Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-06-03 / 11. szám

Felsőbányái Hírlap

és utána következők élvezete között. A fesztelen kedélyesség itt már korlátlanul uralkodott, nevetés, tréfa egymást érték; még a Múzsa is poharat forgatott fölkent papjával, Pap Mártonnal s a »Csicsóné« klasszikus accordjaira imigyen köszöntött rá ékes rigmusokban a vendégekre.

Tudós tanár, élethajós:

Éljen soká jó Cseh Lajos!

Sok pénzügy-aktát ir s ad ki:

Éljen a direktor Plachy.

Innen józan nem mehetsz ki:

Éljen soká jó Braneczky.

Búra, gondra ne hederits:

Éljen soká jó Schusterits !

Ki nem álmos és nem ásít:

Éltessük hát jó Andrássyt.

Körér ő, mint telt pénzzacskó:

Éljen soká a jó Klacskó.

Jól bírják még a combjai:

Éljen soká jó Dombay.

Itt, hol élvezünk friss aert;

Éltessük a két Strohmayert!

Ki, hogy itt ran nem keserű:

Éljen soká dr. Serly.

Aki itt tán először volt :

Éljen hát a két dr. Tóth.

Adót nem szed, most nem soroz :

Éljen soká a jó Orosz!

Ki értünk ott hagyta Károlyt:

Éltessük hát jó Róth Károlyt.

Ki még itt volt: nem kesergett :

Éltessük hát jó Sternberget.

Ki korán kél: az el nem kés:

Éljen hát a derék Csipkés.

Ki Károlyból jött és most nincs honn :

Éljen soká a derék Nonn.

Azt hiszem: nem haragszik meg Ha azt mondom: éljen Schiffbech!

Hogy halmozzak rímet rímre :

Éljen soká Varga Imre.

Derék ő, nem icki-vicki:

Éljen soká jó Janiczky.

Finom gyermek, nem kordován:

Éljen hát dr. Moldován.

Itthon van 5. Nem vigéc itt:

Éltessük hát jó Holéczyt.

Díszpolgárunk, a közkedvelt:

Éljen soká jó Baumerth.

Azután később szintén az oláhság csoportozása és garázdálkodásai miatt minket Nagybányáról Sztrimbujba rendeltek ki fedezetre, ahol Bereczky Sándor vezérünk és én Klapszia nevű bányafőtiszt házához voltunk bekvártélyozva s ott, a szép Klapsziáné szivességéb&l, kitűnő ellátásban részesültünk — különösen a daliás Sándor bátyám.

Innen egy pár kirándulást is tettünk recog- noscirozás végett a környéki oláh falukba. Persze oláhot egyet sem találtunk otthon, mert azok jöttünk hírére mind az erdőkbe menekülének előlünk.

Podorujra is ellátogattunk, ahol az történt velünk, hogy a szatmári önkéntes század, amely ott a környéken járt-kelt s egy öntött vaságyut is magával hordozott, kiállította az ágyúját egy magasabb pontra a podoruji vasgyár mellett és elsütötte még pedig a közeli oláhláposi oláh toronyra irányozva. Ott álltunk többen az ágyú körül s nem látva még akkor olyan ércszörnyeteget, kiváncsian néztünk a toronyra s vártuk annak összedülését a 6 fontos golyótól. Azonban a dördülésre csak Jeszenszki Marci barátom — ki mellettem állott jajdult fel, meg egy szatmári önkéntes. Mert hát az ágyú derékben ketté szakadt, az első fele mintegy 5—6 lépésnyire leesett a gyepre; a golyó sem messze eshetett le valahova. Hanem Marcinak az egyik kezefeje telecsapódott a bőr alá apró vasszilánkokkal, a szegény szatmári embernek pedig az egyik félkarját törte el egy nagyobb vasdarab.

Ilyen primitiv hadi szerelvényekkel kezdtük meg mi magyarok a szabadságharcot itt is, de másutt is, különösen Erdélyben. A harci felsze*

Éljen soká Farkas Jenő:

Mig az unokája felnő.

Hogy mily derék: az feltűnik :

Éljen soká a vén Münnich.

Néha-napján jó a muri;

Éljen soká földink — Tury.

Józan ember, nem lődörög:

Éljen soká a jó Török.

Az igaz nevem; Pap Márton,

Ki — ha búm van: Borba Márton!

Talán még a reggel is ott lepte volna a zöldben mulatozókat, ha nem kellett volna a városba sietni az estélyre, amely 8 órakor kezdődött.

Az estély.

A Korona szálloda fényben úszó nagy terme egészen megtelt. Díszes közönség verődött össze a műélvezetekre, melynek sorát Cseh Lajos, a Kölcsey egyesület ügyvivő al- elnöke nyitotta meg. Az uj színpad ezen az estén teljesítette legelőször rendeltetését s boldogok voltunk, hogy vármegyénk és hazánk koszorús költőjének, *Kölosey<-nek nevével ajkán a nemzeti nyelv és kultúra harcosaiból, az irodalom, művészet ápolóiból és terjesztőiből álló »Kölcsey-egyesület* szólalt meg legelőször azon a helyen, a melyet a város hatósága ugyanerre a rendeltetésre létesített s amely nemes és magasztos hivatására most mintegy fel lett avatva. Cseh Lajos szónoki hévvel, meggyőző és magával ragadó erővel tartott előadásában a Kölcsey-egyesület történetét, működését, nagyfontosságu rendeltetését ismertette, azután áttért városunknak a magyarság : és a kultúra terén rendkívüli feladataira s hivatására ; a hazafiasságtól izzó és lángoló lelkesedéssel befejezett előadás a közönségre rendkívül mély benyomást tett és tapssal és éljenzéssel fejezte ki elismerését és együtt érzését a kiváló szónokkal.

Ezután Farkas Jenő polgármester a színpadon felolvasta dr. Falussy Árpád főispán sürgönyét, mely igy hangzik: »Szives üdvözletüket nagyon köszönöm, sajnálom, hogy hivatalos elfoglaltságom miatt nem élvezhettem Felsőbánya lelkes magyar közönségének vendégszeretetét. Kívánom, hogy a Kölcsey-egyesület ezen kirándulása a nagy Kölcsey szellemében, a magyar állameszme fejlesztésében forrassza össze Nagykároly város és a magyar kultúra végvárának, Felsőbányának hazafiasán, érző közönségét! Falussy Árpád.

A tulajdonképeni műsor ezután kezdődött, mikor Janitzky Irma lépett a színpadra, hogy elcsicseregje Gottzer »Művésznő leszek« cimü vig monológját. Már megjelenését élénk tapsai fogadta a közönség; magas, karcsú, szinrelés hiányát azonban az ifjúi lelkesedés bőven pótolta

Jött aztán nem sokára egy sürgős parancs Sztrimbujba, amely az onnan való rögtöni visszavonulást rendelte el. Mi tehát másnap reggel a sztrimbujiak nagy szomorúságára vissza indultunk Felsőbányára, ahova estére megérkezve, nagy rémületben találtuk a város népét, mert mindig jobban kezdtek aggódni a miatt, hogy a kővárvidéki oláhcsordák megrohanják a várost. Nagy néptömeg ácsorgott a városháza előtt, a tanácsterem pedig tömve volt emberrel s Puskás Tivadar főbíró elnöklete alatt tanakodtak ott, faggyú- gyertya világítás mellett, a város előkelöbbjei, hogy ugyan hát mitévők legyenek a netalán éjjel bekövetkezhető oláh roham ellenében. Nagy volt az aggodalom, de még nagyobb lett, mikor jelentette Bereczky vezérünk, hogy neki az a parancsolatja, hogy itt a városban meg sem állva, vezesse a csapatot tovább Nagybányán keresztül le Szatmárra. Kétségbeesett állapotban kellett tehát itt hagynuuk szülővárosunkat s kénytelenkelletlen masíroztunk lefelé. Nagybányára érve, ott még ijesztőbb állapotot találtunk. Ott, ellentétben Felsőbányával, teljes néma csend volt. A felsőbányai-utca, amelyen végigvonultunk, egészen kihaltnak látszott, úgyszintén a főpiac is. Teljes kriptái csend az egész városban, a házak ablakai pedig csaknem mind gyertyákkal kivilágítva, de senki ki nem nézett még az ablakon sem. Nem tudtuk megmagyarázni a dolgot; azt kellett gondolnunk, hogy a város az oláhok bevonulását várja azon éjjelre s talán a hatóság rendelte meg valami okból — talán engesztelésül — a kivilágítást. De akkortájt ott táborozott Urbán nevű

padra illő kedves alakja azonnal meghódított mindenkit, játéka, otthonos viselkedése a színpadon nagy routinra s gyakorlottságra engednek következtetni. Hangjának minden árnyalatát próbára tevő kedves és vidám előadása legbájosabb összhangban lévén egyéniségével, a siker a legteljesebb volt és csak azt sajnáltuk, hogy a siető postás (dr. Moldován Ferencz) olyan hamar botlott be és vetett végett a szerelmes kis Lilly fájdalmának az enyhülést rejtő express csomaggal. Zugó taps s a rendezőség rózsacsokra kísérelte megjutalmazni azt az élvezetet, amit a közönségnek a bájos és szép Janitxky Irma játékával szerzett.

Ezután következett Tury József felolvasásának első része »Miskolcz és környékéről« vetített képekkel, melyeket mint elsőrendű amateur mind maga vett föl és készített el üveglemezre. A legszakavatottabb vezető alaposságával vezette a közönséget a régi Miskolcz árvíztől elpusztult romjain keresztül a modern Miskolcz palota sorai között; a város középületei, intézményei egymásután vonultak el szemeink előtt; azután elvezette a fáradt vándort a város szép parkjába és a búfelejtő pincék közé. Diósgyőr és a vasgyár világhírű ipartelepének nagyszerű képeivel végződött a felolvasás I. része, mely kedves és vonzó, magyaros zamatu szövegével s Tury kellemes előadásával igaz élvezetet, szerzett a közönségnek.

Ifj. dndrássyjenőné éneke volt a programm harmadik pontja. Andrássyné művészi hangjával a színpadra született s hogy mégis nem ott aratja állandóan babérjait, bepillantani enged lelkületébe, melylyel a zajos, fárasztó sikerek helyett inkább a nyugodt polgári élet boldogságát választotta, de itt azután sokat dalol, gyönyörködtet — legtöbbször a jótékonyság könyszáritó szolgálatában. Amint a lámpák előtt megjelent pompás színpadi alakja, amint édes dalra nyíltak ajkai, azonnal elbűvölte a közönséget. Győry-Tihanyi »Oh miért ragyog a nap« keringőjének fülbemászó hangjai mint édes madárdal lengtek át a termen; a műdal klasszikus részeit brilliáns technikával, játszó köny- nyedséggel dalolta a művésznő. Stojanovics »Ninon« operájából a Bordal szilaj hevítő dallama nagy erővel, de finoman és hajlékonyán volt előadva s kitörő tapsra ragadta a közönséget. A szűnni nem akaró ovatióra ráadásul Fráter Lorant egyik édes bús nótáját »Nem férhet a falu tőlem« énekelte Andrássyné avval az érzéssel és mélységgel, a milyennel csak magyar nótát lehet és csak magyar asszony képes énekelni. Az énekhez méltó volt a zongora kiséret, melyet Kilián Béláné jóformán az utolsó órában vállalt el, mert Drwmár K. zongoraművész Debreczenből az előadásra nem jöhetett el. A dalokhoz a legfinomabb interpretáló erővel simult a kiséret, mely azoknak legerőteljesebb részeit és lehelletszerü árnyalaosztrák generális egy csapat rendes katonasággal Berkesz-Remete körül s lehet, hogy ötét várták, mint urukat, védőjüket és tisztelettel igyekeztek ötét fogadni, hogy az oláhokat visszatartsa s a várost a kirablástól megoltalmazza. Mert igaz is, hogy Urbánhoz napok előtt ment Nagybányáról egy deputátió azzal a kéréssel épen, hogy legyen kegyes megelőzni az oláhságot s mentse meg a várost a felprédálástól.

Na dehát mi csak folytattuk kényszer utunkat a városon keresztül s úgy éjféltájon Ilobára érve, ott megállapodni szándékoztunk reggelig. Azonban ott a postamester, meg a falu korcs- márosa azt a hirt súgták meg, hogy ott nem messze a Szamoson túl az előző napon egy sva- lizser lovas csapatot láttak portyázni s véleményezték, hogy azok a vizen könnyen átkelhetnek és minket csekély 28 embert megronthatnak az éj sötétjében s simpliciter elfoghatnak mindnyájunkat. Ezt megértve, bizony nem tette ki magát s minket jó Bereczky Sándor bátyánk a csúfos fogságba juthatásnak, hanem »indulj«-t vezényelt s mi mentünk tovább jó fáradtan. Bevánszorogtunk aztán Szatmárra úgy déltájra.

Szatmáron már akkor többféle honvéd és kaszás nemzetőr csapat nyüzsgött, mert az öreg Bem apó már akkor az Erdélybe menendő tábor vezérének volt kinevezve. Meg is érkezett „ő Szatmárra s megindította táborát Dézs felé. 0 azonban felkerült Szatmárról Nagybányára, a hadteste élelmezése tárgyában különféle rendelkezéseket tenni. Mi is erre vettük parancs szerint az utunkat s Nagybányára érve, kiálltunk a piactérre, Bem pedig oda jőve szemlét tartott felettünk. Első tekintetre megtetszettünk neki s ez döntött a