Felsőbányai Hírlap, 1910 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1910-09-22 / 19. szám
XV. é-xzfolya.ro.10„ azáiixx. Szeptember SS. FELSŐBÁNYÁI TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYÉS'MRTALÍÖU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: DR MOLDOVÁN FERENC A lap%|zelíemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. A zsidó gyógyszer. Az egész világ közönsége visszafojtott lélekzettel lesi azokat a híreket, melyeket a Majna melletti Frankfurtból hoz a táviró. Mindenki az Erlich-Hata 606-ról beszél s a napi társalgás főtémáját, ime már az első siker kipattanásának hire óta, kizárólag a vérbajellenes eme. korszakalkotó gyógyszer alkotja. Mindenki dicsőíti az agg tudóst és még senkinek sem jutott eszébe kisebbiteni genialitását azért, mert vallásos meggyőződése csak az ótestamentumban foglalt tanoknak hisz, senkinek sem jutott még eszében, hogy Erlichben a zsidót lássa, mert mindenki csak a tudóst tekintette, mint ahogyan józan gondolkodású embereknél nem is történhetik másképen. S ime Odesszából, az oroszországi Odesszából különös hirt hoz a táviró. E jeles és sok mindenről, csak épen kultúrájáról nem nevezetes város érdemes polgár- mestere — neve még nem ismeretes, noha érdemes lenne a feljegyzésre — megtiltotta, hogy a városi kórházakban az Erlich-Hata 606-os gyógyszer alkalmazásba vétessék, mert az zsidó gyógyszer, zsidó ember találmánya, ki csak sarlatán, svindler lehet, igazi tudós nem. Ez az odesszai polgármester meggyőződése s miután jelenleg Odesszában ő legnagyobb ur, kívánsága parancs és a sok ezer meg ezer luetikus beteg, ki mint egy uj Messiást üdvözölte a bajuk orvoslását felfedező majnai tudóst, ime elvonatnak attól a jótéteménytől, hogy végre orvoslást nyerjenek kínszenvedéseikre. S mindezt miért? Mert egy vallási fanatizmusban elvakult, buta embernek eszébe jut különbséget tenni az elmebeli kiválóságok megbizhaíőságáról vallások szerint, mert egy tébolyult agyvelő kimondja, hogy az Erlich-Hata 606. zsidó gyógyszer, melynek alkalmazása épen ezen okból nem észszerű s szerinte nem is alkalmazható. Ha a tizedik század sötét korában, avagy a spanyol inquisitió nevezetes éveiben élnénk, talán még felemlitésre sem tartanók méltónak az odesszai polgármester ragaszkodását a korszellemmel való haladás ellenében, de véletlenül a huszadik század kellős közepében vagyunk, a villamosság, a drótnélküli táviró, a repülés korszakában, abban a korban, mikor a nil admirárum, a semmin sem való csodálkozás tényleg elérkezett, akkor merjen valaki a porondra kiállani s szellemidézőképen a múlt idők sötétségét visszavarázsolni óhajtani, azzal, hogy a felekezeti elvakultsággal méri azt a világrengető s nagyfontosságu találmányt, melyet minden lélekző ember visszafojtott lélekzettel szemlél s várja annak minden újabb fázisát. Az odesszai polgármester pedig nem egyedül álló ember abban a felfogásban, hogy mindaz, ami zsidótól ered, nem lehet valódi értékű, hogy az csalás, becsapás s nélkülözi a realitást. Az elvakult vallási meggyőződés, a más vallásu, de különösen zsidók elleni gyűlölet, ha lappangva is, most is épen úgy dühöng még sok európai államban, mintha még mindig a keresztes háborúk és a ghettek korát élnők. Természetesen Angliában, Amerikában, sőt Olaszországban is az antiszemitizmusnak még csak nyomára sem bukkanunk, a többi kontinentális országokban azonban vígan burjánzik e sötét korból ránk szakadt nyavalya, mely szégyenére válik a haladásnak, kultúrának, műveltségnek. Nálunk is meglehetős melegágyat szereztek egyes bujto- gatók és izgatok s a legkisebb haragra szolgáltató ok elegendő arra nézve, hogy szemére vessük polgártársunknak, hogy nem az Ur Jézus Krisztus üdvözítő tanait követi. Nálunk is még a nacionálék felvételénél, a biróságnál, az iskolákban, az anyakönyvvezetőnél és minden hivatalos fórumnál megkérdezik az embert, hogy mi a vallása, mintha az nem az ő belső, intern dolga lenne. Megkérdezik s épen ilyen joggal megkérdezhetik, mi a kedvenc étele, nótája s kit szeret a lányok, vagy asszonyok közül. De a belső vallásos meggyőződés, amely sokszor nem is meggyőződés, hanem legtöbbnyire születési hiba, ha ugyan hiba, ez a közhivatalokat, a nyilvános fórumokat, úgy iátszik, még mindig nagyon érdekli. Ha majd mi is olyan magas intelligenciára jutunk, mint az angolok, amerikaiak, franciák s a nacionálé felvételénél egészen elhagyjuk a vallásra vonatkozó kérdést, akkor talán majd nálunk is nagyobb megrökönyödést és elszörnyüködést fog maga után vonni az az eset, hogy az odesszai polgármester az Erlich-Hata 606-os szert, mint »zsidó gyógyszert«, eltilt annak alkalmazásától. Pétörke. Gondolkozom, elmondjam-e a Pétörke történetét ? Olyan rövid és igénytelen, hogy lesznek, akik megmosolyogják. De mégis csak elmondom, hogy ezzel a pár jelentéktelen szóval tartozom a Pétörke emlékezetének. Aztán mikor róla beszélek, felvonul emlékezetemben életemnek egy ragyogó korszaka, mikoron hittem a hallhatatlanságban s kivágtam az újságokból a szépen csendülő verseket. Ott laktam a Gyár-utcában, egy rengeteg bérház negyedik emeletén. S szobám keskeny volt és hosszú, mintha egy másik nagy és elegáns teremnek szolgált volna előszobául. Aztán gyakran gondoltam arra, hogy hogyan is férhettem én ott meg, abban a kis, sötét ésj elhanyagolt zugban, hova a nap fénye se látogathatott s csak a falak, a szomszéd kőhalmaz vakolafos. szürke oldalát láttam. Csodálatos, hogy mégis gyakran visszavágytam oda a szoros, sáros, füstös Gyár-utcába s fel oda a fecskefészkes negyedik emeleti legénytanyába. Akkor is, mikor Smyrna szőnyegét taposta lakk topánom s hivatalosan megkívánt bókokat súgtam a félmilliós házi kisasszony fülébe. Hanem akkor mindez messze volt még. S tudj’ Isten, nem izgatott. Lehet, azért következett be idők múltával. Mert rendesen az jön, amit nem várunk s amiért bolondulunk lenge ködképpé foszlik. Egyetlen nagy és őszinte gyönyörűségem Pétörke, kiről lám, hogy szó tétessék, mennyi fátylat kell meglibbentenem az emlékek halottkamrájában. Oh, mert annyira is összenőttünk, összeforrtunk mi ketten. Én, ki egy havasi falucskából vándoroltam ide s ő, kit az Alföld vadvirágos, délibábos tereiről dobott ide láthatatlan, gonosz ördögi kéz. Mert láthatatlan volt az a kéz, melyre gyöngéd csókot nem nyomott Pétörke, holott a szülő anyjáé volt. És gonosz és ördögi volt az a kéz, mely csecsemő gyermekét idegen személyre bízni nem átallotta. Gyakran sóhajtottam fel, látván Pétörke nagy szerencsétlenségét, minek is ad az Isten hitvány asszonyszemélynek magzatot? Olyan szívtelen, vad teremtésnek, amilyen a Pétörke szülőanyja lehetett. Herezné, az ő második anyja, mit törődött vele? Ö is egy hajszállal volt jobb annál az asz- szonynál. Rátukmálta, könyörögte a gyermekét, kénytelen-kelletlen elfogadta. Azonban ez nála nem sokat jelentett. Mert a Picula macskáját, a sárga és barna foltokkal tarkásat jobban szerette. Mindössze egy kis boszuság s egy kis darab zsemlyehéj, amitől a hegyes orrát fintorította Picula őnagysága. Nem lehet csodálni. Herezné zöldséget árult a Zsák-utca sarkán, legjobb barátnéja Henterné, Renczné asszonyságok voltak, kiknek életpárja csontot, rongyot szedett s este tizenegy órakor lábalt haza. Mindkettő kiizzadva, fáradva,bizony nem imádságszóval dűltek a piszkos derékaljra. Nem. S aztán ilyen volt az egész földszint. Mert kicsik, sötétek, vizenyősek voltak a falak. Szűk az udvar s igy csak ilyen viharverte, szedett- vedett, szegény emberek telepedtek le. Hát ezektől nem lehet tisztességes erkölcsöt tanulni. Én nem vádlom Hercznét, ámbátor nőiesnek, jó léleknek egy cseppet sem tartom. Olyan, amilyennek a szemétgombák s a sarki szemlélődés kialakították. Se nem jobb, se nem rosszabb. Mihelyt a fiú vigabban tipegett s tudott egy nehány szót, belefogta a járomba. Hadd dolgozzon, mert ingyen nem tarthatja. Drága itt az élet a magas kőfalak között! S Pétörke haj ugrott is, mint a levélhuzó fehér egérke a szerencseasztalon. Újságot áruitatott vele. Reggel, azaz hogy hajnalban felverte s mars ki az utcára. S a szőke kis Pétörke lótott, futott, árult, üzletet kötött s beszivta a fülledt, téglaporos levegővel az aszfalt büzhödt, miazmás levegőjét. S jött haza késő este lihegve, álmosan, mint egy esőjégpacskolta vadmadár. Igv ismertem meg őt egy fagyos téli hajnalon. Ö ment, hogy folytassa azt, amit én abbahagytam. Összeütődtünk. — Ki vagy te kis éjjeli legény? — Pétörke. — Nincs más neved? — Nincs. — Ki az anyád neked ? — Én Henczné asszonyságot ismerem. Téns- asszonynak mondom. Megsimogattam gömbölyű, kerek arcát s hullámos, szőke haját. Olyan boldogan rebbent el, mintha nem jól esett volna neki. — Aztán néz fel hozzám Pétörke.
