Felsőbányai Hírlap, 1912 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1912-12-28 / 26. szám

Felsőbányái Hírlap

gazdasági okokhoz járul, úgy szintén csaknem általánosnak mondható bizalmatlanság, amely a külpolitikai viszonyokkal kapcsolatos s amelynek eredményeképen a legutóbbi időkben egyre halljuk, hogy mennyire megrohanták a betevők ezt vagy azt a pénzintézetet. E soroknak épen az a céljuk, hogy rámutassanak arra, milyen megoko- latlan, célra nem vezető, helytelen dolog a pénzintézeteknek ez a megrohanása.

Tudvalevő, hogy ha tisztán a részvénytőkéjükre volnának utalva, a nagy pénzintézetek sem tudnának boldogulni. A visszleszámitolásnak és a betéteknek a pénzügyi fejlődés mai fokán talán még fontosabb szerep jut, mint magának a részvénytőkének. A részvénytőke alapja, hogy úgy mondjam, kiindulása egy-egy pénzintézet működésének, de a visszleszámitolásnak és a betéteknek jut az a szerep, hogy tovább fejlesz- szék az egészséges alapokra épített pénzintézetet.

A mai rossz pénzügyi viszonyok közt, mely viszonyok azonban korántsem a mi speciális viszonyaink, hiszen európaszerte, sőt a kontinensen túl is ugyanazokat a jelenségeket észlelhetjük a pénzügyi élet terén, nagyon meg van nehezítve a visszleszámito’ás. Pedig normális időkben épen a visszieszámitolás az, amely reme- diuma az egy-egy pénzintézetnél pillanatnyilag mutatkozó tőkehiánynak. Minthogy tehát a tőkepótlásnak ez a módja most sok nehézségbe ütközik, fokozottan fontos szerep jut a betéteknek.

A pénzintézetek tehát, minden igyekezetükkel azon vannak, hogy betétállagukat megtartsák, sőt — ha az egyáltalán lehetséges — még növeljék is. E cél elérése érdekében több betétkamatot is fizetnek, mint annak előtte és általában kedveznek a betevőknek.

És mégis mit látunk? Napról-napra újabb és újabb híreket hallunk a pénzintézetek meg- rohanásáról. Valami különös, érthetetlen bizalmatlanság vett erőt az embereken. Akiben tegnap még teljesen megbíztak, ma már nincs hozzá bizodalmuk. Amelyik pénzintézetre a minap még egész vagyonukat rábízták volna, ma ugyanottan utolsó fillérig felmondják a betétjüket.

Felmerül itt az a kérdés, hogy miért ez a nagy buzgalom a betétek felmondása körül mikor minden épen amellett szól, hogy ne mondjuk tel a betéteinket. Mert hiszen a betétek felmondása mellett csak egy — nagyon naiv — argumentumot szoktak felhozni, azt, hogy a pénz mostan a ládafiában van a legbiztosabb helyen. Ez azonban teljességgel nem áll, mert ha az abszolút jó hirnevü pénzintézetnél nem volna kellő biztonságban a pénz, ugyan mi alapon mondhatnék akkor, hogy otthon biztos helyen van.

Ezzel szemben kézenfekvő argumentumokat lehet felhozni amellett, hogy nem kell felmondani a betéteket. Aki részt vesz a pénzintézetek

elleni felmondási attakban, az tevékenyen közreműködik abban, hogy a rossz pénzviszonyok meg ne javuljanak. Az ilyen felmondások ugyanis nem csak azért hátrányosak, mert csökkentik az illető pénzintézetek betétállományát, de azért is, mert a rossz példa ragadós.

így jön létre minden elfogadható ok nélkül a felmondásoknak szűnni nem akaró láncolata, amely esetleg a leglehetetlenebb helyzetbe hozza az illető pénzintézeteket, amelyeknek már az is elég baj, hogy a kedvezőtlen körülmények kényszerítő hatása alatt redukálódott a reeszkompt. Ha pedig még ezenfelül élvonják tőlük a betéteket is, úgy vannak, mint a különben egészséges ember, aki csak azért nem dolgozhatik, mert kezét lábát gúzsba kötötték.

Hogy mennyire nincsen alapja annak a pánikszerű félelemnek, amely mostanában erőt vett a betevőknek egy nem épen jelentéktelen részére, arra a kormány nevében épen a minap mutatott rá Gróf Serényi Béla földmivelésügyi miniszter, most meg a kassai megyéspüspök utasította a papjait, világosítsák fel a népet, hogy ne vegyék ki a pénzüket a takarékból, ahol biztos helyen van. A perifériákban vezető állásban levő közigazgatási tisztviselők is megteszik a magukét.

A logikusan gondolkodó embernek tehát épen elég alkalma van rá, hogy meggyőződjék a betevők félelmének alaptalanságáról. Igen ám, de nem mindenki gondolkozik logikusan. Sőt a tapasztalás azt mutatja, hogy igen nagy azoknak a száma, akik illogikusan gondolkoznak, cselekszenek és épen akkor mondják fel a betétjeiket, amikor pedig józan észszel csakis azt teheti az ember, hogy ha van fölösleges pénze, elviszi a takarékba, természetesen megbízható pénzintézethez. Mostan ugyanis olyan tekintélyes betétkamatot adnak, amilyet csak ritkán lehet elérni. De azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy vétkes könnyelműség az olyan helyzet előidézése, amelyhez képest esetleg egy-egy jóhirnevü pénzintézet el fogja mondhatni, hogy a rossz pénzviszonyokat csak kiheverte volna valahogy, de a saját betevői attakját ki nem birta.

Hogy mennyire nem a tőkéjüket féltő és felmondó bizalmatlan betevők részén van az igazság, az legjobban onnan látszik, hogy a pénzviszonyok mostan ott is rosszak, ahol teljesen konszolidált a külpolitikai helyzet. Tehát nem a háború mumusában kell keresni a kedvezőtlen közgazdasági helyzet kulcsát, hanem azokban a törvényszerűségekben, amelyek napjainkban az egész világon észlelhetők, anélkül azonban, hogy máshol is ilyen bizalmatlanok volnának a betevők.

Amikor látjuk, hogy a legtöbb pénzintézetnek iiyeu súlyos jelenségekkel kell megbirkóz- niok, szinte jóleső érzés, a biztonság megnyugtató érzése fogja el az embert, hogy vannak bizonyos szilárd támpontok is, amelyeket egyáltalán nem kezdhet ki a pusztító bizalmatlanság. Ilyen szilárd közgazdasági támpont a postatakarékpénztár. Teljesen érthetetlen, hogy azok a hullámok, amelyek ostromolva csapkodják a legtöbb pénzintézetet, már már elérhetik a postatakarékpénztárt is, amely fölötte áll minden bizalmatlanságnak.

Viszont azonban áll az is, hogy a többi szolidan megalapozott jóhirnevü pénzintézet — csak azért, mert most akut pénzügyi feszültség van — nem szolgált rá a bizalmatlanságra. Végre is semmi sem szól amellett, hogy akiben tegnap megbíztunk és jól tudjuk, hogy holnap is bízni fogunk, épen ma ne bizzunk benne.

Különben is úgy áll a dolog, hogy amilyen törvényszerűség van a válságok bekövetkezésében, ugyanolyan törvényszerűen el is múlnak azok. A mostani válságos tünetek is hamarosan elmúlnak és akkor közgazdasági életünk egéről is eltakarodnak ezek a disszonáns felhők.

Különfélék.

Lapunk előfizetőinek, olvasóinak és bará- tatnak boldog újévet kivánunk.

Kinevezés. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Bodnár György szatmári kir. tanfelügyelőt a VI. űz. oszt. 3. fokozatába kinevezte.

Nagybányai festők kitüntetése. A Ráth György-féle kétezer koronás dijat a jury Réti Istvánnak, a Rock Szilárd-féle ugyanilyen ösz- szegü dijat Csáktornyái Zoltánnak Ítélte oda. Réti »Interieur«, Csáktornyái »Asztalnál ülő emberek« cimü képével nyerte el a szép kitüntetést.

Vármegyei közgyűlés volt f. hó 19-én Nagykárolyban. A tárgysorozatban 300 tárgy szerepelt, de azért hamar végeztek vele. A közgyűlésen részt vett Farkas Jenő polgármester is.

Választás. A városi állatorvosi állás betöltésére a választás január hó 9-ére van kitűzve. A pályázati határidő december 31-én jár le. A pályázati hirdetményt lapunk más helyén közöljük.

Bizalom a nagykárolyi polgármesternek.

Nagykároly város legutóbb tartott képviselő- testületéhez indítvány adatott be aziránt, hogy Debreczeni István kir. tanácsos, polgármesternek a »Közérdek Ermellék« cimü nagykárolyi újság által a polgármester ellen intézett Ízléstelen kirohanásaival szemben bizalmat szavazzanak. Az indítványt — mint az előrelátható volt — a közgyűlés egyhangú lelkesedéssel elfogadta.

dokolt bele, de tovább ment, egy szóíagot, egy betűt sem hagyott ki.

Az előszobában pattant a zár. Jött az asz- szony. Székely Sándor úgy érezte, hogy minden lépésével az ő testén, mint egy rogyadozó hídon gázol át. Félig megfordult a széken az ajtó felé most is, mint mindig, ha jött az asszony és úgy, oda sem nézve, söpörte bele az iróaszlal fiókjába a dobozt a levelekkel együtt.

— Jó estét. Hogy van? Mit csinál? — hangzottak az asszony megszokott kérdései.

Most meg fog csókolni — villant bele a Székely Sándor agyába, mikor már megütötte az asszony illata, melegsége Most meg fog csókolni, pedig nedves még a nyaka a szeretőjének csókjától, aki bizonyosan a kapu előtt vált el tőle. Érezte, hogy hajlik főléje, hogy ér az ajka közelebb-kőzelebb az ajkához, a két karja megrándult, a kezei görcsösen ökölbeszorultak, egy szempillantásra vad vágyakozást érzett úgy megtaszitani az asszonyt, hogy kiröpüljön az udvar közepére, de az asszony ajka már rá- préselődött reszkető, vonagló szájára. Minden csöpp vére kigyult, mintha egy idegen, szép asszonyt, egy uj asszonyt érintett volna szerelmesen. A szeme elhomályosult, fáradtan, kimerültén kapaszkodott az asszony vállába és lehúzta fejét a mellére. Csókolta éhesen be- íelhetetlenül, mint akitől búcsút vesznek a nagy ut előtt, amelyről nincs visszatérés . . .

Zilált fejjel, lélegzet után kapkodva igyekezett az asszony szabadulni. A két tenyerét az ura vállához feszítve, hátrarántoüa magát. Ez a mozdulat magához térítette Székely Sándort. A kezei lehülten estek le az asszony derekáról, a

szája ize megkeseredett, mint a megcsömörlött emberé. Nézte az asszonyt, aki nem ment át a hálóba, hanem ott kezdett vetkőzni az ő szobájában. Mig odarakta az övét, az alját, a blúzát a pamlagra ő csak nézte és egy szó jutott eszébe. Égy rettenetes csúf, gyilkos szó, melyek azokat a nőket illetik, akikre még gondolni sem mert volna máskor ez asszony közelében. Gondolatban rákiáltott azzal a szóval. A szemébe nézett, a fehér homlokát nézte és mondta neki tízszer, százszor azt a szót . . .

— Vacsorázott már? — kérdezte az asz- szony.

— Igen.

— Lefekszik ?

— Csak menjen és feküdjék le.

— Mi baja?

— Semmi.

— Várom, — mondta az asszony és a ruháját széihagyva bement.

Székely Sándor ott maradi az Íróasztala előtt. Hallotta, hogy bontja föl az ágyat, hogy motoz, topog még egy darabig, azután nagyot, mélyet sóhajt és az ágyra ráborult az asszony.

Ugyan fog-e hívni? — gondolta Székely'. — Lesz-e bátorsága hozzá? Miért ne lenne? Most egyszerre tülkölt bele kábult koponyájába a roppant valóság, mint a tüzet jelző vészharang a csöndes éjszakába. Megmozdult, fölriadt min den idegszála és föllökte a helyéről. Színesen táncolt minden kivörösödött szeme előtt, amikor odadobbant az ágy elé:

— Miért nem mondta meg? Hányszor kértem, hányszor könyörögtem, hogy valljon. Miért hazudott ? Miért csalt ? Miért kellett

csalnia? Miért kellett engem megcsalnia? Miért? . . .

Az asszony már fél álomban pihegett, nem igen értette meg először.

Ugyan hagyjon békébeu. Majd reggel ráér elmondani az ismert litániát.

Ez a közömbös hang felbőszitelte az embert.

Föléje hajolt, olyan közel, hogy nehéz forró lélegzete égette az asszony torkát.

— Ne hazudjék, mert belefojtom a hazugságot.

Hangjából fájdalmasan reszketett ki a holt bizonyosság.

Az asszony szögletes mozdulattal ült föl. A másik szobából a függönyön át szűrődött be némi világosság, amely alig-alig jelölte meg körvonalaikat. Inkább érezték, mint sejtették egymást.

Ez tud valamit — figyelmeztette egy hang az asszonyt. Tud? De mit? Kitől?

Kiszabadított karjai mint két meleg gömbölyű kígyó fonódtak az emberre és mind közelebb-kőzelebb vonták.

— De hát mi leli magát már megint ? — támadott az asszony és ujjai beletévedtek az ember dús hajába. — Én itt várom és maga meg ahelyett hogy jönne, elkezd ostoba rögeszméin rágódni. Sohse lesz ennek vége?

— Unom már ezt — tudja. Unom ezt az örökös zaklatást.

— Unja ? — és szeretett volna dühöngeni, tombolni, de az asszony ujjai már a derekán, oldalán kalandozlak, apró tüzes zsineget fontak rája, amelyek összekötözték, megbénították,