Felsőbányai Hírlap, 1903 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1903-07-08 / 14. szám
Felsőbányái Hír la p rendelte el, hogy az emlék felállításához szükséges összeget gyűjtés utján hozzam össze. Azt mondja vármegyénk halhatatlan fia, Kölcsey Ferencz: «Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett 'plántálva ; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső magasabbra emelkedhetni; . . . azért keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni s érte melegülni. Nem költői ábrándozás ez: hanem fenmaradás, folyvást emelkedés érzelme.» Az ő szavait idézem emléketekbe, midőn hozzátok szólok, hogy adakozzatok a szent czélra. Rákóczival szemben nagy adósságunk van. E tartozást leróni szólok hozzátok. Es én érzem, hogy hangom nem lesz a pusztába kiáltó szó. Mondjam-e nektek, hogy ki volt Rákóczi ? kiről a költő-király, Petőfi igy énekel: »Oh Rákóczi, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk! Kinek emlékére lángolunk És sírva fakadunk.« Hisz hatalmas indulója nemzeti dalod : annak csodás, szivet rázó hangjai lelkesítenek örömödben, vigasztalnak bánatodban! Rajongó, szeplőtlen honszerelme intő példa életedben ! Mert van-e csodásabb honszerelem, mint a Rákóczié? Nála nem üres szó az, amit az «Örök Igazsághoz« ajánlott >Emlékiratai»-ban mónd, midőn azt Írja: »Egyedül a szabadság szeretete és a vágy: hazámat az idegen járom alól felmenteni, volt czélja minden tetteimnek,« S hogy ez igaz, igazolja, hogy a felajánlott lengyel koronát is visszautasítja, következőleg indokolva meg «Emlékirataí»-ban e nemes lemondást: «Minthogy azonban a háborút en-hazám szabadságért kezdettem s láttam az ország minden rendéinek ily nagy mozgalmát és izgatottságát; sem czélszerü- nek, sem becsületemmel megegyezőnek nem tartottam, idegen ország koronájáért és en-haszno- mért hazám ügyét cserbenhagyni s elhagyni hazámat, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, t. i. a németek jármának, hogy szabadságának még annak árnyékát is elveszítse, mely eddig megmaradt.» Ennek a csodás, rajongó honszerelemnek akarunk mi emléket állítani; emléket, mely hirdesse az ö nagyságát időtlen-időkig; emléket, mely intöjelül szolgáljon a késő unokák unokáinak is, hogy a «hazáért mindent áldozni kell, de a hazát feláldozni semmiért nem szabad.» Midőn az egész ország ünnepel, Midőn egy ország egy napot szentelve, Dics-énekével éltet egy nevet, E név nem ember, föld tűnő lakója, E név csak eszme, gondolat lehet. Ez eszme, e nemzeti gondolat Rákócziban testesült meg. «Istennel a hazáért és a szabadságért» húzta ki azt a bűvös Kardot, melyet a diadal első napjától a Golgotháig csak ez a gondolat vezet. A nagy idők legendás fénykorát Szatmár- vármegye fiainak és leányainak megünnepelni kétszeres kötelességemert az a fényes nap, melyből a haza, a szabadság-szeretet löveli szét fénykévéit, itf, a mi földünkön sütött ki, itt, a mi földünkön áldozott le. A tiszabecsi győzelemmel kezdődő nagy tragoedia Kis-Majtény mezejére visz! Kis-Majté-ny mezején a leáldozott nap emlékét ott hirdeti az emlékkő. A Golgothán ott a kereszt, mely a nagy tragoedia bevégeztét hirdeti. Hát az első győzelem napja hogy maradjon akkor emléktelen ? A határövet jelző emlékkő mellé el kell helyezni a kuruczok földjén az első győzelem emlékét hirdető emlékjelet is, hogy »Álljon e kő, inig csak anyag állhat, Szelleme éljen, mig magyar él !« Én hiszem, hogy nem hiában szóltam. Ismerem vármegyém fiainak és leányainak lángoló honszerelmét s szívok verésével együtt érezve, fordulok hozzátok, hogy állítsunk emléket Rákóczinak, mert illő, hogy a Golgotha keresztje után jöjjön el a feltámadás s ez az apotheosis a tiszabecsi harczmezön hirdesse a hazaszeretetet. Ehhez az apotheosishoz hozza el ajándékát szegény és gazdag egyaránt! A befolyt adományokat a csatolt gyiijtő-iv felhasználása mellett folyó évi julius hó végéig az alispáni hivatalhoz kérem eljuttatni. A gyűjtő-iveket eredménytelenség esetén is kérem az alispáni hivatalhoz folyó évi julius hó 31-ig visszajuttatni. Nagykároly, 1903. junius 25. Alispán helyett: Nagy Sándor. tb, vm. főjegyző. Az ifjúság nevelése. Nagyfontosságu és egész nemzedékek életére kiható kérdés az ifjúság nevelése. Mert amilyen az ifjúság, olyan lesz a nemzet, mely belőle fejlődik. Az iskola gondoskodik éveken át a gyermek neveléséről, megadja az irányt, amely felé törekednie kell majdan a gyermekifjunak, ha a tanterem porát leverve magáról, kilép az életbe és ottan a mindennapi kenyér keresésének fárasztó gondját erejéhez mérten meg kell osztania szülőivel. A legtöbb gyermeknek sorsa ez. Hiszen kevésnek adatik meg az a kedvező helyzet, hogy ifjúsága idejét kizárólag testi és szellemi erejének fejlesztésére fordíthassa. A nagy tömeg a fejlődés korában belé- merül a létért való sivár küzdelembe, hol lelkének zománcza lepattog, ha nincs, ki időről- időre egy magasabb eszmekörbe emelje fel, hol kissé felejtve a testnek gondjait, lelkét is táplálhatja, művelheti. Pedig minden ifjú érzi, hogy neki lelki szükségletei is vannak, csakhogy — fájdalom! — vezető, irányitó nélkül azokat úgy elégíti ki, hogy nincs benne köszönet. Avagy nem erről Tanuskodik-e azon elszomorító körűimén}’’, hogy látunk ifjakat, kik a szesz kábító mámorában keresnek a hatnapi munka után enyhülést, szórakozást? Nem ezt bizonyitja-e a szerencsejátékok terjedése az | ifjúság körében, vagy a különnemű fiatalság korai egymáshoz való vonzódása, mely az erkölcsi érzék megbomlását, eltompulását eredményezi s mely nemzedékről-nemzedékre mind- ! jobban érezteti a maga romboló hatását ? ! Mindezek oly tünetek, melyeknek eredete oda vezethető vissza, hogy ifjúságunkat vétek magára hagyni, mert annak mindaddig szüksége van bizonyos irányitó nevelésre, mig a családalapítás gondjai magát is nevelővé nem teszik. Az ifjúságnak ezen áldásos hatású nevelését vezetni első sorban természetesen a szülők volnának hivatva. De ha mérlegeljük a rájok nehezedő sokféle gondokat, melyek sokszor fásulttá teszik lelkűket s kiölnek belőlök minden nemes eszme iránti fogékonyságot, be fogjuk látni, hogy rajtok kívül még egy sokkal hatalmasabb tényezőre szükség van, mely ezen munkát magáravállalja. Ezen tényező volna egy ifjúsági egyesület. Mielőtt azonban ennek működési körét ismertetnék, lássuk csak, hogy mi is volna tulajdonképen az az ifjúsági egyesület, kik volnának annak vezetői és támogatói, kik lehetnének tagjai? Az ifjúsági egyesület, mint neve is mutatja, nem lenne egyéb, mint az ifjak társasága. Vezetői azok volnának, kik az ifjakat már gyermekkorukban is oktatták, t. i. a tanítók. Támogatója pedig az egész társadalom lenne. Tagjai sorába beléphetne minden oly ifjú, kinek ismétlőiskola-kötelezettsége megszűnt s ott mindaddig megmaradhatna, mig katonai ! szolgálatra be nem hivatik, vagy mig családot nem alapit. Itt természetesen csak a fine men levőkről van szó. Működési köre kiterjedne elsősorban a szív- és jellemképző társalgásra, hasznos, mulattató és ismeretterjesztő felolvasások tartására, czélszerü olvasmányok nyújtására, a gyakorlati életben szükséges ismeretek vonzó alák- | ban történő kibővítésére stb. Főczélja természetesen az lenne, hogy ezen társaságot mindenki előtt kedvessé tegye. Ennek megvalósítására alkalmas segédeszközökről gondoskod- j nék, melyek a kebelében tartandó ismertetéseket könnyen felfoghatóvá és vonzóvá tegyék; ilyenek volnának: a természettan, vegytan, természetrajz, földrajz, történelem stb. körébe vágó kísérleti és szemléltető eszközök. Ezeknek beszerzésére igénybe véné a közoktatási kormány és a társadalom támogatását. Tagjait lehetőleg semmi teherrel meg nem róná, nehogy ezáltal az ébredő kedvet lehűtse. Minthogy a közigazgatás hatóságnak is eminens érdéke az erkölcsök javítása, finomítása, a tévtanok kiirtása, természetesen az ifjúsági egyesület magától a várostól várná a legnagyobb mérvű támogatást. Azonban az anyagi támogatás még magában véve nem elegendő. Hogy az ifjaknak mennél változatosabb szellemi élvezetet nyújthassunk, arra nézve szükséges a társadalom kiváló tagjainak támogatása az ifjúsági egyesületben leendő koronkinti activ működés által is. Városunk tanítói kara bizongnyal szívesen magáévá teszi és felkarolja ezen üdvös eszmét, társadalmunk arra hivatott vezérférfiai pedig remélhetőleg szintén nem fogják attól megtagadni a maguk üdvös szellemi támogatását. a kiváncsi emberek közé, kiket oly régen nem láttak és akiket — elég szégyen tölök — nem is óhajtottak látni még most sem. . . , De hát édes Istenem! mikor a társaság kötelez. . . . ■# * * ... És nyílt házat vittek. Hetenkint néhány nap járták az felső látogatások gyakran keserves kálváriáját, egyszer pedig fogadták a «kedves barátokat és ismerősöket.« Az asszonyka már az első napokon elvesztette béketürését és könnyes szemekkel óhajtotta vissza a nemrég elhagyott paradicsomot. Különösen lánykori barátnőinek bizalmassága érintette fájdalmasan gyermeteg lelkét. Jancsi is a pokol fenekére kívánt minden cziviiizácziót és jobb szeretett volna valahol a csíki erdőségekben szenet égetni, mint az unalmas szalonokban robotolni. Azonban a végzet megszánta a szegény szenvedőket és életök ürömpoharába egy csepp változatosságot vegyitett. Vendéget kaptak. A vendég ugyan Jancsinak legénykori pajtása, Margitnak pedig egykori tüzes udvarlója és később kérője, Dálnoki Pista volt, hanem azért szívesen fogadták. A napokban érkezett haza Afrikából és igen kedvesen tudta elmesélni élményeit, amelyekből kifogyhatatlanak látszott. Az ifjú házaspár szívből jövő — bár be nem vallott — hálát érzett iránta, mert ezentúl ő volt a társaság központja, mindenki öt akarta hallani. És igy Margiték elkövethették azt az illetlenséget, hogy olykor-olykor félrevonulhattak valami kedves homályos sarokba, hol bizalmas suttogás közben — megszoríthatták egymás kezét. Néhány nap múlva Jancsi észrevette, hogy Pista kelletén él többet foglalkozik az ő imádott Margitjával. Ettől kezdve gyanakodni kezdett és mint a következmények igazolják: nem ok nélkül. Egy alkalommal ugyanis vérlázitó jelenetnek volt tanúja. Midőn a társalgóba akart volna belépni, annak függönyözetlen üveg ajtaján keresztül látta, hogy Pista és Margit egy album fölé hajoltak, miközben Pista megcsókolta Margit hófehér nyakát. . . . Igaz, hogy a menyecske feleletül oly hatalmas pofont cserditett a magáról megfeledkezett fiatal ember arczára, mely testvérek közt is felért hárommal, de azért Jancsival csak forogni kezdett a világ s kicsi hijja, hogy botrányos jMenetet nem csinált. Hanem aztán mégis csak meggondolkozott. — Mit tegyek? Kihivassam? Hisz vendégem. A vendég-jogot őseim is tisztelték, én sem fogom azt megsérteni. Meg aztán rettenetes pletyka lenne belőle, mely jobban bántana, mint maga az a lázitó tény, hogy a hitvány érinteni merte Margitot. . . így gondolkozott a legszentebb birtokában megsértett férfi. De azért — mondá magában —• mennél előbbi eszámolunk, találok rá utat és módot. És talált. Alig egy hét múlva, hogy Dálnoky Pista elutazott, Jancsi is távozott hazulról, Balaton- Füreden találkoztak ismét. Esténkint kártyáztak, járta az ősi csendes. Hogy, hogy nem ? egyszer csak összekapott Füzy Jancsi, meg Dálnoky Pista. A dologból párbaj lett. A feltételek súlyosak voltak. Nehéz lovassági kardokkal vívtak végkimerülésig. Dálnoky haldokolva maradt a küzdtéren. Mikor a doktorok bekötözték sebeit, Füzy Jancsi magáramaradt vele néhány pillanatra és igy szólt hozzá: — Nem a kártya miatt vívtam veled. Mindent láttam, mindent tudok, Megcsókoltad a feleségemet. Akkor is összeaprithattalak volna, de vendégem voltál, meg aztán féltem a mendemondától. Most ki van egyenlítve a számadásunk. Jegyezd meg magadnak, hogy a feleségemmel nem lehet fiirtelni senkinek. Mi szeretjük egymást. Most pedig áldjon meg az Isten és bocsásson meg neked, amint én megbocsátok. Kezet szorítottak. Dálnoky Pista heteken keresztül vivódott a halállal, de ifjúsága és életereje győzedelmeskedett az enyészet felett. Egy év múlva levelet kaptak tőle Füzy Jancsiék. A levél rövid volt: »Szeressétek egymást és legyetek boldogok. Én itt keresem a boldogságot Libia sivatag pusztáin. , » ( K
