Felsőbányai Hírlap, 1901 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1901-04-07 / 7. szám
VI- évfolyam. 7L szám 10O1- április 7L // FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és elő fizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Nyílt tér soronként 20 fillér. Hús vét ünnepén. > Minekutána öt megostorozzák, megölik, de harmadnapra feltámad!« Lukács XVIII. 33. Az emberiség legvéresebb drámája látszott végbefejezéshez jutni ama Nagypénteken. Ama szentet, ártatlant, igazat feszítették keresztfára. Nem tudták, mit csele- kesznek. Harmadnapra megnyílt a sir szája, s hangzott az angyali szó: »Nincs itt az Ur, feltámadott.« Mennyi keserves és édes csalódás! Csalódtak édesen hü barátai, keservesen megesküdt halálos ellenségei. A Mestert szeretettel környező tanítványok, a kegyes asszonyok reszkető félelemmel látták a jóságos tanitó vérét omlani, s őt az átkos kereszten, képzelmet felülmúló kint szenvedve, meghalni. Örültek ellenben az irigy gonosz lelkek, hogy sikerült láb alól eltenni azt, ki önző érdekeik malmára nem segített vizet hajtani. S harmadnapra az igazi félelem örömre, a káröröm kétségbeesésre változott. Ezen hát mi is örvendjünk! Örömmel énekeljük a husvét ünnepén : Nincs már szivem félelmére Nézni sírom fenekére, Mert látom Jézus példájából Mi lehet a holtak porából. Ez a húsvéti igazság. Feltámadt harmadnapra Jézus, a mi fejünk, a halálból, feltámadunk mi is. De vájjon mikor kelnek ki sirjokból az ezredekkel előbb meghaltak s mennyi idő múltán támadunk mi is fel halálunk után? Ezt szeretné tudni a sok hitetlen Tamás ma is. Akkor, felelhetjük, mikor azt az isteni hatalom s bölcseség elérkezettnek látja, mikor e részben is betelik az idők teljessége. Hallottam a vallás örök igazságait fitymáló nem egy rationalistától (emberi észt istenítő) az isteni kijelentés világánál látható feltámadás boldogító voltát olyképpen magyarázni, hogy mint mi feltámadunk szüléinkben, úgy gyermekeink bennünk s igy sorban nemzedékről-nemzedékre. Na, hiszen igy szépen volnánk. Ugyan ekkor miben különbözünk e részben teszem fel egy kis állattól? Hiszen e processuson azok is keresztül mennek. De azt mondja az apostol: Elvettetik rothadandó, feltámasztatik rothadatlan — elvettetik gyalázatos, feltámad dicsőséges -tesf Ez a húsvéti igazság. Ez a boldogító hit. Ez emeli emberi méltóságunkat. Ez bátorít a küzdelmek közt. Ezért ment keresztre Üdvözítőnk. A húsvéti ünnepen tehát a kedveseinkkel való viszont-találkozás, uj lelki életre ébredés magasztos hitén kívül egyszersmind az emberiséget jelenben s jövőben boldogító szent eszmék diadalának emlékét is üljük. A legnagyobb vértanun, az Ur Jézuson kivül a történet igen sok hős bajnokot sorol fel, kik hazáért,* egyházért, közjóért életüket vitték áldozatul. Mi volt ezeknek a halhatatlanoknak ellenségük? Az, ami az Ur Jézusnak. A mindent elnyelni szerető hatalmaskodás, erőszakoskodó zsarnokság. S mint az Üdvözítő körül ott voltak halálos ellenságei mellett az alkalmazkodó, csúszómászó tányér-nyalók, kik közöl egy, a vele egy tálba mártó, elárulja, a másik meg a császár fényes udvarának szemkápráztató világától elhódítva, ártatlanságáról meggyőződve is csak kezét mossa: úgy mindig voltak aljas árulók, kik siettették a szent ügynek, a közjót munkáló igazságnak koporsóba fektetését. — így van ez ma is, kicsiny emberek közt kicsiben. Előáll az igaz ügy, a közjót munkálni akarván ; bekopogtat a szivekhez, pártolást kérvén. Mit keresel itt, szerencsétlen alak? így utasítják el hidegen. Útjába állanak az olyan amilyen hatalmi állást maguknak biztosítottak, mellé csatlakoznak az ö fényüknél sütkérező Pilátusok s aztán a jót szolgálni akaró, de a viszonyokkal óvatosan leszámoló Nikodémusok, megérkezik alkalmas időben az áruló Judás is, s a maga javát nem is sejtő, ingadozó nép torka- szakadtából kiáltozza: éljen a gonosz, vesz- szen az igaz! Az emberiség érdekében munkálni szerető aztán busán lehajtott fejjel áll meg a védett ügy gyászkoporsójánál, s csak eny- nyit mond; »Bocsásd meg Uram! mert nem tudják. mit cselekesznek.« Szomorú, nagyon szomorú volna a világ sorja, ha csak ennyiből állna! Akkor ma nem ünnepelnénk Husvét-ünnepet, akkor ma nem volna keresztyén egyház, akkor ma nem volna Magyarország sem. Boldogul ideig s óráig a zsarnok erőszak ott, ahol tud, de egykor csak megálljt kiáltanak. Kijön sirjából az elnyomott »szerencsétlenc-nek csúfolt alak s igazságért kiált fel az Égre. S nem hiába, mert kérése nem talál süket fülekre. Akivel itt keresztjét vitetik a Golgo- thára, az elismerés koszorúját nyeri ott. Igen, mert a krisztusi szeretet nem abban áll, hogy akit valami erőre juttattak, az elnyomja a másikat, hanem abban, hogy egyenlő mértékkel mérjünk mindenkinek, mert: »Amilyen mértékkel mérsz másnak, neked is olyannal mérnek /« Ne támaszszunk azért létrát, hogy azon egyik embertársunk bukásával segítsük diadalra a másikat, amint ezt az életben gyakorta látjuk. Az ilyenek Istennek tetsző dolgok nem lehetnek. Már pedig csak akkor lehet örvendeztető reánk nézve a Husvét, mint feltámadás ünnepe, ha majdan ez Ítélet nem fog sújtani: » Megmérettél s hiányosnak találtattál. * Ekkor az örökélet oly boldogító hite is átokká válnék. Éljünk azért úgy e földön, hogy drága kincsünket zavartalan bírhassuk a mennyben. ^ Ha. — A Felsőbányái Hírlap eredeti tárczája. — Ha bánat tépi szived, Melyre gyógy-irt nem adhat a világ, Ha mindent elvesztettél, S nem nyílik már számodra több virág, Ha nyugalomra vágyói, Melyet az anyaföld adhat csupán: Ke félj! Máskép lesz minden Túl a síron ... feltámadás után ... Ha itt mindent elértél,Mit bűnös szívvel elérni lehet, Ha volt pénzed, hatalmad, Melyért eladtad gyáva lelkedet, Ha léha gyönyörök közt Olcsó babért arattál itt bután: Meglakolsz mindenért majd Tul a síron ... feltámadás után ... Hegedős. A három rost. (Folyt, és vége.) Becsülettel beszámolván azzal, hogy mikép lön Lassú Gáspárból Sebes Gáspár, most reám szakad a másik nehéz dolog: elmondani azt a történetet is, hogy mikép változott Késő Menyhárt Hirtelen Menyhárttá. E nehéz dologban könnyebbségemre van kegyelmeteknek, érdemes olvasóim, éles elméje mert bizonyosan eleve mindnyájan ki tetszettek már találni, hogy ezt a másik lustát is a szerelem tette hasznos, derék és dolgos emberré, mint az érzékeny színjátékokban is rendesen történni szokott. Hogy ne mindig egy malomban Őröljek biz én szívesen változtatnék a dolgon; de mikor az emödi leveles láda fenekéről kikerült pergament is csak azt mondja, hogyan beszélhessek én igaz létemre másképen ? A jó Menyhárt dolga azon kezdődött, hogy az udvari kengyelfutók mestere a kezébe adott egy nagy pöcsétes levelet: — Tedd a tarsolyodba fiam! És vigyázz rá, mint a szemed világára, mert a király irta és olyan fontos dolgok vannak benne, hogy bukfen- czet vet ijedtében a Szent-Gellért-hegy, ha el találod veszíteni. Lódulj vele a szomszédba, Nagyváradra és add a városbirónak tulajdon kezébe, senkinek se másnak. Tudom szolgám, hogy nem vagy valami hires gyalogos, meg a talpad bőre se keményedett meg még annyira, hogy patkót üthessünk rája. Ezért nem siettetlek egy csüppett sem; elég, ha egy hét alatt hozod vissza Budára a városbiró feleletét. Három hétbe tellett, mig a boldogtalan vándor elvergődött Nagyváradig. Kövér testén pőtyögős lett minden rnha, bőrét megfeketitette a nap és a szél, elejénte kegyetlenül sajgó lábának azonban olyan vastag lett a sarka, hogy most már bátran meg lehetett patkulni. De emberséggel általadta a városbirónak a király fontos levelét, melyben ez vala irva: »Simon mester, mely nap szokott következni hétfőre ?« A biró sietve megírta a választ: »Kedd, felséges uram!« Aztán előhívta a király kengyelfutóját: — Ha még nem szaladtál életedben, kölyök, most szaladj, mert ettől a levéltől függ a világ sorsa. És futott a szegény Menyhárt, oly hiven, hogy vagy tiz nap múlva a Tiszáig ért, egyszersmind tiz fontot veszítvén az ö szép hájéból. Mikor a folyó partján bandukolva, révészt keresvén, aki átvigye, egyszerre lódobogást hall a háta mögött és tajtékos paripán egy vitéz rugtat elébe. — Baj van kengyelfutó pajtás, nagy baj! A biró uram valamit kifelejtett a levélből. — Hát add ide a másik levelét, amelyikből nem felejtett ki seramit. — Csakhogy nem úgy van ám az, jó ember! Neked vissza kell jönnöd Váradra, hogy a biró uram maga bízza rád a levelet. Mert az esküdt kengyelfutó te vagy, nem én, szegény katona s a királynak szóló levelet csak te veheted a kezedbe. Hát csak siess, derék kengyelfutó, hogy még előttem visszaérj Váradra; mert igazi szé-
