Felsőbányai Hírlap, 1910 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1910-04-07 / 7. szám

XV". évfolyam. rZ- szám. 1910. ^.parilis T,

MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN.

Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő :

DR MOLDOVÁN FERENC

A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér.

Nemzetgazdasági és szociológiai tanulmányok.

— Irta: Tomasovszby Imre. —

A család.

I.

Régen jegyezték föl Magyarországról, illetve a magyar nemzetről ezt az axiómát: »Extra Hungáriám non est vita ...» A magyar nemzet különösen Mária Terézia és fia, József császár idejében ezt politikai szempontból értelmezte; ellenben a külföld azt a magyar nemzet sajátosságára, különlegességére vonatkoztatta. S mi is a magyar ember különleges természetére vonatkoztatjuk. Mert hogy különleges sok tekintetben, az már tény.

Bontsuk fel elemekre ezt a szót: állam. S vizsgáljuk meg ezen elemeket szociológiai szempontból egyenkint s összesen, miben egyeznek s miben különböznek egymástól. Az állam (t. i. magyar állam) alkotó részei a megyék; a megyéknek a községek s a községek elemi részei az egyes családok. Tehát a család az állam legkisebb része, vagyis molekulája. Minden családnak megvan a maga feje. Ezen családfő, legyen az müveit vagy kevésbé az, gazdag vagy szegény, hazánkban autokrata, aki azt tartja magáról, hogy neki szabad minden (ázsiai tipusz), mert övé minden. Tehát első sorban a saját passzióit, szenvedélyeit kell kielégíteni, mert ö a pénzszerző. Az itóka, a kártya meg a flört, ez a triumvirátus lenyűgözője, mondhatjuk átka a legtöbb magyar családnak. Hogy aztán a család magával tehetetlen tagjai részére marad-e valami, az mellékes dolog, az nem jő kérdésbe. Ezer meg ezer tisztelet a kivételeknek! De hát a kivétel nem rontja meg a szabályt.

Más müveit nemzeteknél (mint német, angol, francia) ez épen ellenkezőleg van,

t. i. a családfő (a kenyérkereső) előtt a családja az első s ö maga-magát legeslegutolsó helyre teszi. Milyen csekélységnek látszik ez az egész dolog, amely fölött majd minden ember átsiklik s figyelmére sem méltatja, pedig az egy nemzet jólétének, felvirágzásának s hatalmának a fundamentuma.

Miután a község egyes családokból alakul, tehát a milyenek a családok, olyan lesz maga a község is. És igy tovább fűzve a dolgot, a milyenek a községek, olyan lesz a vármegye. S végre a milyenek a vármegyék, olyan lesz maga az állam is. Innét származnak aztán ezek a szomorú állapotok, amelyek az egész társadalmat dezinficiálják. Az önző családfő nem sokat törődik családjával, annál kevésbé másokkal, a község elöljárói a község népével, polgáraival, a megyei tisztviselöség a községekkel, a közönséggel s végre az államhatalom az ország népével. Mindenki csak a maga hasznát haj- hássza, csak a maga rideg érdekeit szolgálja. Szóval mint megzavart, szétkergetett hódok, ki-ki csak magának él, individuálisztikus társadalmi felfogásnak hódol.

De hát ez csak természetes folyománya a dolgoknak. A milyenek az atomok, vagy a molekulák, amelyekből valamely tömeget összetéve képzeljük, ép oly jellegű lesz a

tömeg is. Az arany atomok csak arany tömeget alkothatnak, mig az ólom atómai csak ólmot képezhetnek, stb.

Ez tehát a legnagyobb szerencsétlensége hazánknak és nemzetünknek, hogy — dacára annak — miszerint annyi természeti kincsesei vagyunk megáldva, mégis oly szegények vagyunk, hngy nemzetünk javarésze kénytelen vándorbotot kezébe venni, más hazát keresni, hogy magának s családjának a mindennapi kenyeret biztosítsa ; mert azok a nagyszájú, öblös torkú s erős tüdejü, de kevés tudományit és még kevesebb jóaka- ratu népboldogitók mindig és mindenben csak a saját hasznukat keresik.

Azt mondotta a nagy Széchenyi, hogy »sokkal gazdagabbak vagyunk, mintsem gondoljuk és sokkal szegényebbek, mintsem kellene lennünk.« Azóta, hogy ezen arany szavak elhangzottak, körülbelül félszázad letűnt, de azért sem nem okultunk, sem nem tanultunk. Maradt minden a régi.

De maradjunk a családnál. Mivel, mint fentebb mondottuk, ez minden nemzetnek, minden államnak a fundamentuma s igy mindazok, akik azt akarják, hogy az állam minden tagja boldoguljon, hogy mindenkinek jusson a mindennapi kenyérből egy-egy falat, minden előtt kell a családi életet gondosságuk tárgyává tenni. Egy állam háztartásában semmi sem oly fontos és semmi sem bir oly kiható erővel, mint a család,

Talán az egész világon van egyetlen országocska, t. i. Schweiz, ahol a fentebb vázolt elv ki van fejlesztve, vagyis az ugyEgy választáson szerzett tapasztalat.

— Irta: Ifj. Kárpáti Endre. —

Azt mondják, hogy a tudomány, művelődés mindenütt épit, tökéletesit, ahová csak beteszi lábát . . . Hát hiszen igy van ez nagyjában ; de, ha egy kis körültekintéssel vizsgáljuk a civilizáció működését, röktön szemünkbe öt- lik, hogy kár volna a haladást a közönséges élet minden megnyilvánulására reáfognunk. Kevés megfigyelő tehetség kell ahhoz, hogy az alkotó, teremtő hatás mellett, a rohamosan terjedő kultúrának a romboló hatását is észrevegyük.

A megsemmisülés legnagyobb erővel a nép régi, puritán erkölcsét, szokásait fenyegeti. Velük együtt hasonló káros befolyásnak van kitéve maga a nép nyelve is. Néhány évtizeddel ezelőtt még csak a város falait kellett elhagynunk, hogy az eredeti, fajmagyar beszédben, szólásmódban gyönyörködhessünk. Mindenütt, a pusztán épugy, mint a népes falvakban, hamisítatlan, tiszta népnyelv járta, s boldog volt az ember szive-lelke, hogyha a zamatos, naiv egyszerűségében tökéletes nyelvet hallhatta.

De sajnos, ez az idő már elrepült és keresve kell keresnünk olyan vidéket, ahol a kristálytiszta, minden külső behatástól ment magyar népnyelvet beszélik.

És ennek oka nemcsak az idegen ajkuak- kal való közlekedésben, összevevegyülésben rejlik. Legtöbbet ártanak a nép nyelvének az olcsó, széliében elterjedt újságok, meg az a

körülmény, hogy manapság sűrűén érintkezik a nép az urakkal, a városok lakóival. Ezeknek a beszédjéből, meg a hírlapok nyelvezetéből eltanulják a kifacsart, cikormányos kifejezése két és alkalomadtán — főleg ünnepies ténykedéseknél — jól-rosszul elsütögetik tudományukat, a nép olvasatlan részének legőszintébb csodálatára.

Mindenki meggyőződhetett már erről a körülményről, ha egyszer tudálékos kékbeli emberrel beszélgetett. Régen tudtam és megmosolyogtam már én is ezt az együgyü népnyavalyát, de egy ízben bő alkalmam nyilt különösebb tanulmány tárgyává tennem.

Terjedelmes faluba vezetett utam. Régi ismerősöm volt az ottani jegyző, aki nagy örömmel fogadott és nem győzőit hálálkodni a látogatásért.

— Pompás, kedves barátom! — , rajongott. — Jobbkor nem is jöhettél volna. Épen biró- választás lesz délután; az bizony. Ismerlek téged, hogy rajongsz a falusi életért; most kitűnő alkalmad nyílik, hogy a mi népünket tanulmányozzad.

Igazi kíváncsisággal, érdeklődéssel vártam a nagy eredményt. Már az ebéd utáni órákban forgolódni kezdett a nép az utcán, s a kitűzött időre az egész választó közönség összesereglett a községházában. Kívül, a kapu előtt az asz- szonysereg korteskedett, vitázott. Megindult a szóáradat; dicsérték a jelöltet, mig a másik, kisebb párt hívei, irgalmatlanul lecsepülték a Hangyái bátya jóakaróit. S hogy még teljesebb legyen a kavarodás, az apró legénykék pokoli

sivalkodással, pofozkodással kontráztak a nyelvelő Siska Pétörieknek.

De ti ugyan akadékoskodhattok, amint csak a kedvetek tartja; azzal a dolog rendjét meg nem zavarjátok. Éám csak, kijött az igazság! . . . Éljenzés hallik ki a község szobájából, amely a kívülállókat is lázba ejti.

Éljen Hangyái Mihály, biró ur! . . .

Szomorúan tapasztalják ezt az ellentáborban. Siskáéknak két olyan hosszú lesz a képük és lekonyitott fővel elkullognak a helyszínéről. A győztes fél pedig annál egetverőb- ben vivátoz a tisztelettel övezett öreg bírónak.

Hát szeretik is ám Hangyái bátyánkat. S hogy mennyire becsülik, az mutatja legszebben, hogy immáron harmadszor hagyják meg a bírói méltóságban. De most még ezzel sem éiúk be a derék atyafiak, hanem közös akarattal elhatározták, hogy ezt a napot fényesen megülik és — mint illő — a biró urat az egész elöljárósággal együtt, derekasan megvendégelik.

Mint egy az elsők közt, az én barátom is részt vett a lakomán és én is véle tartottam. Az elöljáróknak szörnyen imponált, hogy egy városi embert is vendégül láthattak.

Feszes volt a társaság magatartása. A biró méltóságteljesen szűrte fogai közül a szavakat és a hozzá intézett kérdésekre is csak szaggatottan, fontoskodva felelgetett. Nem is sokat abajgatták mihaszna firtatásokkal; lesték a tör- ténendőket, mert tudták, hogy mi oka a biró hallgatásának; dikciót farag a falu esze. Alig győzik kivárni, amig a pecsenyét felszolgálják.