Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1904-08-17 / 17. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYEST ART ALMIT LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN.,. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korma ! Egyes szám ára 20 fillér. p Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyvnyomdájába küldendők. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Felsőbánya jövője. Napról-napra szomorúan tapasztaljuk, , hogy városunk hanyatlik. Elszorul az em - bér szive, ha a népesedési statisztika megdöbbentő adatait vizsgálja. Kitűnik ebből, hogy Felsőbánya lakossága folytonosan fogy. Ennek oka pedig nem a születések és halálozások közötti viszony rosszabbulásában, hanem a kiköltözésben keresendő. Ha igy halad az apadás, rövid időn odajutunk, hogy városunk lakossága nem fogja meghaladni a háromezerét sem. Ma még talán közelebb áll az öt, mint a négyezerhez. Tudjuk mindnyájan, hogy a kiköltözésnek oka a bányászat hanyatlása, ez pedig az ezüst árának tetemes és még most sem szűnő esésében leli magyarázatát. Ezen pedig — sajnos — segíteni nem áll módunkban. Ebből azonban nem az következik, hogy káros és népességünket apasztó következményeit összedugott kezekkel nézzük, hanem hogy népünk munkásságát más térre átvive, ügyekezzünk számára biztosítani a tisztességes megélhetést még akkor is, ha arra többé az ősi foglalkozás, a hanyatló bányászat nem képes. E lap hasábjain nemrégiben ajánlották a földmivelés kiterjesztését, irtványok adományozását, a gyümölcstermelés nagyobb mérvű fellenditését. Mind alkalmasak arra, hogy a megélhetést előmozdítsák, könnyebbé tegyék. Azonban részint nem segíthetnek az arra legjobban rászorult szegény népen) mert nincs neki hol gyümölcsöst berendeznie, részint pedig minden átmenet nélkül a bányászból földmives egy csapásra nem lehet. Ezek a módok tehát csak mint hasznos alkotó részek állhatnak meg egy nagyobb szabású népmentési munkában, de velők befejezett egészet alkotni nem lehet. Sok szó esett már itt arról is, hogy Felsőbányán oly gyárat avagy ipartelepet kellene létesíteni, mely a város határában vagy annak környékén termelt nyersanyagok feldolgozását eszközölve, a munkás nép százainak adjon biztos, tisztességes keresetet. Ezen, évek óta hangoztatott óhaj megvalósítását ma már városunk közvéleménye is szinte egyedüli biztos szernek tekinti a kiköltözés megszüntetésére s a jóllét és közboldogság előmozdítására, ezek által hanyatlásnak indult városunk újbóli felvirágoztatására. Ennek a felfogásnak adott hangot Farkas Jenő polgármester a múlt hónap 27-én, midőn a városi tisztikarral tisztelgett az itt megjelent Kristóffy József főispán előtt. Felhívta a főispán ur figyelmét azon fontos misszióra, melyet itt a végvidéken a városi tisztikar a magyarság érdekében teljesít s kérte, hogy hasson oda, hogy ezen fontos munkájában gyámolitást találjon azáltal, hogy az ö befolyása révén a bányaipar hanyatlása folytán kereset nélkül maradt magyar munkásoknak valamely ' nagyobbszabásu gyár vagy ipartelep létesítése utján biztos megélhetési mód nyuj- tassék, hogy ne legyenek kénytelenek innen kiköltözni s másutt keresni munkát. A főispán ur väiasza egy valóban magyar és hazája boldogulását szivén viselő államférfiu megnyilatkozása volt, mely mindnyájunkat kielégített és lekötelezett. Kifejezte abban, hogy Felsőbánya elöhaladása érdekében, mely a múltban jobb napokat látott, szükséges olyan eszközökről gondoskodni, melyek a természet szeszélyeinek alávetve nincsenek. Felhívta azért a város tisztikarát, hogy konkrét javaslattal álljon elő arra nézve, mit tart szükségesnek létesíteni a város fejlődése érdekében, s megígérte, hogy ő a legszívesebben támogatja a város és a tisztikar törekvéseit mindenüt'', ahol szavának súlya van. Ha meggondoljuk azt, hogy főispánunk, kinek nagy képességeit és munkaszeretetét a legilletékesebb helyen igen jól ismerik, a jövő embere s reá egy vármegye kormányzásánál sokkal nagyobb és terhesebb, de egyszersmind messze kiható terhes kötelességek várakoznak, úgy itt elhangzott szép szavait nem szabad csupán frázisnak tekintenünk. O a maga széles látkörében bizonyára nem felületesen, de alapjában meglátta városunk sorvasztó baját s annak orvoslását nemcsak lokális, hanem egyetemes nemzeti érdekből is szükségesnek tartja. Sok jóbarátja volt és van ennek a mi kis végvidéki bányavárosunknak az országos ügyek intézői közt is, kiknek már eddig is sokat köszönhetünk. Ezek között jól emlékezhetnek olvasóink — dr We- kerle Sándor is körülbelül ugyanazon felhívást intézte városunk vezető férfiaihoz, amit most Kristóffy főispán, — ő is konkrét javaslatot óhajtott, melynek támogatását Ígérte s volt is alkalmunk jóakaratának őszinteségéről meggyőződni. Nem szabad azért a kedvező alkalmat elmulasztani arra nézve, hogy feltárjuk a magunk óhajtását most legközelebb szeretett főispánunk előtt is. Álljon elő városunk tisztikara oly kérelemmel, melynek valósi- tása által a munka után sovárgó népnek tisztességes és biztos kereset adható egy itt felállítandó gyár létesítése által. Erre van nekünk első sorban szükségünk, ha városunk fenmaradását és fejlődését biztosítani akarjuk. Erre ösztönöz bennünket az a felhívás, amely főispánunk ajkairól elhangzott. . . r . . . r . . . A Kárpát-Egyesület közgyűlése. A magyarországi Kárpát-egyesület Keleti Kárpátok osztálya folyó hó 14-én tartotta meg XXVII. évi közgyűlését a városháza tanácstermében Siegmeth Károly ügyvivő alelnök elnöklete alatt. Siegmeth Károly üdvözölve az egyesület megjelent tagjait, a közgyűlést megnyitotta. Farkas Jenő, úgyis, mint ügyvivő alelnök, de úgyis, mint Felsőbánya város polgármestere, örömét fejezte ki afelett, hogy az egyesületnek A bíró előtt. — Irta : Kárpáti Endre, — Büszkén lépegetett egy fényesen öltözött házaspár Páris egyik szükebb utczáján. A férj gazdag bankár, neje pedig a színpadnak egy volt, de már elvirágzott hőse. Amint egy ház kapuja előtt haladtak, azon egy fiatal katonatiszt jött ki sietve. A szomszéd ház ablakánál egy csinos, fiatal leány nézett ki. Amint a tiszt öt meglátta, szalutált neki . . ., abban a pillanatban sarkantyúja a bankámé ruhájába akadt és azt elhasitotta. ■— Ezer bocsánat, nagyságos asszonyom — szólt ijedten a tiszt, — vigasztalhatatlan vagyok, talán lehet rajta segíteni! . . . — Hogyan, uram! — válaszolt nyersen a nő — az uszály megsemmisült; a ruhának vége!-— A kárt meg kell önnek fizetnie — szólt közbe a férj. Meg fogom tériteni, itt van lakásom czime — szólt a tiszt és névjegyét a bankárnak nyújtotta. — Nem úgy, uram ! fizessen, különben innen nem megy tovább -— szólt durván a nő. — De kérem, éngem szolgálatom hív; ha elkésem, kemény büntetés ér. Mennyire becsülik önök a kárt ? A ruha uj, ma vettem rám először, tehát teljes árát, 500 frankot követelek érte — mondta nagy büszkén az asszony. — 500 frank ? — szólt kétségbeesve a tiszt, hiszen évi fizetésem alig rúg annyira, — Eközben mind több-több néző csoportosult köréjök. — Akkor kövessen bennünket a rendör- biróhoz — vetette oda a nő. — Önök éngem a legkínosabb zavarba hoznak — sóhajtott a tiszt és megkísérelte, hogy a kíméletlen házaspárt könyörületre bírja. Azonban minden hiában volt; azok nem engedtek s igy mind a hárman a rendörbiró elé mentek. Amint a bírónak az esetet elbeszélték, az röviden igy szólt a tiszthez : — Uram, nem marad egyéb hátra, önnek fizetnie kell. — De azonnal nem vagyok képes — szólt szomorúan a tiszt. — aztán az az ár nem fölötte magas is ? — Saját vagyonáért mindenki akkora árt követelhet, amekkorát akar — válaszolt a biró. Azonban a panaszosoknak is ajánlom, hogy legyenek emberségesek és ne sodorják a tiszt urat nehéz körülmények közé. Az összegyűlt hallgatók között tetszésmoraj hallatszott. A bankár egy ideig feleségének fülébe sugdosott, de az büszkén fölkiáltott: — Biró ur! kérem, járjon a dolog végére ! — Egy pillanatra bocsánatot kérek — hangzott most a közönség sorai közöl egy mély hang, és egy öreg katona, tele érdemrendekkel, lépett elő. — Én Carpentier, nyugalmazott tábornok vagyok — Hadnagy ur, fogadja el tőlem az 500 frankot, mint kölcsönt! — Nem lehet tábornok ur, hiszen egész életemben sem leszek képes visszafizetni! — Dehogy nem ! válaszolt a tábornok és pár szót suttogott a hadnagy fülébe. — Tehát elfogadom a kölcsönt — szólt hirtelen, jókedvvel a hadnagy, és az 500 frank bankjegyet a tábornoktól elvette és a bankáménak nyújtotta. A bankámé meg büszkén átvette a pénzt, összegyűrve, zsebébe tette, aztán férje karjába öltötte kezét és indultak kifelé. — Kérem . . . kérem! — szólt élénken a hadnagy — még egy kis türelmet! . . . Biró ur, kérem szíveskedjék éngem tulajdonomhoz segíteni. — Hogyan ? — kérdezte meglepetve a biró. — A ruha az enyém, megfizettem az árát. — Még ma lakására küldöm — vetette oda a nő.
