Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-08-12 / 16. szám

TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYEStARTALMU LAP. Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felső­bányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Felelős szerkesztő : Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. ! T-.R rvn-rr Á vr rrDPMr1 Egyes szám ára 20 fillér. fel U MOLDOVAN fLKLNC Álljon ki az újságíró! Székesfehérvárott ismételten katonai botrány történt. Magát a tényt körülmé­nyesen ismertették a lapok és annak hallat- tára méltán zudult fel az ország közön­sége. Egy hadnagyocska, berúgott állapot­ban felrúgta a törvényt és nemcsak hogy ellenszegült a város rendőrkapitányának, aki józan önmérséklettel és tisztességes hangon csöndre intette, hanem súlyos sza­vakkal meg is sértette. Ugyanaz a hadnagy tette ezt, aki — szintén berúgott állapot­ban — a közelmúltban békés polgároknak paprikát szórt szemébe. Akkor, első Ízben, ez a hadnagyocska nem részesült méltó büntetésben. És ebből kifolyólag a hadnagy ur vérszemet kapott. És egyszerűen nevet­séges, hogy mit mivel a hadnagy ur, a botrány után — most már józan állapotban. Ö még kijózanodva sem azt látja, hogy botrányt csinált, csak azt, hogy sajog a tyúkszeme, valaki rálépett. Minthogy a hadnagy ur úgy emlékezett, hogy pardont ezért senki sem kért tőle, hát úgy gondolta, lovagnak illik lennie és elégtételt kell venni. Miután ezt megállapította, még csak az volt hátra, hogy eldöntse, ki is tartozik neki elégtétellel ? Hát a rendőrkapitány. El is küldte hozzá segédeit. A rendőr- kapitány azonban úgy gondolta, hogy őt nem azért tették meg a rend őrének, hogy minden garázdálkodóval kiálljon és azt is gondolta, hogy a botrányt és a botrány­okozónak garázda voltát csöppet sem eny­híti az, hogy az illető ő felsége egyen­ruháját viseli, kijelentette, hogy ő nem látja okát annak, miért üsse ő lovaggá azt, aki önmaga részeg fővel elég lovagiat- lannak bizonyult, józan fővel pedig szintén csak annyira vitte, hogy meglátta ugyan, hogy az uniformison folt esett, de azt kép­telen volt belátni, hogy a foltot ő maga ejtette, legjobb volna hát visszavonulni és pucoválni. Denikve a rendőrkapitány — igen helyesen és tiszteletet parancsoló nyílt­sággal kifejtett argumentum alapján — nem állt ki. Az uniformison rajta maradt a folt. A hadnagy ur, — sőt most már a bot­rányban részt vett mindkét hadnagy ur — erre nyelt egyet, megpróbált talán egy kicsit gondolkozni is, hogy mit feleljen annak az uniformisban fránya civilnek, de úgy látszik, nem tudtak kisütni semmit, fogták hát magukat és — provokálták az összes fehérvári újságírókat. Ugy-e szelle­mesek, nagyon elmések a hadnagy urak? Azok a gaz tintanyalók arra sem érdemesek, hogy ragyogó egyenruháju tiszt ur is nézzen rájuk, de hát —ott az a csúnya folt az egyenruhán és a kapitány nem akarta ki­pucolni, meg aztán verekedni csak kell valakivel, mert hát szörnyen mérges az ember, jöjjenek hát azok a skriblerek. S ime — azok sem jönnek. Nem jönnek. Azt mondják ők is, amit a kapitány mondott: hogy kötelességüket teljesítették ők is. S most már mi fog majd történni ? A két hadnagy provokálja majd mindazokat, akik az ő botrányuk hírét olvasták, vagy csak úgy hallották? Mert most már logiku­san azokon volna a sor. S mert arra, úgy látszik, alig lehet várni, hogy az urak be­lássák, hogy senki más nem bántotta őket, csak úri, sőt tiszt úri maguk. Nem akarják ezt belátni, még a kapott leckék után sem. Tán mert a cibilektől Kapták a leckét. Ugyan próbálják meg hát katonáék őket kioktatni. Ráfér a két urra egy kis oktatás És ha az ármádia nem adja meg most, amikor még nincs baj, ezt a leckét, akkor bizony a botrány ejt egy kis foltot az egész ármádián. S vájjon azt ki fogja akkor kimosni? Németh Gyula hangversenye. A »Naftalin«, »Vigécek«, »Aranykakas« el­koptatott s értéktelen kupiéin nem régen zsúfolt házak tapsoltak a városi színházban és augusztus 4-én, mikor a magas művészetet hozta ide Németh Gyuía, 21, mondd: huszonegy ember szégyen­kezett a kongó teremben azok miatt, kik távol­létükkel tündököltek. A legkellemetlenebbül meg­lepő, csodálatos volt a város intelligentiájának érthetetlen közönye egy olyan hangverseny iránt, amilyent végigélvezni Felsőbányán talán nem is lesz alkalom. Az a kifogás, mely a »Teleki Társaság« estélyén némileg mentette a közönséget, ezen az estélyen már nem volt alkalomszerű. A zenei jóllakottság sem lehet mentség. Vagy talán a legjobban éneklő Pécsi színész hangja teljesen kielégítette a művészi igényeket, mely után egy operaénekest meghallgatni fölösleges, vagy a »Varázskeringő« és »Tatárjárás« után nem kívánta a szív és lélek Gastaidon, Erkel nagyszerű szerze­ményeit élvezni. Itt megállunk a többi prózaibb »nagy«-ok elősorolásával és csak sajnálatunkat fejezzük ki az ok nélkül tévolmaradóknak. hogy magukat egy igazi élvezetes estétől megfosztották s megbántották egy fiatal művész önérzetét; mert egyébként nagyhírű jövőjének a felsőbányái hideg fogadtatás bizonyára nem fog ártalmára lenni. Művészpálya*) — Irta: ilj. Kárpáti Endre. — »Nemo nascitur doctus« —- mondja a deák közmondás, ami magyarul annyit jelent, hogy nem minden fán terem tudós. Es ebben töké­letesen igaza van. Mert hová lennénk, ha a ma született gyermek rögvest Horátiusból, vagy Hazafi Veray Jánosból citálna; vagy az utcán járó-kelő mind csupa tudós, művész lenne. Es — mint ilyen — kürtőformáju cilinderben, lak­cipőben poroszkálna az aszfalton, s büszke ön­tudattal nézné pofon a többi szegény halandót, kihúzva magát, mintha kapanyelet nyelt volna? Nem igy van, egész másképen. Tanulni keli mindent; keservesen tanulni! sokat, sokáig és sokfélét . . . Nemcsak olyas­valami mesterséget, amivel az ember a minden­napi veknit, meg szafaládét megkeresi... Mást is, nemesebbet a közönséges ábécénél. Szóval művészetet . . . Szépet, dicsőt, ami bőven ád a léleknek táplálékot. Afféle szellemi gom­bócokat. Ezen tűnődtem én egyik hóviharos estén, mikor meleg szobámban a pislogó lámpa füst­jébe burkolództam. Számban ketésfeles kurtá- nika árasztotta szét bundaillatát. Rágtam a szi­vart, törtem a fejemet: mi legyek? . . . Addig- addig gondolkoztam, spekuláltam, mig a tűz »jójszakát« mondott a kályhában. A szivarom elégett, a lámpám kiégett és sótétben marad­tam. De nem . . . tizezerszer nem! . . . Agyam­* Felolvasta a nyaralók által rendezett estélyen dr. Zalai János. ban, mint egy ivlámpa fénye, kigyult a diadal­mas eszme : — Művész . . . művész leszek ! . . . Még pedig az öregéből! . .. Csakhogy most jött a bökkenő : de miféle fajta ? Hm . .. hm . . . Először is a zenére gon­doltam. Hanem mégse. Ez már közönséges dO’ log, nagyon közönséges. Alig van ház, ahol ne nyaggatnák, hogy : »Csak párosával szép az élet..,* 3rrr, szegény zongora! Zenei Hiszen még a malacok is énekszóval jönnek haza a legelőről. Mióta pláne az ablakom alatt a macs­kák minden este altató nótát fújnak: megun­tam én minden néven nevezhető zenebonát. Aztán festészetre gondoltam, meg a szob­rászatra. De hát, édes Istenem, most, már a fazekas is szobrásznak tartja magát. És festő a cime minden valamire való mázolónak. Hát még az impresszionisták, naturalisták és a fecske tudja, miféle minden isták pisták! Azt mond­ják legjobb képüknek, amelyiken a legfinomabb, legdrágább festéket kenegetik fel legnagyobb padikban . . . No, ennél — fogadok — szebb képet pingálok, hogyha letéritek a földre egy darab vásznat, aztán rárakok egy-egy csupor­ban piros, kék, meg sárga festéket, mire ügye­sen felrúgom a festékes fazekakat, úgy, hogy szétfröcscsenjék a vásznon a háromszinü ke­nőcs ... Az ilyen festmény fényesen kiállaná a versenyt egy csomó szecessziós művel. Tehát nem leszek festő sem, szobrász sem. Hanem . . . hanem leszek : fotográfus ! Kérem, a fényképezés is művészet. Igaz, hogy sokan vannak ma már, akik uton-utfélen ebben sántikálnak; de ahhoz, hogy jó képeket csináljunk, oda művészi érzék kell, szóval olyan ember, mint én vagyok. Mert — tessék meg­jegyezni — nem elég csak lekapni a robogó vonatot, vagy a legelső bundáskutyát, hanem arra is kell vigyázni, hogy a vonatnak ne le­gyen keze-lába és a füstjén kívül más valami is lássék a képen; de a kutyának meg viszont meglegyen mindenik füle, feje, lába teljes szám­ban és — ami fő — a kép művészileg tökéle­tes legyen. Erre már olyan ember kell, mint én vagyok . . . Tehát amatőr leszek, punktum. Nem tanakodtam tovább, hanem megtet­tem a szükséges lépéseket (valami hatszázat) és benyitottam a legelső boltba. Aztán mentem a másikhoz és még vagy tizenöthöz és kezd­tem újra elölről. Mindenütt két óráig alkudoz­tam, két napig spekuláltam, kétszer aludtam rá, végre is megvettem egy bájos kis masinát, minden cók-mókostul. Drágának nem volt olcsó; negyedévi gázsimnak búcsút mondhat­tam; de vigasztalódtam. Minden kezdet nehéz; de művész leszek és az megéri az áldozatot. Képeimet dijakkal tüntetik ki a kiállításokon, érettük a legelső képes folyóiratok fognak ver­senyezni, sőt verekedni. Mindenütt dicsőség, elismerés terem számomra. Tehát pipa, az volt már; de hol veszem belé a vágott dohányt? Nosza, menjünk el minden amatőr ismerősünkhöz, vegyük meg a tanító könyveket és hámozzuk ki belőlük a rejtelmeket. Es, mikor csak úgy zsong a sok tudomány fejünkben és mindent összezavarunk- zagyválunk : akkor megkezdődhetik az előké­szület. Szóljon a mozsár, hogy a szomszédok tiz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom