Felsőbányai Hírlap, 1908 (13. évfolyam, 1-27. szám)
1908-08-26 / 17. szám
IXIIH. évfolyam. 17\ száiin. 1903- ÉLTJ.g-U.SztlJ.S 90- —„----■*&-. ... TÁ RSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Felelős szerkesztő : Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. 1 Egyes szám ára 20 fillér. ' DR MOLDOVAN FERENC ; szellemi részét illető köz'emények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. A vagyon és élvezete. Csakugyan főtényezői-e a földi létnek a magas állás és gazdagság, melyek nélkül boldogságot és megelégedést itt alant el nem érhetünk? Csaknem hinnünk kell ezt, ha az emberek tevékenységére, itjusági tervelgetéseire és azokra az elvekre tekintünk, melyek szerint gyermekeiket nevelik. Mily sürgés-forgás, mily tódulás s miért? Egyedül vagyon- szaporitásért. A kereskedő a maga és övéi vagyonát teszi kockára, hogy két- annvit nyerjen. Földmivelő és mesterember nem ismernek nyugalmat, csakhogy jövedelmüket szaporítsák. A hajós a világtenger csalárd hullámaira ereszkedik és törékeny jármüveken küzd az elemek romboló dühe ellen. Aranyért minden eladó — még az élet is; mintha többet érne e nyomorult érc, mint Istennek bármely más teremtménye. S mivel bírunk, ha az élet munkagondok és aggódás között lefolyt, a gazdagság be van szerezve és az öregség küszöbére jutottunk? Mi hasznát vesz- sziik e holt kincseknek, ha erőnkből kifogytunk? Visszavarázsoljuk-e az érettük feláldozott ifjúságot? Ősz hajunk fehérségét megsölétitik-e? Ontenek-e friss életerőt ereinkbe? Meghosszabbitják-e létünket csak egy órával is? Nem; rendesen akkor jutunk el hosszas fáradságaink végcéljához, mikor már annak gyümölcseit nem élvezhetjük, örülünk a sikernek, mikor végbucsut kell attól vennünk. S mi haszna a halomra gyűjtött dús vagyonnak? Tehetünk-e többet, mint testünket fedezni, éhségünket csilapitani, szomjunkat enyhíteni? Nem, mert azt tettük egész életünkön át, habár csekélyebb költséggel is. De vájjon jobban izlik-e a drága falat, mint egykor az egyszerű eledel, mikor asztaltársunk még a fiatalság, egészség, munkásság és megelégedés voltak. Melegebbet tart-e a fényes ruha, mint azelőtt az egyszerű, melyben vésszel és idővel dacoltunk? Vagy nagyobb érdemeket szerezlünk-e magunknak az emberiség és istenség érdekében azzal, hogy többel bírunk, mint százezrek polgártársaink közül? Tiszteletreméltóbbak és valóban tiszteltebbek vagyunk-e csakugyan most, midőn mások nem erényeink, hanem pénzünk miatt szemünkbe hízelegnek, mig elfordulva kikacagnak? A végén ki élvezte legjobban az életet? Az-e, aki hogy megelégedett és vidám lehessen, ötven évet töltött aggódás és veszélyek között, vagy pedig az, ki nem gondolva gazdagsággal, azon kezdte, hogy ötven éven át megelégedett és vidám volt? Mily rémitő őrjöngés, mily borzasztó, minden életörömet csirájában elfojtó szenvedély az, mikor valaki hiszi, hogy gazdagság nélkül boldogság lehetetlen! Nem nagy vagyon birtoka, hanem a vagyon helyes élvezete — legyen e vagyon nagy vagy kicsiny — tesz gazdaggá. Úgy tartják, hogy szerezni művészet. Erre tanítják a szülők gyermekeiket, mintha ez volna legfontosabb tényezője az éleinek. De a megszerzettet helyesen élvezni, még nagyobb művészet. Aki ezt nem tudja, arra nézve a szerzemény annyi, mintha nem is volna. Erkölcsi sülyedés. Mai társadalmi állapotaink nem egészségesek; sok tekintetben olyanok, miniha erkölcsi feloszlásnak indulnánk. Erkötcsiség, becsületesség, igazságosság, hűség elrémitő módon megingatvák és úgyszólván béltartalom és értéknélküli fogadalmakká leltek — az erkölcsi romlottság napirenden van. Soha annyi botrányt, annyi rafinirl- séggal kigondolt hazugságot, csalást, ámítást, szemfényvesztést, annyi gálád cinizmust idő még nem mutatott fel, mint amennyi a jelen korban inszceniroztatik. Napról-napra uj meg uj szemkápráztató üzlet, szédelgő vállalat támad. E körülmény édes mindnyájunk előtt ismeretes és mégis egész nyugodtsággal nézzük és lürjük azt. Mi lesz ebből, ha ez igy aránylag to^ttfb fokozódik? Hová jut a jövő nemzedék? Nem merjük előre megmondani. annyi bizonyos, hogy az idő e jelei a legnagyobb mértékben gyanúsak és aggodalom-gerjesztők; jobb jövő jóslására alapul nem szolgálhatnak. Hisz majdnem odajutottunk már, hogy a kereskedők és egyszerű üzletemberek megbízhatósága tőkévé válik, mely kamatokat hoz. A megbízhatóság értéke mindinkább láthatólag emelkedik azon egyszerű oknál fogva, mivel szükséges és már csak ritkán található. Ha az emberek egyebet sem tudnak valakiről, csak azt, hogy bízni lehet benne, az manap már oly rendkivüliség, ami bizonyos körülmények között az aranynál is többet ér és azért drágán is lesz megfizetve. Mindezek bizony nem jó jelek. Az erkölcstelenség legnagyobb és legbővebb forrása az emberi nyomorúság és szegénység. A társadalom alsóbb rétegei ki vannak téve a kegyetlen sors minden csapásának, a jobbmóduak minden lenézésének, minden aljasságának. A kétségbeesés, egészségellenes életmód, elkeseredés, a vesztére hagyás, a szeszes italok — ezek ama momentumok, melyek a gonoszság pocsolyájába visznek. S a sokszor dicsőített jelenkori humanizmusának dacára, bőviben vagyunk a kegyetlen sors adta és a gazdagok által nagyra nevelt momentumoknak. A mondottakból látható, hogy a jelenlegi viszonyok nem igen alkalmasak az erkölcsösség előmozdítására és javítására, hanem sok tekintetben éppen az ellenkezőt eredményezik. Mi történjék tehát az erkölcsi hanyatlás szükséges meggátlása érdekében s ki volna erre leginkább hivatott? Vájjon az állam, az egyház vagy talán az iskola? Avagy mind a három együttesen? Ezek ama kérdések, melyek önkéntelenül eszünkbe jutnak és melyekre még ma is sokan minden további gondolkozás nélkül azt felelik: »Igen, az állam, az egyház és az iskola a hivatott tényezők ez állapotok alapos orvoslására, ha és amennyiben ezek jobban Gyöngyszemek. i. A dervis. Egy dervis Tatárországon utazván keresztül, Balk városba ért és ott tévedésből a királyi palotát közfogadónak, vagy karavántanyának tartván, abba talált bemenni. Többszöri körülnézés után egy hosszú csarnokba jutott és ott letevén útitáskáját, keleti szokás szerint leteritette szőnyegét, hogy rajta kipihenje magát. Kevés ideig volt e helyzetben, midőn nehány őr megszólította, kérdezvén tőle: mit keres e helyen. A dervis azt válaszolta, hogy ezen a karavántanyán akarja tölteni az éjjelt. Az őrök szokásuk szerint meglehetős nyersen adták tudtára, hogy ez a ház nem karavántanya, hanem királyi palota. Mig e beszéd folyt, a király is éppen keresztül ment a csarnokon és elmosolyodott a dervis tévedése fölött, kérdezvén tőle, hogyan lehet oly ostoba, hogy egy királyi palotát nem képes megkülönböztetni egy karavántanyától. — Felség, mond a dervis, engedd meg, hogy nehány kérdést intézzek hozzád ! — Halljuk hát! — Kik laktak e házban mindjárt épülése után ? A király azt válaszolta, hogy ősei. — És ki volt, kérdezi tovább a dervis, e palotának utolSó ura? . A király atyját emlité. — És ki az, ki jelenleg itt lakik? A király válaszolt: — Én magam. És ki fog, szólt a dervis, itt lakni felséged után ? — Fiam, az ifjú fejedelem, — viszonzá a király. — Oh felség, fakad erre ki a dervis, ez a ház, amely lakóit oly gyakran változtatja és folytonosan uj lakókat fogad be, bizonyára nem egyéb, mint karavántanya ! A madarak nyelve. Azt mondják, hogy Mahmud szultán külhá- boruk és belzsarnokoskodás által romokkal és omladékokkal boritá el és csaknem elnépteleni- tette a perzsa birodalmat. Egy vezér többek között azzal dicsekedett a szultánnak, hogy egy dervistől annyira megtanulta a madarak nyelvét, hogy nem volt még madár, mely száját kinyitotta volna anélkül, hogy ő ne tudta volna, mit mond. Egy este, midőn a szultán vadászatról tért vissza, egy régi fal omladéka mellett levő fán két bagolyt vett észre. Szeretném tudni, szólt a szultán a vezérhez, miről beszél ez a két bagoly, hallgasd meg őket s mond meg azután nekem, mit hallottál. A vezér közeledett a fához s megkísérelte figyelni a két bagolyra. Csakhamar visszatért a szultánhoz. — Felséged, szólt, hallottam beszédök egy részét, de nem lehet elmondanom! A szultán nem elégedett meg ezzel a felelettel, hanem kényszeritette a vezért mindazt szóról-szóra elmondani, amit csak hallott. Tudja meg felséged, szólt a vezér, az egyik bagolynak van egy fia, a másiknak egy leánya és most készítik a házassági szerződést. A fiú atyja fülem hallatára mondta a leány atyjának : Testvér, oly feltétellel egyezem bele ebbe a házasságba, ha leányoddal ötven leomlott falut adsz nászajándékul! — Mire a leány atyja igy felelt: Szívesen, ha tetszik, ötven helyett adok ötszázat. Az Isten sokáig éltesse Mahmud szultánt, mig ő uralkodik, rombolt falukban soha sem szenvedünk hiányt. A történet szerint Mahmud ezekre a szavakra roppant dühbe gurult és első felindulásában a madártolmács fejét akarta vétetni. Haragja azonban csakhamar lecsilapult, a ravasz fejet meghagyta eddigi helyén és nagyon megilletődött e mesén. A lerombolt városokat és falukat föl- épiltette és ez időtől kezdve folytonosan gondoskodott népe jólétéről.
