golyó, milyen napok virradnak a nemzetre? Ezek a nagy kérdések szorongatják az emberek lelkét. A végzet engesztelő keze vig esztendőket hoz-é, vagy vérnek, gyásznak borzalmait, ki tudná előre megjósolni. * * * Felsőbánya városban is nagy megdöbbenést, felháborodást és igaz részvétet keltett a trónörököspár megrázó tragédiája. A középületek és sok magánház ormán a múlt egész héten fekete lobogók hirdették a nagy gyászt és naponta 8-szor az összes hitfelekezetek templomaiban harangoztak a gyász jeléül. Julius hó 3-án a róm. kath. plébánia templomban, 4-én a ref. templomban, 6-án a gör. kath. templomban voltak ünnepélyes gyász istentiszteletek, melyeken a város és a bányahivatal tisztviselői testületileg jelentek meg. A julius 7-én tartott rendkívüli közgyűlésen Farkas Jenő polgár- mester meleg szavakban emlékezett meg a trónörökös és nejének gyászos elhunytáról, az uralkodó, az uralkodó család és a trónörökös családjának nagy gyászáról és a város közönségének igaz részvéte a trónörököspár emlékének megörökítése a halálukat okozó gaztett fölötti legmélyebb felháborodása jegyzőkönyvbe vétetett és a város részvéte a trónörökös fiának Hohenberg Miksa hercegnek ki lett fejezve s az oda meg fog küldetni. * * * Alább közöljük azon emelkedett és megható gyászimát, mely Nagy Lajos ref. lelkész a julius 4-én tartott gyászistentiszteleten mondott: Gyászima Ferencz Ferdinand trónörökös és neje Hohenberg Zsófia hercegnő temetésekor. 1914. jul. 4. Hatalmas Isten! Égi atyánk a Jézusban! Ki minden világok felett bölcsen kormányzói, — kinek akaratodra, „legyen“ szavadra népek támadnak s birodalmak enyésznek el; kinek intésedre leesik a milliók földi urának fejéről a királyi korona, kicsik kezéből a hatalom pálcája^ éppen úgy; mint a hontalan bujdosó elejti vándorbotját, a nyomor gyermeke koldustarisznyáját, - megrendülve lelkűnkben gyűltünk össze e tiszteletedre rendelt egyszerű, de szent hajlékba, hogy a kiváló erényekben gazdag, jeles tulajdonokkal ékeskedő, - ma már megboldogult fenséges trónörököspár — nehány nappal ezelőtt történt- mondhatni az egész művelt világ jóérzésü lakosait mélyen megrenditő - gyászos haláluk által közelebb megyar nemzetünket is ért nagy veszteségünknek kifejezést adjunk. Atyánk! akkor, mikor a leendő uralkodó pár egyik alattvaló nemzetének fővárosában népét inegösmerni törekedett: akkor, mikor a T A R C A. A Csótor Balázs tojásai. — Irta: Rácz Pál. — Furfangos ember volt Csótor Balázs. Akkora huncutság lakott benne, hogy túltett azon a bizonyos izraelita korcsmároson is, aki még a szolgabirót is becsapta. Hát ez a Csótor Balázs ballagott egyszer úgy tavasztájt a nyelesi szekéruton, amit tavaly csináltatott az állam, merthogy addig tengelyig jártak a sárban a nyelesiek, már akinek lova volt. A többiek csak térdig, vagy csizmaszárnyi mélységig, azt az ember súlya, meg az ut természete határozta meg. Mondom, ballagott Csótor Balázs. Nem volt vele más, csak az az izzadt nyakú selmeci pipa a szájában, ami után ő maga ment, meg egy öblös kézikosár a karján. Nem lehetett hideg idő, mert Balázs gazda nem sietett. De még ha hideg is lett volna, azzal nem törődött. Útja nem volt sietős, hiszen még csak hat óra volt reggel felé, a város meg Nyelestől csekély három kilométer. Nen is hivatalos az ügye, nem is sürgős. Egyszer csak ahogy megyen, hátbaszólitotta valaki. Csótor Balázs megfordult és menten ráismert az ő szeretve tisztelt komájára, a Gáspár szomszédra. Jó lába lehetett, hogy utolérte. Az előbb még hire-hamva sem volt, és most már a sarkában termett. — Úgy is tudom, mit akar kérdeni Gáspár koma! — Mit a? — Hát azt, hogy hova mék, meg hogy mit viszek-e, meg hogy ég-e a pipám, meg osztán, hogy — akkor együtt megyünk. . . — Hó! . . . Csodálkozta el magát Gáspár — be nagy eszi van kendnek! — Má hogyne vóna! — Tudom, hogy van, de hát azér megmondhatja, mi van ott la ? — Hol? — Ott la, abba a kosárba. — Mi vóna, tojás van. — Tán csak nem eladni viszi kend ? — Bizony csak avégbűl. — Asszony dóga az. — Jó magam is elkövetem én azt, az asz- szonynak baja van a gyerekkel. . . Ezen a szón aztán fennakadtak mind a ketten. Tiszaháti magyar ember nem szeret gyerekekről beszélni. Nem illik az. Nem komoly emberekhez való a gyerek sorsa után érdeklődni. Tizenhat éven alól. Ha pedig tizenhat éves lett, az már nem gyerek többé. Akkor már pipa a szájába, villa a vállra, akkor már „legény.“ A leány? A meg hátul köti csokorba derekán a kendőt, az már „eladó.“ így hát szótalanul ballagtak egy ideig, rá sem ügyeltek az üde, kora tavaszi friss levegőre, mely körülöttük kergetőzött pár marék fehér hátú köddel. De Gáspár még sem állhatta szó nélkül, hát belekeveredett egy közönséges mondókába: — Ej, nagy a drágaság. — Má, hogy nagy? - kapott szóba Balázs szomszéd. — Nem nagy a, koma! — Hogyne vóna — bizonykodott Gáspár. — Hát higyje el, hogy az emberek maguk csinálják ezt a drágaságot. — Én nem csinálom — bölcselkedett Gáspár. — Nem hát, kendtül ingyen kelne a széna... — Kendtül meg a zab — tromfolt vissza Gáspár. — Pedig higgye el szomszéd, — nyelte le a tromfot Balázs — hogy ma már az ócsó nem kell. Ma csak a drága kell. Minél drágább, annál jobban kell, antul jobban elkapkodják az emberiül, ha ócsóér adná, a kutya se venné meg. — Híjába, de nem hiszem. — Tamás kend benne, koma. — Avvagyok. . . - lökött egyet vállán a paraszt. — Pedig hát rosszul teszi, hogy nem hisz. Mer úgy van, ahogy mondom. . . Hogy messzi ne menjek, itt van ez a tojások ni. . . Tele van a kosár vele. Olyan szépek mint a karbunkulus, oszt hiszi-e, nem-e, ócsón még se kéne senkinek. — Hát hogy adná? — Mongyuk hogy ócsón. . . — Mégis hogy ? — Mongyuk, hogy krajcárjával vagy azontúl. . . — Azontúl? . . .
