Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1900-08-26 / 17. szám

"V- évfolyam. 1 7Á száiirL_ 1900- a.'u.g'Tasizt-u.s 26. % FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁG! ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉ EK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTÉINEK. Minden a lap szellemi részét illető köziemén ek és elő­fizetések Felsőbanyára a szerkesztőhöz küldendők. Nyilttér soronkint 20 fillér.-íj 1000 190Q. Ü* A magyar keresztén vsegnek s a ma­gyar királyságnak 900 éves fennállását ün­nepelte a nemzet augusztus 15-én, Nagy- Boldogasszony napján. Kettős és magasztos ünnepe volt ez a magyar nemzetnek, amidőn közös imában egyesült a hazaszeretet s a kereszténység iránti vallásos hódolat. Ezer évvel ezelőtt a vitéz kar és kard szerzett állandó hazát a vándorló, nomád magyar népnek; de vájjon megtarthatta volna-e és nem részesült volna-e elődeinek szomorú sorsában ez az akkoron pogány nép, ha a keresztény egyház öt kebelébe nem fogadja?! Bizonyára nem tarthatta volna meg, beolvasztotta, elnyelte, avagy talán megsemmisítette volna őt a népáradat. Pannonhalmán büszkén emelkedik a tiszteletreméltó benczés szerzetes rendnek részben még Géza fejedelem által epitett nagyszerű kolostora, melynek impozáns tor­nyából hét vármegyére irányul tekintetünk; már egyszerű szemlelese is áhítatot kelt szivünkben, mintha magasságával figyel­meztető szózat volna: »Emeljétek —- szivei­teket! « Ha pedig érdekességeit kutatnók, bámulatot keltene bennünk a látottaknak nagyszerűsége, mert azok között egy régi és egy uj Magyarországot fedezhetnénk fel egyszerre a régi és újkor szellemi s mű­kincseivel. Itten gyuladt ki az éltető hitnek, a világosságot árasztó vallásnak legelső szent tüze a kolostor ájtatos, hős lelkű, egyszerű lakóinak szivében. Augusztus 15-én volt 900 éve annak, hogy Szent István első királyunkat Asztrik, a benczés barát, később esztergomi érsek, a második Szilveszter pápától nyert koro­nával Esztergom ősi koronázási városban megkoronázta. A szelidlelkü apostoli király benső sugallatát követve, ez alkalommal ajánlotta fel országát a Nagy-Boldogasszonynak, Ma­gyarország patronájának, s ezen tények együttvéve tették lehetővé országunk meg­szilárdulását s fennállását és ezeknek kö­szönhető, hogy országunk felvétetett az európai müveit államok sorába. Ez a ma­gyar kereszténység magasztos ünnepe! Első honalapító volt a vitéz Árpád; második honalapító a tatárdulás után IV. Béla királyunk Ezt igy tanítja a történelem. De az 1000. év augusztus 15-e magasan túlszárnyalja ragyogó fényével s szellemi nagyságával mindezeket, mert ez a nap a kereszténység diadalát jelenti, mely életün­ket, fejlődésünket, nemzeti fennállásunkat biztosította a királyság jogara alatt. Különös az isteni gondviselés kegyelme! Az emberi ész számításán kívül esik, tehát mindenesetre a Gondviselés müve, hogy eme kettős ünnep napjától csak pár nap választja el áldott fejedelmünk, jóságos és bölcs királyunk születésének 70-ik év­fordulóját. És igy nem kettős, de hármas lett a nemzet ünnepe. Kossuth Lajos nagy hazánkfia a ká­polnai csata, után imájában: »Leborult a nemzet nagysága előtt,« mi pedig ez ün­nepélyes alkalomból boruljunk le és esd") fohászunkat emeljük fel az ég és föld Urához, ki annyi vész és hányattatás után megengedte e hármas nagy ünnepnek el­érhetését s mint az első apostoli szent ki­rály elveinek hu követői s jóságos utód­jának hűségben, szeretetben törhetlen alatt­valói, kérjük a Mindenhatót: áldja meg di­csőségesen uralkodó felséges királyunkat az Ég s földnek minden javaival, sokat há­nyatott országunk javára s felvirágoztatására. A nemzet millióinak imájával egyesül­jön hő kivánatunk s szüntelen dobogtassa a vallásos érzelem által áthatott hazaszeretetne k szent tüzét szivünkben e szózat: »Magyar- országnak lennie kell.« Magyar László. Munkát, kenyeret és vasutat Felsőbányának. Felsőbánya egykor virágzott ezüst bányá­szatának rohamosabb hanyatlása a 70-es évek elején vette kezdetét. Ekkor ugyanis az egykoron dúsan előfor­dult ércz-erek egyszerre csak egészen váratlanul elvéknyodtak, elszegényedtek. Csak a megkettöz- tetett szorgalom és munka kifejtése, a termelés mennyiségének fokozása ellensúlyozta és egyen­lítette ki némileg a veszteséget és tette — any- nyira amínnyire — tűrhetővé a bányász nép anyagi helyzetét. E nép a megélhetés feltételéért küzdött két évtizeden keresztül bámulatosan szívós kitartással, ellenére a kedvezőtlen megélhetési viszonyoknak ; mígnem a 90-es évek kezdetén megtörve, kiesett kezéből a kenyér botja. Értem ezalatt az állami kormány által czélbavett s az aranyvaluta rende­zése czéljából keresztül is vitt ezüstár-csökkön­tést, mely e várost évröl-évre hovatovább — mindinkább és oly érzékenyen sújtja, hogy az ki nem mondható, sem nem ecsetelhető. Az ezüst-bányászatra mért halálos csapás gazdasági életünk ütő-erét metszette keresztül. Ennek kihatása a lakosságot túlnyomó részben alkotó magyar-elem tömeges kivándorlásában, a visszamaradtak nyomasztó anyagi helyzetében szomorúan nyilatkozik meg és városunk egykor szebo és jobb napokat látott, ma ütött-kopott falairól is — fájdalom — elég híven tükröződik vissza. Pedig e varosnak itt a vidéken a magyar állameszme és kozmiveiődés terjesztésében fontos missiója van. Mert ha eddig elfoglalt poziczioját a gazdasági és kulturális haladás és fejlődés zsib­badtsága, elevenen lüktető erejének hiánya miatt meg nem tarthatja: menthetetlenül elpusztul, áldozatul esik az állameszmének ezen kicsiny, de lelkes magyar lakosságtól fentartott, megvédett védőbástyája. Ennek romjaiból való felépítése, a lábunk alól kisiklani engedett, idegen elemek által elfoglalni hagyott területnek visszahóditása már nagyon nehezen sikerülne. Ennek és e kulturmissiót teljesítő város válsággal fenyegetve levő gazdasági helyzetének felismerése és bajának orvoslása feltétlenül állami feladatot képez. E feladat teljesítése elöl az ál­lam nem szokott elzárkózni, sőt czéltudatos, nem- zeterösitö politákájával megfelelő módon és a rendelkezésére álló eszközök felhasználásával ott, ahol lehet és ahol kell: segédkezet is nyújt a Temetés. — A Felsőbányái Hírlap eredeti tárczája. — Irta: Reisman Henrik. Itt vagy eltemetve Szivem közepében, Ide temettelek Méla csendben, szépen. így nem tudja senki, Ki pihen a sirba, Hogyha néha-néha Feljajdulok sirva. S ha néha lantomon Kifakad egy bús dal, Nem tudja majd senki, Hogy az neked szólal. Titkos temetőmben Aludhatsz nyugodtan, Nem zavar meg semmi, Siri csend van ottan. Kirabolt templom ez, Hol már láng nem lobog, — Élet alig van benn, S tán már nem is dobog.... Ide temettelek Szivem közepébe, Szomorún . . . zokogva . .. Nagy-nagy csendességbe... Feltámadás. A tavaszon egyik barátommal kisétáltunk a temetőbe. Gyönyörű nap volt. Fény-tenger­ben fürödtek a mezők, kertek ébredező s már felébredt növényei, s fürödtünk mi is, akiket hivott a jó érzés, hivott a tavasznak balzsamos légkörébe s légkörében azon hármas dombhoz, mely alatt ártatlan gyermekek pihen­tek; pedig még el sem fáradtak, hiszen az egyik 7, a másik 4, a harmadik csak 3 éves volt, mikor eltemették. A gyermekek barátoméi vol­tak. Kimentünk meglátogatni a sirdombokat. Epek-e, nyilnak-e rajtok virágok? Épek vol­tak, nyiltak rajtok virágok, olyan szép, szelíd ibolyák, amilyenek lehettek a kis gyermekek, kiknek sirhalmán nyitottak. Eszünkbe sem jutott a sirás. Barátom nem volt komorabb, mint azelőtt, én még talán vidámabb lettem a kicsiny sirdombok körül, mint addig voltam. A fény, a tavasz balzsamos levegője, azoknak a kis ártatlan szelíd ibolyák­nak kedves illata felvidított, felemelt a por fölé. — Oh be felséges az Ur! Be gyönyörű az ő keze munkája! Lásd mondám barátom­nak — nem kell a feltámadás bizonyítására fel­ségesebb erősség, mint az újra ébredő termé­szet; ezek a felfelé törekvő sok ezer füvek, sőt én előttem még ezek a fejfák is mintha mindmegannyi mutató-ujjak volnának, melyek azt mutatják nekünk, hová kell néznünk, merre kell törekednünk, hol van rendeltetésünk vég- czélja. Feltámadunk ! — Nem lesz abból semmi — mondá bará­tom kissé komoran. — Hát mi gátol, hogy elhidd a feltáma­dás valóságát ? — Mikép volna az lehetséges, hogy azok a sokezerszer való ezerek, akik annyi évezre­dek óta nyugosznak a sírban, kijöjjenek ? Hol férnének azok el? Ah; lehetetlen! — Hiszen ha elférnek szépen, csendesen e földben, s nem hallunk egy jajt, egy panaszt sem elnémult ajkaikról, talán lesz számokra hely akkor is, ha kikelnek a hantok alól; ha itt e földön nem, hát talán másutt; talán annál, aki­től idejöttek, talán ott a csillagokon, talán ott a mennyei hajlékokban. — De mikép is lehetne milliárd porsze­met összeszedni, hogy az megint olyan legyen, mint volt annakelőtte. Képtelenség! — Igazságod van ! Képtelenség. Én magam sem tudom elképzelni! De mily édes az a hitem, hogy nem csak az van, amit én elkép­'

Next

/
Oldalképek
Tartalom