Felsőbányai Hírlap, 1912 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1912-11-28 / 24. szám
Felsőbányái Hírlap tesitésre vállalkozni hajlandó állás nélküli tanerők tartózkodási helyének ismeretlen volta miatt tetemes idő telik el, mig a kiszemelt helyetteshez a megbízó levél eljut, ugyanezért szükségesnek látszik, hogy jelzett célból a vármegye területén lakó ily tanerők a kir. tanfelügyelőségnél állandóan nyilvántartassanak. Ugyanazért ez utón hívom fel az érdekelt oki. tanítókat és tanítónőket, akik alkalomadtán e vármegyében áll. el. iskolánál helyettesitést vállalni hajlandók, erre nézve legkésőbb folyó évi december hó 10 ig e kir. tanfelügyelőségnél levélben nyilatkozzanak, csatolván tanképesitő oklevelüknek, valamint egyéb képesítettségüket igazoló okmányaiknak eredeti példányát vagy kir. közjegyző által hitelesített másolatát és közöljék pontos lakóhelyüket (városokban lakók az utca és házszám megjelölésével) ahol a megbízás őket megtalálhatja. Az okmányok előjegyzés után innen az illetőknek nyomban visszafognak küldetni. Szatmárnémeti, 1912. november hó 1-én. Bodnár, kir. tanfelügyelő. Táncztanitás. Tisztelettel értesítem Felsőbánya és vidéke közönségét, hogy Felsőbányán a táncztanitást karácsony után (a farsangon) fogom megkezdeni. Jelenleg a szatmári kir. katholikus főgymnázium é3 zárdái növendékeket tanítom, ez oknál fogva maradt el a táncztanitás Felsőbányán karácsony utánra. Tisztelettel Rád Ruben oki. tánczmester. Leégett malom. Szinérváralján szombatra virradó éjjel nagy tűz pusztított. A város északi részén fekvő Kepss féle gőzmalom padlása gyűlt ki és a tűz oly gyorsan terjedt, hogy rövid pár perez alatt lángba borította a malom padlását. A tűzoltóságnak csak nagy nehezen sikerült a tüzet lokalizálni. A kár igen nagy, de biztosítás révén megtérül. Vaddisznó Nagykároly utczáin. A nagykárolyi vadászok ha vaddisznót akarnak lőni, akkor a sikárlói, meg a nagybányai vadászterületekre hivatják meg magukat vadászatra. Most azután bebizonyull, hogy Nagykárolyban is akad vaddisznó. Még messze sem kell érte menni, csak ki az utczára. A napokban történt, hogy Nagykároly utczáin egy_,fiatal vadkan sétált nagy mogorván. Sétált mindaddig, mig veszélyességének tudatára nem jöttek s agyon nem ütötték. A fiatal vadkan busát, mint gazdátlan jószágot, a rendőrség eiliczitállatta. Most tehát nem csak Felsőbánya az egyedüli város, hol a vaddisznó az utczán korzózik. CSARNOK. m Föl a naphoz! Három hete már, hogy nem sütött ki a nap a kis Gersau falu fölött, a vierwaldstaetti tó partján. Október elsejétől nem láttam a napot, sakkor is megjött a Föhn. Napnyugta után néma csend lett és nyugodtan aludhattam át a fél éjszakát; egyszerre harangszó s lárma ébresztett fel, amely beleolvadt csodálatos zúgásába a viharnak, mely rávetette magát az Alpok déli részén levő tópartra, hol összeszorulva a tókatlanban, lehatolt a mi falunk utczáiba, ránczigálta a czégláblákaf, dörömbölt az ablakokon, czibálta az ereszeket, végigzugolt a fák és a bokrok között. A tó hullámai kicsapódtak a mólóra, tajtékozva törtek meg a gáton és himbálták a csónakokat. Homok verte az ablaküveget, a levelek forgatagban lán- czoltak, a zsindelyek recsegtek és a házak megrázkódtak. A mint kitekintettem, világos volt a templomban, a harangok zúgtak, hogy felköltse- nek mindenkit, ha ugyan még föl nem ébredt. Mert a Föhn-szél ép oly veszedelmes, mint a földrengés, az is le bir dönteni egy házat és ami még rosszabb, szikladarabokat tépdes le a hegyről és mi épen hegy alatt lakunk, amely csak ezerötszáz méter magas ugyan, de a csúcsa egy levált szikladarabot hordoz, mely ugyancsak óriásit zuhanhatna. Három órai dübörgés után elvonult a veszély és másnap reggel értesített á falu krónikása, hogy a szikla csakugyan lezuhant, keresztül tört egy parasztházat, magával szakította a jobb felét, de nem bántotta azokat, akik balfalő! laktak. Az erős, meleg déli szél után sürü köd nehézkedett a falura és a vierwaldstaetti tóra. Az eget fellegek bontották, de nem esett és a nap sem akart előbukkanj. így tart ez már három hete és az ember a nagy szürkeségben mindent feketének lát. A táj, mely az előtt körülöttünk elterült, most elvesztette alpesi jellegét; nem lehetett száz méternél magasabbra látni és ilyenkor az ember lelke is megnehezedik, elfogódik. A turisták mind haza mentek, a szállók üresek, itt van a reménytelen, unalmas november. A napok alig hogy vánszorognak és az ember vágyódik a lámpagyujtás után ; reménytelenül szürke az ég, szürke a tó és szürke az egész táj. Se szél, se eső, se mennydörgés. A különben annyira változatos természet most kiáll hatatlanul egyforma, nyugodt, csöndes, békés, úgy hogy az ember vágyódik egy kis földrengés után. A hol a fényforrás megszűnt, ott eltűnik minden szin: a szem érzéketlen lesz, a lelket álmosság lepi el, a mihez pedig oly közel van a lustaság. Egy este, mikor panaszkodtam a bírónak, hogy a nap ily soká távol van, ő azzal a nyugodtsággal. mely minden német-svájezinak jellemvonása, ezt felelte: — A nap! Hiszen azt egész nap láthatni a Hocbfluhon. A Hochfluh egyike azoknak a kisebb alpesi szirteknek, melyek azt a völgyet alkotják, a hol lakunk; kétszáz méterrel alacsonyabb, mint a Sulitelma, a miért a fiatal angolok csak afféle sétaút-számba veszik az oda való kirándulást. Én hát, mint tüzimádó, elhatároztam, hogy búcsúra megyek a naphoz s egy kora novemberi reggelen útnak is indultam. A gersauiak, akik oly sziklaszirt alatt éldegélnek, amely — mint említettem — nem egyszer mint kőhányó vulkán ébred fel, már ősidőktől fogva folyton készülődnek az örök életre, és ezért naponta fölkeresik a templomot, reggel, délben és este. Azért találkozom én most reggel nyolez órakor templomjárókkal, kiknek imádsá- gos könyv van a kezükben. Két öreg asszony, akik két mérföldet tesznek meg a reggeli imádságért, pergeti az olvasót az országúton. Az egyik felolvassa az angyali üdvözlést, az Ave Máriát, a másik pedig rámondja; In secula seculorum, amen I És igy mennek az egész utón előre. Ha más haszna nincs is ennek az olvasó-pergetésnek, legalább visszatartja nyelvükét a gonoszkodástól, mint az adomaboli inast a fütyölés a bor-kóstolástól. Amint elhagyom az öreg asszonyokat és az országutat és megkezdem a kapaszkodást a hegyre, ismét uj kép tesz rám hatalmas és tartós benyomást. Az első fordulónál egy diófa áll, rája szegezett Krisztus-képpel és fogadalmi táblával, amely megmagyarázza az utasnak, hogy e diófáról zuhant le diószedés közben Szepi legény és halálra zúzta magát — az Isten legyen irgalmas hozzá, imádkozz érette, amen! A legközelebbi fordulónál csodálatos kis fülke áll, fehérre meszelt téglákból rakva, olyan kicsi, mint egy gyermekcsinálta játékszoba. A rácsozaton keresztül látszik a szent család képe (talán a XVI-ik századból való) és mellette a magyarázat, bogy hajdan e kápolna mellett pihentek meg az elitéltek, hogy még egy utolsót imádkozhassanak a vesztőhely előtt. Ez hát az akasztófa-hegy, és néhány perez múlva már ott állok a vesztőhelyen. Szép tágas tér a tó felé néző sziklán, olyan gyönyörű kilátással, hogy szinte élvezetes lehet búcsút mondani az életnek ilyen kilátás mellett, a milyet itt a Pilátus, Axen- stock, Buochserhorn és Bürgenstock fensikjairól lehet élvezni. Ide fölcsiilan a gyermekgyilkoskápolna is, ahol a monda szerint egy boldogtalan apa megölte éhező gyermekét. Szomorú négy kép ez együtt a szürke reggeli világításban. E véres képektől sietve szállók fölfelé, világosabb tájak felé, hol vár már a nap. Csakhamar elhagyom a szelíd gesztényeket, és diófákat is és megkezdődik a bükkös. Miután megpihentem egy pásztorkunyhónál, hol szép teheneket, de egy csúnya kutyát látok, neki indulok a felhőnek, amelyet ködnek hívnak ugyan, de mely itt mind sűrűbbé válik és az egész tájat elviselhetetlenné teszi. A ködön át való nézés szinte égeti a szemet; minden fa és bokor ködbe van burkolva, a gályák közti pókhálók millióit, vizcseppek borítják, oly sűrűn, hogy az ember azt gondolja, talán az erdő tündére — ha ugyan van ilyen — szárítani teregetett ki ezernyi csipkekendőt. A köd megnehezíti a lélegzést, rácsapodik a ruha szövetére, a hajra, a szakálira és a szem ükökre. Kellemetlen illatot terjeszt, ragadóssá és csúszóssá teszi a köveket, úgy, hogy alig lehet rájuk lépni; besölétiti az erdő belsejét, a hol a fatörzsek csakhamar egy nagy szürkeségben oldódnak fel, úgy, hogy a láthatár alig nehány öl- nyire szorul össze. Ezen a ködtakarón kell vagy ezer métert keresztül vergődnöm, mint valami nedves és hi-- deg tisztitótüzön, mig az éghez jutok. A bíró becsületszavában bízva megteszem az utat, remélve, hogy nemsokára véget ér és az alpesi ut nem vezet bele a szürke semmiségbe. Nincs ugyan nálam barométer, de mégis érzem, hogy magasan vagyok, hogy a ködtakaró foszladozik és közeledek a tiszta levegőhöz. Valami mámor, mintha nemes bortól eredne, ragadja meg a lelkemef. Most egyszerre a mély utón gyenge fény hatolt át felülről, mint az első napsugár egy függöny-tájképen keresztül; a fatörzsek élesebben tűnnek elő, a szem messzebb lát és kolompszó hangzik. És ime, fent a magasban aranyos felhő ragyogott: néhány gyors lépés és az egész bükkös arany, bronz, ezüst színekben pompázott, miközben a fényáradat a már elsárgult leveleken keresztülszürődött. Még őszben állok, hidegben és nedvességben, de előttem napsugaras nyári táj terül el; s azonnal eszembe jutott egy vitorlás-kirándulás a Mälaron, midőn napsugárban sütkéreztem és láttam, mint vonul el a jégeső alig egy hajókötél távolságra a szélmentes oldaltól. És most itt áliok a napfényben. Fent egy északi tájat látok fenyőkkel és nyírfákkal borítva, zöld mezőket vörös tehenekkel ; látok apró barna kunyhókat, hol öreg asszonyok harisnyát kötögetnek férjeik számára, kik lent dolgoznak Tessin kantonban; látok burgonyaföldeket és levendula bokrokat, dáliákat és körömvirágokat. És a napsugárban megszáritom hajamat s ruhámat, fölmelengetem fagyos tagjaimat; meglengetem kalapom a világmindenség teremtője és fenntartója előtt. Ősatya, ki asszony nélkül szülted az égi testeket, Mindenható, ki életet és halált osztogatsz, megszabod a hideget és meleget, a nyarat és a telet, a bő és a sovány esztendőt! . . . Miután felüditeltem szememet a nyári hangulatban és a zöld fűben, lenézek a sötét mélységbe, amelyen keresztültörtem. A tó fölé, amelyet persze nem látni, sötétség és hidegség borul, mint valami ragyogó, fehérre fésült gyapjú, beragyogva a naptól és elrejti lent a homályt és a piszkos földet. A fehér takaróból kiemelkedik nehány havas Alpes, mintha szintén ezüst-ködből volnának; napsugár és levegő összekristályoso- dása, zajló jég frissen hullott hótengerben. A szó szoros értelmében földöntúli ez a táj, amelyhez hasonlítva banális ott lent a tehénkolomp-idill. Egyszerre csak, miután itt fönt néma csend lett, alulról, hol szomorú emberek járnak a szürkeségben csobogás hallatszik, a mely egyre közeledik, úgy, hogy az ember szeme szinte követheti a felhőtakaró alatt. Oiyan mintha malomzugás vagy a vizesés, vagy pedig az áradás. Majd egy kiáltás hangzik föl alulról, egy kiáltás, mintha a négy- kanton összes lakosai segítségért kiáltanának Uri- Rothstock-felé. Pedig csak egy gőzhajó fütyült és a Hochfluh megkétszerezte a visszhangot, a mely szétterjedt a levegőben, miután áttörte a felhőréteget. És eljött a dél! Ismét le kell kúsznom, keresztül a ködön, le a szürkeségbe, a sötétségbe, a nedvességbe és a piszokba és várni talán mégint három hétig, hogy ismét megláthassam a napot 1 Strindberg Á Kiadótulajdonos: Nánásy István. Nyilttér. E rovatban foglaltakért felelősséget nem vállal a Szerk, Alólirott felkérem a közönséget, hogy nőmnek, szül. Bonta Annának, senki se hitelezzen, mert tartozásáért semminemű felelősséget vagy kezességet nem vállalok. Felsőbányán, 1912. november 23-án. Hosszú Pál felsőbányái lakos. Hirdetéseket közlés végeit fölvesz a kiadóhivatal.
