Felsőbányai Hírlap, 1913 (18. évfolyam, 1-25. szám)
1913-05-01 / 8. szám
Felsőbányái Hírlap séges gyökerestől tépjük ki. Hiszen ezek az ártó indulatok az emberi lélek durva érzéséből fakadnak és a bűncselekmény csak eredménye annak. És vájjon a többször említett ártó indulatok fékezésére nem a legérzékenyebb-e a testi fenyítés? A közvetlenül ható testi fájdalom, a mely nem kell, hogy visszarettentsen, nem kell, hogy állandóan sajogó legyen, hanem óvó, figyelmeztető és e mellett érzékeny. És amit a túltengő humanizmus, a kultúrával való kendőzés szemforgatással fogad, azt a bevált tapasztalat és eredmény dogmaszámba hirdeti. A »huszonöt« fogalmával rögtön ezek a tapasztalati eredmények kapcsolódnak össze és a »deres« nemcsak symbólum, hanem irány is. A »ma« még nem dönti el a kérdést, de a múlton épül föl a jövő. És ha igaz az, hogy a társadalmi védelem a társadalmi, állami berendezkedés legmagasabb foka, a sokszor bevált becsületszóra való szabadon bocsátás az amerikai reformatori intézményben, különösen a fiatalkorúakkal szemben ideális szerepében gyökeret abban talál, hogy a javítás egyenértéke: az erkölcsi megtérés, az átalakító nevelés értelmi hatásában jelentkezik : az eredményt előidéző eszközök között lenni kell olyannak, a mely az »ártó indulatok«-at legyőzze. Ilyen eszközök között helyt foghat és sohasem időszerűtlen gondolkoznia bot joga fölött. A falvak betegei. Nincs siralmasabb látvány, mint mikor a falvakból a városba vezető hepe hupás utón ta lálkozunk egy-egy döcögő szekérrel, amelyről dunyhák közül egy-egy sápadt, fájdalomtól eltorzított arcz mered felénk. Ezek a falvak betegei, akiket visznek be a városba, mert a magyar falvak túlnyomó nagy részében nincs sem orvos, sem gyógyszertár. A falu számtalan bajai között bizonyára nem az utolsók közé tartozik a mostoha közegészségügy is. Igaz ugyan, hogy a faluról úgy szoktunk beszélni, mint az egészség forrásáról. Van is benne valami. A falusi ember foglalkozása és életmódja határozottan egészségesebb, mint a városi emberé. De csak általánosságban ez igy, a részletek bizony nagyon sok elszomorító dolgot mutatnak fel. A városi embernek iépten- nyomon prédikálnak a higiéniáról, de azzal, hogy a falusi ember higiénikusan éljen, édes- keveset törődnek. Tekintsünk csak be egy falusi ember udvarára. A kút ott van közvetlenül a trágyagödör mellett, úgy, hogy a falvak népe csak akkor iszik egészséges italt, ha szódavizet hozat magának. Pedig milyen könnyű dolog volna a községet rákényszeríteni arra, hogy az egészségügy követelményeinek megfelelő helyen és módon létesítsenek kutakat s fedjék be, hogy a belé hulló szemét meg ne fertőzze. Ez tisztán a nevelés kérdése. Épp igy nevelni kellene a falvak népét arra is, hogy házain ablak helyett ne apró lyukakat hagyjon, hanem épülésén becsületes ablakokat. Ismételjük, ez liszíán csak a nevelés kérdése. De vájjon ki nevelje erre a falu népét ? A papnak és a tanítónak ezer más gondja van, a higiéniára az orvosnak kellene nevelni a községek lakóit, de hát nálunk vannak olyan vidékek, ahol napijáróföldre sem találni orvost. Csak a közelmúltban olvastuk, hogy Bihar- vármegyében egész járás van orvos nélkül. A körorvosi állások egyrésze országszerte betöltetlen, mert az orvosok a megélhetési viszonyok mostohasága miatt kénytelenek bemenekülni a városokba, ahol mégis csak akad egy kis honorárium, akad beteg, aki megfizeti az orvosnak a vele való bajlódás tisztességes ellenértékét. A községi és körorvosnak legtöbb helyen nem nagyobb a fizetése, mint egy valamirevaló parádés kocsisnak. Ráadásul ezért a csekély fizetésért körzetének szegény betegeit ingyen tartozik gyógykezelni. Csoda-e tehát, ha ilyen körülmények között akárhány vármegyére akadunk az országban, amelyikben 8—10 községnek sincs orvosa. Ez az oka aztán annak, hogy ha ragályos betegség üt ki a falvakban, jobban megtizedeli az embereket, mint akármelyik egészségtelen városban. Vannak részei az országnak, ahol a gyermekhalandóság nagyobb, mint pl. magában a fővárosban. Ez sem bizonyít más egyebet, minthogy a falvak közegészségügye nagyon el van hanyagolva. Arról meg ne is beszéljünk, hogy hány faluban, sőt tekintélyes lélekszámmal biró nagy- közközségben van kórház. Még azokban a községekben is, amelyek egy két orvossal eldicse- kedheinek, a kórház fogalma ismeretlen Vannak viszont olyan községek, ahol van ugyan u n. kórház, de mentsen meg az Isten mindenkit attól, hogy vaiaha abba kerüljön. Korántsem irigyeljük a városi kórházakra fordítóit százezreket, mert nagyon jól tudjuk, hogy ennek dacára, mégis kevés kórházunk van még városokban is. Szinháza van minden városnak, de modern kor követelményeinek megfelelő kórház, csakis kivételes városoknak képezheti büszkeségét. A városoktól messze-messze eső falvakban pedig ez teljesen ismeretlen fogalom. Szabad ezt tűrnünk? Szabad megengednünk, hogy a falusi közegészségügy ezentúl is olyannyira elhanyagolt maradjon? Vájjon nem nemzeti köieiesség-e a falvak olyannyira értékes ember-anyagát jövőre megóvni a pusztulástól ? Bot joga, — Irta: Nagy Zoltán szegedi kir. törv. biró. — A kriminálpolitika alaptétele az, hogy a büntető jogot védelmi randszerré alakítsa át. Ebből a nézőpontból Ítél meg minden büntető jogi intézményt, elfogadva azt, hogy az az intézmény jó, amely a társadalom védelmi eszmekörébe beleilleszkedik, vagy rossz, mert ezzel összhangzásba nem hozható. így vagyunk a testi fenyítéssel is, mint büntetési eszközzel, amelynek ismételt propagálása kisért és nemcsak a szaktudomány, mint ilyen kriminalogiai vonatkozásban, hanem a szociológia, paedagogia tapasztalatai is segitő tényezők, mikor országok határán túl ismert szakemberek szólnak e kérdéshez. Ismeretes Árow volt angol detektivfőnök véleménye, aki meggyőződésből, de tapasztalat alapján hirdette, hogy az apacheokkal szemben kivételes törvényt kell hozni és abban a törvényben, mint büntetési nemet, a botbüntetést fel kell venni. Hazájának példájára hivatkozik, melynek 1871. évében meghozott egyik törvénye megengedi a botbüntetést az angol apa- cheok ellen. Dániában a hírhedt Alberti-ről elnevezett törvény fennáll, amely 16 éven aluli fiúgyermeknél előírja a botot, mint büntetési nemet, de hozzá teszi, hogy az ütések száma csak ötvenig terjedhet. Justice Scrutten, a londoni gyermekbiróság elnöke tantételszámba menőleg hirdeti a verés szükségességét és hogy a sorrendet magunkkal zárjuk be, egyik felvidéki patronáge egyesület elfogadta az indítványt, amely az összeülendő kongresszuson napirendre kívánja tűzni a bot jogát. Időveszteség számba menne ismételni az 1871. évi L II. t.-cikk határozott rendelkezését, amely a testi fenyíték alkalmazását eltiltja, avagy csak felsorolni az 1863. évi rajnawestfalai börtönegyesület kongresszusi indítványát, melyre az 1890. évi, sőt még az 1909. évi határozat is rá duplázott, mely határozatok a botbüntetés fenntartását hirdették : csupán mértföld jelzők e tény felsorolások arra vonatkozólag, hogy e kérdés megoldva nincs és hogy nem ethikai, speciálisan modern büntető elméleteken nyargaló alapon kell ehhez a kérdéshez szólani, hanem kizárólag gyakorlati nézőpontból. Ha elfogadjuk azt, hogy a büntetés célja a javitás, hozzátesszük, hogy ajavitás lelki értelemben és vonatkozásban veendő, ha hisszük és valljuk az amerikai reformatori intézmény incarnacióját, amely a nevelés és a javitás összhatásaként jelentkezik, úgy nem kell messze keresni a megfelelő gyógyszert, mellyel az úgy ■ nevezett »ártó indulatokat« — a bűncselekmény okozóit — ellensúlyozzuk, tompítsuk, ha lehetéljen. Csak az nyugtalanított bennünket, hogy mi lesz most. Miért mentek ki a hivatalnokok, különösen a zsandárparancsnok, a mindenkinek föltétien ura ? Alig hangzott el a taps, az éljen, a zsandárparancsnok az egész tisztikarral visszatért Mint rendező bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem miért mentek ki. — Lieber Freund — válaszolt szelíden — Megértettem a dalt. Ismerem. Ha végig hallgatom, most már fogoly volna nemcsak az éneklő, hanem ön is mint rendező és az egész előadó társaság. Ezt akartam kikerülni. Én nem tudom mit énekeltek. Mert épen künnjártam. A többiek sem tudják. Gondoskodjanak, hogy az újságokban ne szellőztessék a dolgot. Csak most jutott eszünkbe, mily meggondolatlanság volt tőlünk, hogy abban az időben a »Riadó«-1 programmba vettük, amelyikért a nagy hazafi szerző oly keservesen szenvedett. Most is fülembe zeng a daliama. Néha eleljátszom öreg zongorámon, régi hü barátom húrjain. Sok-sok színdarabot adtunk mi elő. Szigeti Szigligeti, Kövér, Kisfaludi és mások darabjait. Most is előttem sürögnek-forogtiak azok a kedves szereplők, amint a jólbetanult szerepeket elcsicsergik. Nincs már közölük egy se .. . egyedül maradt a komikus. Mert én játszottam a komikus szerepeket. Azt mondták: igen jól. Egy ízben színtársulat vetődött a városba. Az engedélyt megkapta. De kikötöttük, hogy ha mi játszunk, azon este félreáll. A direktor elfogadta. Sót a súgói tisztet is magának tartotta fönn. Ottlétük alatt többször játszottunk. A »Csikós«, »Vén bakancsos», »Egy a mi népünkből« »Parlagi Jancsi« került szinre. Az előbbiekben a zsidó szerepeket, az utolsóban Vidor Máté nevelője szerepét játszottam. Feltűnt, hogy szereplésem alatt a súgó direktor folyton engem nézett, - hol kinyitotta, hol becsapta a sugókönyvet, közben dörmögött. Ez zavart engem, de nem szóltam. Mikor végre »Parlagi Jancsi«-t adtuk elő, a nevelőjének énekelnie kell; elkezdtem keserves, borízű, retyegös, kántoros hangon énekelni: Mikor még fiatal voltam Más egyébre nem gondoltam Sörre, borra, pálinkára, A lányoknak pántlikára. De mióta öreg vagyok, A halállal diskurálok, Mendegélek a templomba, Onnan pedig koporsómba. Ezalatt a súgó direktor becsapja a könyvet . . . néz . . . néz engem . . . egyszer csak odasugja ; »Te viziborju !« . . . majd » Pe ormányos tulok!« . . . »Te Istentasziníotta I« és más ilyen megtisztelő paredikatumokat. Én mérges szemeket vetek feléje... hiába I »Haragudhatsz öcsém!« volt válasza. Alig tudtam mérgemben higgadtságomat megtartani. A darab véget ért. Az öltözőszoba megtelt gratulálókkal. Az igazgató a sarokban áll, nézi a betóduló üdvözleteket. Odamegyek hozzá, kérdőre- vonom a lefolyt jelenetért. Mindenki figyelme ránk irányult. Ezt várta a direktor. Poziturába vágta magát és színpadiasán szól. — Hogy miért mondtam neked azt, amit mondtam ? Mert te, öcsém, egy valóságos hámozott mormota vagy. Erre kitört a nevetés. — Igen, uraim és hölgyeim. Ennél korlátoltabb eszü embert életemben nem láttam. Látták önök miképen játszott valamennyi szerepében ? Hallották a mai énekét. Egy tizennyolc, tizenkilenc esztendős gyerekember igy játszik I És háromszáz forintért tanitóskodik! Hát van ennek esze ? Miért nem rúgja föl a tanítóságot ? öcsém 1 Jöjjön hozzám ! Nem proporcióra, fixre szerződtetem. Háromszor, négyszer annyi fizetése lesz, mint most. Híres emberré, gazdaggá lesz. Csapjon föl! . . . A jelenvoltak csak hallgattak, minden szem rajtam függött. Kis vártatva szóltam. — Jól van, direktor ur, majd gondolkozom róla. De most menjünk az ebédlőbe, mert elkésünk a bankettről. Lassan kivonul a társaság. — Édes barátom I Majd én beszélni akarok önnel. Addig ne határozzon — súgta fülembe Jóska bácsi a város esze. — Tudom, mit akar mondani, bátyám. Ne aggódjék. Ezt az egész jelenetet egy pohár borba öljük még ma — odaszóltam. Más nap ... de hetekig kisértett a direktor . . . hiába; megmaradtam a pályámon ... de a színpadot sem hagytam el. Még 50 éves koromban is örömmel játszottam a Birizdó-, Fod- rák Mihály — Stern Izsák — és ilyenféle szerepeket. Most már csak mint közönség szerepelek a színházban, mikor valami élvezhető darabot adnak. Ez azonban, sajnos, csak ritkán esik meg.
