Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-08 / 12. szám

IX. évfolyam. 1S_ szám, 1904. jn-rHn« 8_

TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP.

MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. :!j

Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koro a u Egyes szám ára 20 fillér. ,1;

Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyvnyomdájába küldendők.

' A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére ' Felsőbányára küldendők.

HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK.

Drágaság.

Az egész országból szomorú híreket hoznak az újságok. A májusi szárazság megrongálta az őszi vetéseket és kétségessé tette a belölök várt hasznot, melyen népünk jólléte és boldogsága szokott alapulni. Ha valami különös isteni gondviselés ki nem korigálja a természet által okozott károkat, drága lesz a mindennapi kenyér, súlyossá válik az amugyis nehéz megélhetés.

Azonban nemcsak a búza, hanem egyéb termények is érzik a sorvasztó szárazság káros hatását, igy például a tengeri, mely amellett, hogy a felvidéki köznép mindennapi kenyerét szolgáltatja, mint hizlaló anyag is nagy szerepet játszik gazdasági életünkben. A burgonya szintén a lehető legkevesebb hozamot Ígéri, pedig ettől is százezrek táplálkozása van függővé téve.

A kaszálókon ritka és silány a fü, tehát széna sem lesz elegendő, mi a szarvasmarha-tenyésztőkre válhatik végzetessé.

Magyarország földmivelő állam. Egy rossz termésű esztendő milliókra menő kárt okozhat benne, melyet nincs módjában egyéb utón szerzett bevételi többlettel regresszálni. Szomorú igazság ez, melyet elismerni min - denki kénytelen.

Azonban nem elég, hogy a mindennapi fogyasztás körébe tartozó czikkek drágulnak meg egy ínséges esztendő hatása alatt, hanem ezekkel lépést tartani kénytelen az ipar és kereskedelem is, mivel drága kenyér mellett végzi a maga munkáját. így aztán előáll azon abszurdnak látszó, de természetes állapot, hogy midőn az ország lakossága legkevesebb pénzzel rendelkezik, akkor kell legdrágábban beszereznie minden szükségletét.

Az őstermelő osztály is megérzi e kétszeres csapás deprimáló hatását, de mégis kevésbbé, mint a többiek, mert kevesebb terményét drágább áron adván el, bevétele megközelíti a rendes gazdasági évekét. Élelmi czikkeit nem a piaczról szerzi be, tehát csak egyéb szükségleteinél károsodik nagyobb mértékben. De mit szóljon az iparos és kereskedő, kik a nyomott viszonyok között bár drágábban adják czikkei- ket, de a keresletnek a minimumra való redukálása miatt igy sem fogja megközelíteni bevételűk a normális esztendőkét. Mit tegyenek a tisztviselők és a fix fizetésű munkások, akik még drágasági pótlékot sem kapnak ?

Városunk lakossága csak igen kicsi részben foglalkozik őstermeléssel s ennek a kis résznek produktuma is csupán a saját családja részleges kielégítésére elegendő. A túlnyomó rész, mint bányamunkás vagy mint hivatalnok, rendes havi fizetésre van utalva Tudjuk, hogy ez a fizetés meg van kötve s akár emelkedik a búza ára, akár nem, az nem változik.

Tudjuk, hogy a közepes termésű esztendőkben is mily nehéz kinek-kinek beosztani a maga jövedelmét, hogy bár szűkösen, de mindenre jusson Válságos helyzetnek nézünk tehát elébe most, amidőn minden valószinüség szerint országos drágaságra van kilátásunk.

Az elszegényedés réme évröl-évre kisért bennünket s csak akkor veszünk egy- egy rövidebb lélekzetet, ha az áldott anya- föld bő marokkal szórja reánk egyik vagy másik áldását. Ámde ez ritkán történik, gyakoribb az áldásnál a csapás.

A most fenyegető veszélyt már bajosan háríthatjuk el fejünk felöl. De szolgáljon ez becses és drága, bár szomorú tanulságul a jövőre nézve.

Ne támaszkodjunk csupán a meglevő jövedelmi forrásokra, hanem azokat bövitve, ügyekezzünk újakat is nyitni, hogy ha egyik vékonyan csörgedez, vagy pláne bedugul, tápláljon bennünket a másik, harmadik. Hogy mik legyenek azok, sokszor elmondottuk már, mások még újabbakkal is állhatnának elő. .. .

Tanítók gyűlése.

A szatmárvármegyei átalános tanítóegyesület, mely közgyűlését legutóbb 1902-ben tartotta, folyó hó 1-én ismét gyülésezett.

Ezen közgyűlésen Szatmár város közgyűlési termében közel 150 tagja volt jelen az egyesületnek, melyet Kótai Lajos szatmári áll. tanító az egyesület elnöke nyitott fneg. Nagy körültekintéssel szerkesztett megnyitó beszédében a tanító sokoldalú népnevelői munkájáról, az utóbbi időben ezen munkának a szaporításáról és a népoktatási törvény átalakító munkájáról emlékezett meg. Annak bizonyságául, hogy a megnyitó átalánosan tetszett, az egyesület elhatározta, hogy egész terjedelmében jegyzőkönyvébe veszi fel. — Ezután Székely Árpád indítványára kimondotta az egyesület, hogy elhunyt nagy regényírónknak, Jókai Mórnak emlékét jegyzőkönyvében megörökíti, mert úgy képzeli, hogy ezt a legnagyobb népnevelő, a nemzet szellemi életének irányitója iránt mindenkor magyar egyesületnek elemi elengedhetlen kötelessége megtenni.

A gyűlésnek következő pontja Károlyi Sándornak titkári jelentése volt az egyesület 2 évi működéséről. A gondos és áttekintő jelentésért a közgyűlés jkönyvi köszönetét mondott.

Végh Gábor apai áll. igazgató »Népnevelés és társadalom« czimmel korfestő s szinte megelevenítő jellemzéssel olvasott fel. Felolvasásának a magva röviden az, hogy a társadalom és az iskola fonódjanak össze s olvadjanak egybe. Ezt követte Domokos Istvánnak a felolvasása a népoktatási törvény revíziójáról.

Felolvasásának a főbb pontjai ezek:

1. Magyarország területén minden isko- I Iában a tanítás nyelve magyar legyen.

Kanonokból tanító.*)

»Ha egy pap, áthatva a szentek tudománjm- tól, tanítóvá lenne, szentté avatnák«, mondá jóslatszerűen Bourdois Párisban, a XVII. század közepén, tehát azon időben, midőn Reimsban de la Salle bölcsőben ringott. E jóslatszerü mondás de la Salle-on ment teljesedésbe, mintha csak róla mondták volna. O volt az, ki áthatva a szentek tudományától, nem segéd- lelkészi vagy plébánosi állást, hanem kanonoki méltóságot hagyott el, hogy a gyermeknevelésnek magasztos, de egyszersmind fáradságos munkáját vegye vállaira. A jóslatszerü mondásnak első része még Bourdois idejében teljesült, de majdnem két század telt el, mig a másik fele is teljesedésbe ment.

De la Salle hosszas elmélkedés után azon meggyőződésre jutott, hogy kanonoki javadalmáról le kell mondania; de szándéka ellen mindenféle akadályok gördültek. Oly nehezen tudott tőle megszabadulni, mint amily nehezen tudja azt más ember elérni. Pedig annyira óhajtja, hogy mennél előbb elfoglalhassa. Először is lelki- atyja, Callou állott ellen s egész határozottsággal kimondta, hogy kanonoki jövedelméről semmi szin alatt sem szabad lemondania, hanem az iskolák fentartására kell azt fordítania. Roland példáját kell követnie, ki a legnagyobb bőkezűséggel halmozta el azon társulatot, melyet

*) Mutatvány Dr Csókás Vidor múlt hóban megjelent ! A »Tanitók Védőszenlje« czimü müvéből.

alapított. Másrészt gondolja meg, hogy mily nagy felháborodást okozott városszerte, különösen pedig rokonai körében, hogy a tanítókat házába fogadta; mennyivel nagyobb lesz a megütközés és méltatlankodás, ha értök kanonoki javadalmát is feláldozza.

De la Salle megszokta, hogy lelkiatyjának mindenben s minden körülmények közt vakon engedelmeskedjék. Csakis ez engedelmesség tartotta vissza attól, hogy lemondását az érseknek bejelentse. Rokonai szeszélynek, bolondságnak, meggondolatlanságnak nevezték szándékát ; sötét színekkel festették eléje az Ínséges jövőt, mely reá s kedvelt tanítóira vár, a késő bánatot, mi gyötörni fogja, ha épen azért fogják elhagyni bálványozott tanítói, mert nem lesz képes őket eltartani; szívesen csatlakoztak azok a gazdag kanonokhoz, de kérdés, lesz-e kedvök a szegény áldozópap mellett kitartani. Mindezt természetesen azért mondták, hogy de la Sáliét visszariaszszák. Azonban de la Salle nem félt a szegénységtől: »Legrosszabb esetben — mondá -- koldulni kell mennünk s ha kell, azt is megteszszük «

Végre kilencz-tiz hónap múlva Callout körülvették paptársai s felszólították, hogy ne gyötörje tovább lelki fiát, kit a vak engedelmesség tart vissza, hanem engedje meg neki, hogy lemondjon.

Mihelyt Callou az engedélyt megadta, de la Salle azonnal foganatosította. Addig sem | akart várni, mig Tellier Mór érsek Párisból

hazajön. Utána ment Párisba, de az érsek nem fogadta, mert megtudta, hogy mit akar tőle kérni s remélte, hogy talán idővel megváltoztatja szándékát. Az érsek visszatért Reimsba, de la Salle pedig pár napig Párisban maradt, meglátogatta a Saint-Sulpicet, hová tanulmányi éveinek kedves emlékei fűzték. Ott felkereste Barré atyát s Barmondiére plébánost, ezek nem engedték el addig, mig meg nem ígérte, hogy mielőbb eljő s ott is nyit ingyenes iskolát. Alig érkezett vissza Reimsba, sietett az érseki palotába, de ismét elzárták előle az utat; az érsek nem akarta maga elé bocsátani. De la Sálié tehát a templomba ment s ott hosszasan imádkozott. A városban is tudták de la Salle szándékát; egy ember, ki imádkozni látta, igy szólt a másikhoz: »Imádkozzunk de la Sáliéért, mert elveszíti az eszét.« »Igen, — felelt amaz — elveszíti a világ szellemét, hogy beteljen Isten szellemével.« A templomból újból az érseki palotába ment s mintha az Ur meghallgatta volna könyörgését, az érsek maga elé bocsátotta s elfogadta a lemondást. Azonban nagyon csodálkozott, midőn hallotta, hogy de la Salle nem fivérét, Lajost, hanem egy idegen, alacsony származású papot jelölt ki utódául. Pedig öcscse joggal elvárhatta, hogy, ha már lemond, az ő javára mondjon le, hisz őt szerette legjobban testvérei közöl; midőn a többiek eltávoztak mellőle, ő ott maradt s együtt élt a tanítókkal.

Azonban de la Salle nem a vér szavára