Felsőbányai Hírlap, 1908 (13. évfolyam, 1-27. szám)

1908-03-26 / 7. szám

Felsőbányái Hírlap

szavalatokból s a dalárda ének-eiöadásaiból állott. Volt felolvasás is: Vas Lajos reform, elemi isk. tanító gondosan összeállított felolvasásban ismertette a nagy idők eseményeit, melyet élénk tetszéssel fogadott a közönség. Méltán nagy tetszésre talált az alig pár hónapja fennálló polgári dalkör éneke is, melytől kifogástalan, összevágó előadásban hallottuk a bemutatott szebbnél- szebb darabokat s a legnagyobb elismerést érdemli különösen az uj dalárda derék fiatal karnagyának, Vas Lajosnak ügyszeretete és szaktudása, akinek azt mondhatjuk, hogy most már csak előre a megkezdett utón! Városunkra nézve igen nagy nyereség egy jó dalárda létezése.

Szavalt az ünnepség keretében igen kedvesen néhány iskolás leányka is, de teljessé tette a hazafias lelkesedést Pap Márton szavalata, ki igazán szép előadással mondott el egy hazafias, gyönyörű költeményt.

Vacsora alatt, melyhez jó zenét szolgáltatott a helybeli cigánybanda, Mikola A. Gyula, a Polgári Kör alelnöke poharat köszöntött a nemzet nagy ünnepnapjának magasztalására s az ezután még felhangzott pohárköszöntök között ugyancsak Mikola A. Gyula sikerült, igen szép alkalmi költeményét olvasta fel, melyet zajos elismeréssel honorált a közönség s melyet lapunk más helyén olvasóink is megtalálnak.

A hangulat nem csak emelkedett, de oly élénk és annyira teljes volt, valamint az egymás iránti kölcsönös szívélyesség és egyetértés is a jó cigányzene s a Polgári Kör közismert jó bora mellett, hogy éjfélig eszébe se jutott még csak mozdulni is az ünneplő társaságnak a nagy U alakú asztal mellől.

Kár, hogy a tisztviselői körök csak egy-két taggal voltak képviselve a minden részében szép, hazafias ünnepen. Arakszyn.

A felsőbányái ev. ref. egyház történetéből.

A reformátió kezdetén mindjárt megalakult Felsőbányán is a protestáns vallás. Egy 1533-ban készült, tűzben aranyozott ezüst urasztali tányér mutatja, hogy ez időben már voltak itt hívei az Ur Jézus magasztosságában is egyszerű tanaihoz visszatérni óhajtó reformátiónak, mint az ország minden részében, úgy itt is elsőben Luther hit- javitását követték, csak az 1567-ik évben kezdték elfogadni Kálvin tanait, minek oka természetesen abban keresendő, mert előbbi reformátor születésre nézve 25 évvel megelőzte Kálvint.

A város összes akkori lakossága meghódolván a reformátiónak, a mostani r. kath. templom helyén állott templomuk is a protestánsoké lett. Oly gyorsan terjedt ugyanis itt a vallás, hogy Felsőbányán a r. kath. vallásnak követői se voltak úgy, hogy csak a 18-ik század elején éledtek fel ismét. A protestáns vallás pedig a 16. század

végén és a 17. század elején élte virágzó korát. De nem sokáig tartott a háborítatlan, vallásos, békés élet. A jezsuitizmus kezet fogva a protestánsokat tűzzel-vassal pusztítani akaró vakbuzgó I-ső Leopold uralkodóval, mint az ország alkotmányát, úgy a protestánsok vallásos szabadságát is végleg megakadályozni igyekezett. Szomorú, gyászos napok következtek hosszas uralkodása idejében a protestánsokra. Templomát, iskoláját, paplakát erőnek erejével elvették, nemkülönben összes jövedelmeitől megfosztották. Nemcsak megfosztották, sőt templomépitésre engedélyt sem akart adni említett uralkodó. Ki gondolt volna abban az időben a jobb érzelmű r. kath főurak közül is arra, hogy a protestánsok üldözése erősíteni fogja az absolitizmust is Magyarországon, melynek keserű gyümölcsét századok múlva is érezni kell ?! Akkor az egyedüli cél csak ez volt: a r. katholicizmus védelmével irtani az »eretnek«-eket. Sok kérés, felségfolyamodás után mehetett 1693-ban annyira az egyház, hogy egy a városon kívül kimutatott helyen építhessenek egy tágas fatemplomot; kőtemplom helyett tehát egy toronynélküli fatemplom épült.

Itt imádta aztán később is a sokszor üldözött, sok bánfáimat kiállott református nép —jó és rósz napokban — Istenét 200 éven keresztül.

A 19. század közepe táján, mikor a r. katholikusok építették 2 tornyu, ritka szép templomukat, megmozdult a református hívekben is a vallásos buzgóság s hozzá kezdtek egy anyagi erejüket jóval felülmúló templom építéséhez. Alig épült azonban fel az 1845 ben megkezdett kőfal, közbe jött az 1848-iki magyar szabadságharc. Az anyagilag ismét sokat károsult egyház és hívek kedvezőbb időre halasztották az építést. Lassan gyűlt az anyagi erő, csak az 1870-es évek elején indult meg a mozgalom, mikor a fáradhatatlan Czelder Márton országos gyűjtést is rendezett; aztán 15 Ízben járta meg Pestet, hogy a református hívek mint bányamunkások által akkor is jelentékeny összeggel gyarapitott u. n. templom pénztárából eszközöljön ki valamit a református hívek segélyezésére, mígnem fáradozásának főleg Ker- kápolyi Károly miniszter pártfogása következtében 15 ezer forint lön jutalma. Egyes jobb érzésű, tehetősebb hitrokonok is sokat ajándékoztak, a város képviselőtestülete épületi ingyen fát és 1000 irtot ajándékozott.

Mikor már a templomépitésre 42000 forint állott az egyház rendelkezésére, hozzáfogott az építkezéshez 1888. év tavaszán, mikor az építési pénz előteremtésén sokat huzalkodott, Czelder Márton a fényes kecskeméti ref. egyházban lelkipásztorkodván, helyét 1885-ben Nagy Lajos most itt működő lelkész foglalta el. Neki jutott a szerencse, hogy itteni lelkészségét az uj, 36000 írtba kerülő templom felépítésével is nevezetessé tegye. Immár 22 éve folytatja hivatalát ez egyházban, jóakaratu tanácsával buzdítván híveit egyháza iránti szeretetre, ragaszkodásra, kinek egyháza felvirágoztatására célzó törekvését megértvén

egyházi elöljáróság és hívek: kölcsönös egyetértéssel vezetik a haladás utján a fényes múltú egyházat.

Az egyháznak mai vagyona: az 1890-ik évben elkészült s ez évben ünnepélyesen felszentelt csinos román stilusu temploma, 2 tan- termü tágas fiú- és leányiskolája, 5 szobával, nagy pincével s melléképületekkel ellátott lelkészi lakja, elég kényelmes lakásu kántor-leánytanitói lakás, mintegy 100 kát. holdat kitevő 20 helyen levő rétje, 42 ezer korona tőkepénze, bányarészvénye

Tulajdonát képezi az I-ső Rákóczy György erdélyi fejedelem által ajándékozott 1636-ban nagy énekes könyv, u. n. Gradual, melyből immár csak 7 példány van az egész országban, abból is 2 csonkán van, holott Rákóczy 200 példányban ajándékozta volt ezt az ország nevezetesebb egyházainak, főiskoláinak.

Urasztali készlete is igen értékes; különösen sok régiségkedvelö figyelmét vonta magára a nagyszámú terítő, aztán mint az ötvös-munka remekének tekinthető a gazdagon aranyozott 2 urasztali pohár, melyek mint kegyes adományok, szent kegyelettel őriztetnek. Az urasztali térítők közt nevezetes az 1798-ban Kiss Jánosné Both Klára által adott, aztán az 1835. évben Rettegi Jánosné Tyboldy Zsuzsánna által ajándékozott kétszínű, habos, nehéz selyemből készült, arany hímzéssel szöllőfürtök s buzakalászokkal kivarrott terítő.

Az 1892. évben Háder Ferencné Barthos Berta ajándékozott egy díszes keresztelő tányért pohárral, majd vert ezüst urasztali kenyérkosarat b. e. Varga Julia.

Nem hagyható említés nélkül még az sem, hogy a város évenkint 924 K pénzzel és 168 köbméter tűzifával segélyezi az egyházat.

Valamint az is örvendetes körülmény gyanánt jegyezhető fel, hogy ma Felsőbánya város különböző felekezetei közt a legszebb egyetértés, béke honol. Mindenki tiszteletben tartja a másik vallásos meggyőződését. Ezt nagyban elősegíti müveit társadalmának emelkedése, felvilágosult gondolkozása, előmozdítják a különböző egyletek, a társadalmi érintkezés, valamint a mindjobban terjedő vegyes házasság is.

Az egyház aoyakönyve 1702-ben kezdődik. Alig van az országban 4—5 református egyház, hol előbb lett volna anyakönyv, mint itt, p. o. Debrecenben pár évvel később kezdték az anyakönyvezést, mint Felsőbányán.

A magyarországi Kárpát-egyesület keleti kárpát osztálya 1884-ben az itteni ref. egyházat az egyházi tárgyak gondos megőrzéséért elismerő oklevéllel tüntette ki.

Az egyház jelenlegi elöljárói: Nagy Lajos lelkész, Papp Márton főgondnok, Vass Lajos fi- tanitó, Csonka József orgonista-kántor leánytanitó, Rettegi Károly egyházi jegyző, Szigyártó József pénztárnok, Kormos Pál, Lévay Károly egyh. gazdák és kivülök más 8 presbiter.

Meri abból megértheti a feleletemet is, öljünk csak ide a padra. Kifáradtam a járkálásban.

Zsigrayné csakugyan letelepedett az idillikus liget egy bizalmas lugasában. A bálteremben ismét keringőt játszottak. Az asszony elkezdte a mesét az alig hallható, lágy muzsikaszó mellett.

II.

— Nem akarta a töriénelemet meghallgatni, pedig az fölöttébb érdekelheti a magafajta Don Juánokat, már ahogy magát sok jóakarattal vagy inkább rossz akarattal nevezik. -Érdekelheti, mert a hősnője nem más, mint maga Afrodile, a szerelem istenasszonya, aki egy Ízben megunta a rideg Olimpust és leszállóit a földre, a Tempe völgyének napsugaras, nevető vidékére. A lakáskeresés nem adott neki sok gondot, mert hiszen csaknem minden jóravaló hellén város templomot épített a szép istenasszonynak. Afrodile beszállásolta magát a legcsinosabb oszlopos csarnokba s körülötte a liget csakhamar meglelt galambokkal és szerelmes párokkal, akiknek turbékolásában a jószivü istennőnek nagy kedve tellett.

Lakott azonban abban a városban, amely mellett Afrodile tanyát ütött, egy gazdag, fiatal úriember. Valamikor az aeropag tagja volt, de igen-igen sokszor kísérték haza a lakomáról a fuvolások rózsakoszorus, mámoros fővel, hát le kellett mondania a bírói méltóságról. De ezt ne tessék ezélzásnak venni. A neve Bodánosz volt, de ezt se vegye ezélzásnak; hirtelen nem jut más ó-görög név az eszembe . . . Erről az ifjúról sokkal több pajkos kalandhir forgott közszájon, mint magáról a hellén Don Juánok isteni mesteréről, Zeusról. A férjek dugták előle a feleségüket ; az anyák persze nem a leányaikat, mert a valódi Don Juánok már az ókorban is csak a férjes nőkre vadászlak és békén hagyták a lányokat.

Nos, a klasszikus dandy csakhamar hirül vette, hogy Afrodite milyen csábos közelségben ütötte fel a sátorfáját és e percztől kezdve egyre a ligetben barangolt, óriási ibolyabokrélá- vaí a gomblyukában. Nem kevésbbé vakmerő ötlet született meg a koponyájában, minthogy magával a szerelem bűbájos istenasszonyával gazdagítsa édes emlékeit. Elszédileni az öreg archonok fiatal menyecskéit elvégre, nem nagy mesterség; de meghódítani Alfroditét: az már olyan kaland, aminővel kevés halandó dicsekedhetik . . . Nem nyugodott addig, mig meg nem vesztegette a papokat és az őröket, s egy este I ejutott a templom legbensőbb szentélyébe, holott a legszebb istennő éppen galambjait etette.

Bodánosz ismerte már Afrodilét Fidiász remekéből. De e perezben úgy találta, hogy Fidiász közönséges kontár, aki nem méltó egyébre, minthogy örökké csak durva kőkorsót faragjon.

Elvakulva vetette magát az Olympusz legparányibb lábacskái elé:

— Istennő! Olyan vágy gyuladt föl a lelkemben, amely csak kárhozata, vagy legnagyobb üdvössége lehet egy halandónak. Szeretlek Afrodite és azt akarom, hogy az enyém légy. Mit kívánsz? Gazdag vagyok és hatalmas. Ha akarod hadat vezetek az Olympusz ellen, letaszítom onnan Zeuszt és a gőgös Hérát és téged teszlek meg az istenek királynőjének!

Afrodite mosolygott. Mosolyától gyöngéd rózsás pir derengett a szentélyben; a halovány, leheletszerű rózsapir, mint a friss hajnallény, reszketett a galambok hófehér tollán.

— Nem haragszom vakmerőségedért, halandó. Asszony sohasem haragudott meg még azért igazán, ha szerelmes epekedéssel betörtek hozzá. Sőt mi több : vártalak is, hiszen láttam, hogy napok óta itt kóborolsz a ligetemben, melynek lombjai sóhajtásaidtól leintenek.

Bodánosz szive reménykedve dobogott. Az istennő nagyon is kegyesen bánik vele . . .

— Abban azonban tévedsz, ó halandó, folytatta az istennő, ha azt hiszed, hogy Afrodite szivét fegyverrel meg lehet hódítani. Afrodite nem vágyik hatalomra. Nem irigyli Hérát gőgös királyi székén. Afroditének nem kell egyéb, mint egy árnyas liget, egy forró, lázas tekintet és egy pár édesen elsuttogott szó . . .

És az istennő pirulva fordult el a gavallértól, aki tulboldogan ugrott föl térdeiről.

— Afrodite édesem! kiáltotta és meg- akarla ragadni az istennő kezecskéjét, hogy csókjaival halmozza el.

De Zeus leánya visszavonta tőle a kezét és most már több komolyság és szigorúság volt a hangjában, midőn igy folytatta:

— Meghallgattam kérésedet, ó halandó s oly boldoggá teszlek, aminő boldog nem volt még senki az Eliziumban sem. Azonban egy fölléteit szabok eléd. Te minden este bekened homlokodat e kenőcscsel és láthatatlanul suhansz templomomba, s ha jő a rózsaujju hajnal, észrevétlenül osonsz haza ismét. S a világban is hallgatsz az éj drága titkairól; senkinek sem szabad tudnia, hogy maga a szerelem isten- asszonya üdvözít kegyeivel. Mert ha csak egy szempillantással sejteted a titkot: nemcsak elveszted azonnal a boldogságodat, de isteni hatalmamnál fogva rögtön letaszítalak a Tartarus fenekére ...

Bodánosz esküre emelte a két ujját. Ar- czán tiltakozó felháborodás ült, hogy tud ő róla az istennő ilyen lovagiatlan eljárást feltételezni ?

— Megállj! fogta meg a kezét Afrodite. Még nem fejeztem be a mondókámat. Más választást is tűzök eléd. Megleheted azt is, hogy minden este mindenek szemelátlára jöjj ligetembe. És mindenkitől irigyelve távozzál innen. Hunyorgass a szemeddel, ha rólam esik szó az emberek között. Eiis el a barátaid előtt lilkn-