Felsőbányai Hírlap, 1905 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1905-02-15 / 4. szám
IXA évfolyam 1905- Február 15_ MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koro.ia Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyvnyomdájába küldendők. ! [ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czinfUre Felsóbányára küldendők. HIRDETÉ.EK OLCSO ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Élhetetlenség, vagy közöny? El kell ismernünk, hogy hazánkban sok erő van lekötve, amelyeknek tétlensége képezi egyik fő-okát annak, hogy évről-évre válsággal küzdünk a gazdasági életben, minek folytán az elszegényedés ! réme fenyeget bennünket. Ha széttekintünk a négy' folyó és hármas bérez honában, mindenünnen az áldás mosolyog felénk. Rónáinkon a kenyéradó növényeken kivül a gazdasági, ipari és kereskedelmi növények is dúsan tenyésznek, folyóink halat, erdeink vadat és fát bőven teremnek és mindezek daczára tele van a szájunk panaszszal, hogy nem boldogulunk. Persze hogy nem. De ennek nem az ős természet, hanem mi magunk vagyunk az okai. Mert ugyan mit ér annak a vagyon, aki nem tud vele gazdálkodni, mit ér a fösvény az ö pénzes zsákjaival, ha — ahelyett, hogy kihasználná azokat — csu- : pán őrzésökre szorítkozik és amellett szinte ^ éhen hal? Nekünk is megadott a Gondviselés mindent arra nézve, hogy gazdag, hatalmas, boldog és független nemzet lehessünk, csak épen az életrevalóságot feledte el belénk oltani ajándékainak kihasználására. Most daczára annak, hogy ma már vasutak hálózzák keresztül-kasul hazánk földjét, hogy kereskedelmi összeköttetéseink révén módunkban volna terményeinket tisztességes haszonnal értékesíteni, hogy az ipar fejlődéseivel az eddig úgyszólván haszon nélkül elkallódott terményeket is feldolgozhatnék, — még ma is igen sok ember nem tudja mindezeket az előnyüket mérlegelni, hanem valódi keleti fatalizmussal várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Avagy nem ezt a szomorú igazságot bizonyitja-e azon körülmény, hogy nálunk csak igen csekély mértékben működnek hazai pénzen szervezett gyárak, ipartelepek és egyéb vállalatok. Ami e téren látható, azt túlnyomó részben az idegen vállalkozó szellem, idegen tőkével és idegen munkaerővel hozta létre, megfojtván vele a hazai tőke érvényesülésének lehetőségét, leszorítva a munkásság teréről a honi munkaerőt és terjesztve az idegen szellemet, kárára a nao-v áldozatokkal megteremtett és mostani állapotáig fejlesztett magyar kultúrának. A migyar pénz, a magyar töke, mint | ezt a takarékpénztárak és egyéb hitelinté- ' zetek kimutatásai bizonyítják, betét alakjában van lekötve és hajt a tulajdonosoknak 3—4 százalék hasznot, holott ez a töke, vállalatokba fektetve, kérszer, háromszor akkora hasznot is produkálhatna De nálunk félnek ám a pénzt kocz- káztatni. Ennek oka a bizalmatlanság a meglevő vállalatok vezetősége iránt, ami nem is egészen alaptalan. De ezt is a magyar nembánomságnak köszönhetjük. Mert a legtöbb vállalat vezetőségében laikus elemek dominálnak, akiknél megvan ugyan a jóakarat, de hiányzik a szakértelem. Miért van ez? Azért, mert mindenki fázik azon gondolattól, hogy szakértő iparosokat, kereskedőket neveljen a hazának, ehelyett mindenki a hivatalnoki pályára tör. így aztán ha arról van szó, hogy egyik-másik természetadta kincsünk kihasználására társaságot kell alapítani, ahhoz nagy nehezen összegyűl a tőke, de hiányzik a vezetőkben a hozzáértés, miért aztán csakhamar virágzás helyett hanyatlás következik. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a folytonosan megújuló gazdasági válságnak nem annyira az élhetetlenség, mint inkább a közöny az oka, sőt talán még inkább az oktalan, nemzeti büszkeség, mely irtózik az anyagi munkától. Ezért hever még nálunk parlagon sok olyan közkereseti tér, amely milliókat tudna adni okszerű kihasználás mellett. Csakhogy erre vonatkozólag első sorban felsőbb oktatásunk ügyét kellene regenerálnunk. Mert nem elég az, hogy pl a gimnáziumokból tüzzel-vas.sal ügyekeznek kiszorítani az ifjúságot, ha egyidejűleg nem gondoskodnak arról is, hogy azt ugyanoly mértékben tereljék egyszersmind a gazdasági, ipari és kereskedelmi pályákra. Azt mondják: nem érdemes az ifjúságot ezekre az életpályákra nevelni, mert úgysem tudnak érvényesülni. Ez igaz jelenleg. De gondoskodni kell róla, hogy már a közel jövőben ne úgy legyen. Az államtól szoktak e tekintetben mindent várni, de maguk a községek is sokat tehetnek, ha megvan bennök a kellő érzék és jóakarat. Mindenki sokkal nagyobb bizalommal fekteti pénzét egy olyan igazi gazdasági, vagy kereskedelmi vállalatba, mely a községnek, mint erkölcsi testületnek anyagi és erkölcsi garancziája alatt áll, mint valamely magán vállalatba. Az ilyesmire meg kell ragadni az első kedvező alkalmat. Minden o kezdet nehéz, de megfizeti a fáradságot, ha nem is nekünk, legalább utódainkn k. Nálunk is többfele anyag vár feldolgozásra, igy pl. a kő és fa. Ha ezeknek értékesítésére a város valami ipari telepet létesítene, hiszsziik, hogy rövid időn a magán tőke is hozzájárulna annak fejlesztéséhez, midőn bebizonyulna jövedelmező volta. Mennyi pénz vándorol ki évenkint tőlünk olyan czikkekért, amiket mi is meg tudnánk itthon csinálni és pedig sokkal jobban, mint szomszédaink. Ezer meg ezer ember találna foglalkozást, ha a most holt tőkét képező anyagok felszabadulnának az ipar és kereskedelem számára. Sok-sok millió maradna itthon munkabér és értékesítés czimén. Ezzel mind mi lennénk gazdagabbak, Anyám mosni jár. Későn, korán, Ha elandalgok az utczák során, Nyitott szemmel, de félig öntudatlan, Es messze-messze szállók gondolatban; Egy szebb világba, hol örök a nyár — Szegény anyám meg másnak mosni jár! . . A paloták Reám ragyognak s mintha mondanák: Tekints ide ! Rajtunk a fény, a pompa, Arany- s ezüstbe tobzódunk naponta. Lélekzetünk is édes illatár. Szegény anyám meg másnak mosni jár! . • Hintó robog Villámsebesen s benn a boldogok Selyem, bársony közt pislognak unottan, jégkeblökben a szív tán meg se dobban; Milv gazdagok s a leikök mily sivár! Szegény anyám meg másnak mosni jár! . . Elgondolom: Ott lenn a sikon s fenn az ormokon A boldogság rózsái tán jobban virulnak ; Alázatos szegénynek, büszke gőgös urnák Egyformán zöldéi a buja határ. Szegény anyám meg másnak mosni jár ! . . . Szegény anyám ! Szivem füzét, ha én úgy ontanám A földre, mint te pazarlód fiadra, Hogy forró lángja az égig dagadna, Az ember boldog volna ugy-e már? t Szegény anyám meg másnak mosni jár!. . . A gondolat Sodor magával s ahová ragad Látok sok ezret, aki izzad, fárad Virasztva teknő mellett éjszakákat, S keblembe megvillan egy uj sugár: Szeretem mind, ki másnak mosni jár! Csizmadia Sándor. Szénrajzok. Irta: PETERDI SÁNDOR. Vigasz. A szegény poéta lehorgasztott fővel rótta az utczát Szerencsétlennek és' nagyon, de nagyon nyomorultnak érezte magát. Sokszor megírta ő már ezt az állapotot, csinált is reá egy csomó szép hasonlatot, el is képzelte, hogy mily rettenetes helyzet lehet, de érezni csak most érezte először és igazán. Az a sok szép hasonlat egyik se vágott. Az űrbe kilökött csillag ő ? Letépett és viharverte falevél? Villámsujtotta tölgy? A tenger hullámai által dobált csolnak ? Nem, valamennyinél rosszabb helyzete. Azok érzéketlenek, de neki sajog, fáj ott belül. Ez a csapás éles késként hasogatja szivét. Inkább ahhoz a játékoshoz hasonlított, aki egy kártyára feltette minden vagyonát, vágyát, reményét, hitét, jelenét, jövőjét és — elvesztette a játszmát. — Igen! ez vagyok én! — sóhajtja magában nekibusultan — most már nincs semmim. Pedig azt hittem,, hogy szeret; azt hittem, hogy az enyém lesz! És ime az ostoba véletlen, de milyen ostoba véletlen És szomorúan lehajtott fővel ment tovább. Végiggondolta szerelmének történetét. Csapongó fantáziája mindig jobban, mindig élénkebben színezte ki az eseményeket; a poéta most már nemcsak azt látta maga előtt, ami megtörtént, hanem azt is, ami megtörténhetett volna. . . Egyszerre megállt. — Nini! igv kiáltott fel As elgondolkodott. Csakugyan! hiszen ez egy pompás tárcza théma ! Nagyszerű 1 Mintha a zsebemben volna már a harmincz korona. És vidáman fütyörészve sietett a legközelebbi kávéházba, hogy megírja szerelmének történetét — egy tárczában.
