Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-05-06 / 9. szám
V. évfolyam. 9_ szám. 1900- :máij-u.s TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ES VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések Felsőbányái a a szerkesztőhöz küldendők. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára : Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. Nyilttír soronként 20 fillér. ¥ A mező-rendőrségről. Aki ismeri népünk szegénységét, nem csodálkozik rajta, ha a nyári és őszi évad alkalmával ott szerzi élelmét, ahol találja, t. i. a természet terített asztalán. Ez még nem volna baj, ha az éhező ember nem jönne összeütközésbe a tulajdonjoggal. Csakhogy midőn a Menenius Agrippa meséje megfordítva érvényesül és a gyomor lázad fel a tagok ellen, akkor az emberben dühöngő vadállat nem igen kérdezi, vájjon a sajátja-e azon terület, melyen éhségét csillapítja, vagy a másé. Ennek a következménye aztán, hogy a rendőrkapitányi hivatal által letárgyalt ügydarabok között ijesztő számmal szerepelnek az eidő- és mező-rendőri kihágások. Még elszomorítóbb az a tény, hogy a kirótt bírságot a szegény nép megfizetni nem tudván, a törvény értelmében megfelelő elzárással bűnhődik és ezt a gyakori alkalmazás által annyira megszokja, hogy úgyszólván: napi szükségleteihez tartozik, amely nélkül talán jól sem érzi magát. Ez által az erkölcsi érzet igen alacsony fokra sülyed, ami a társadalom alsó rétegeiben már most is szomorúan tapasztalható. Városunkban a mező-rendőrség íennál- j lőtt, de czélravezetőnek nem bizonyult, egy felöl a kiderített károk csekélysége, másfelől a tényleg okozott károk nagysága és ! sokasága és a mező-rendőri intézmény fen- tartási költségeinek óriási volta miatt. Ezen okok vezették városunk polgárságának egy tekintélyes részét, midőn egy bedványuk- ban a közköltségen fentartott mező-rendőrség megszüntetését sürgették. A mozgalom eredményes volt, amennyiben a mező-rendőrség eltöröltetett. Ámde csakhamar nagyon sokan belátták, hogy a mező-rendőrségnek magánosok által történt kezelése — amellett, hogy szintén igen költséges —- meg rosszabb a megszüntetett régi állapotnál, mert ez által kizárólag az a kis birtokos van sújtva a károkkal, akinek nem áll módjában külön mező-őrt tartani. Ez a keserű tapasztalat indította azt a 18 birtokost, akik egy beadványban ismét sürgetik a mező-rendőrség felállítását. Beadványukban a következő javaslatokat teszik : 1. Osztassék fel a határ 3 kerületre, úgymint: a) a borkúti országuttól az u. n. veres- és solymoshegyi dűlőkig;. b) a Nyires erdőtől felfelé húzódó rétek határvonalától a liczfalusi országúiig; c) a gurut-alji és íegyes hegyi dűlök, 2, Minden kerületben 3—3 mező-őr szolgáljon *) Minthogy a felügyeleti idő legfeljebb 6 hónapra terjed, a mező-örök az év végével fejenkint 25 korona fizetésben része- sitendök. 4. Eme dijazáson kivül a felfedezett minden egyes kár eseteben a megállapított kártérítési összegből 50 fillér jutalomdij állapítandó meg. Ev végével a legtöbb kárt felfedező mező-őr 10—10 korona jutalomban részesítendő. Ez a javaslat a maga egészében, mely a gyakorlati életből vett példákkal van indokolva. Ehhez kevés a hozzáadni való. A képviselő testület belátása a tanácscsal egyet- értöleg majd intézkedik felette. Hanem a jutalmazások tételénél czélszerü lenne még a legtöbb kárt felfedezőkön kivül azokat is jutalmazni, akiknek kerületében a legkevesebb kártevés fordul elő. Ezek talán jobban megérdemelnék a jutalmat, mint az előbbiek, mért sokkal szorgalmasabb őr az, aki a *) Felváltva, t. i., hogy minden 3-ik napon kerüljön egyre a sor. , lopást lehetetlenné teszi, mint a kinek működése oda irányul, hogy minél több kárt fedezzen fel! Amennyiben az 1894. évi XII. t. ez. 101. Jj-a megengedi, helyes volna a mezö- örökjavadalmához csatolni a befolyó büntetéspénzek 25°/o~ig terjedhető hányadát is, mivel az ismertetett tervezetben úgyis nagyon kevés fizetés van számukra javaslatba hozva, amelyért önzetlenül szolgálni a lehetetlenséggel határos. Nagyon jó hatással lenne, ha a hatóság illetékes közege oda hatna, hogy a behajthatatlan bírságpénz az illetőkön elzárás helyett közmunka alakjában vétetnék be, amint ezt a hivatok törvény 115. §-a megengedi. Ennek hatása sokkal üdvösebb lenne úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben. Legyen-e mező-őr, vagy nem szükséges ? Egy aláírási felhívás jár a helybeli rétbirtokosok közt kézröl-kézre, mely felhívás indokokkal támogatja a múlt évben ugyanezen birtokosok által, mondhatni: egy akarattal megszüntetni javasolt, kért s az illetékes fórumuk által el is törlött mező-őri intézménynek visszaállítását. Úgy látszik, igy se jó, úgy se jó. A mező-őri intézmény nagy áldozatába került az ingatlan-tulajdonosoknak, s a kárért a legtöbb esetben nem felelt senki. Fizetni a jövedelemhez viszonyitva, aránylag nagy terhet hordozni s annak ellenében a tulajdonjog-sérelemért orvoslást, kárpótlást nem nyerni, visszás állapotnak tűnik fel bárki előtt. A kérdéses intézménynek eltörlését több évi szomorú tapasztalat tette indokolté a múlt évben, micsoda újabb meggyőződés hozza most újabban a kérdést felszínre ? TARCZA. & a j & •m Czimtelen rimek. Ápr. 27. Irta: Dr. O. V. Csak egy virágot lelnék a világon, Amely mindig virít és illatoz, — Csak egy fogalmat tudnék e világon, Amely lelkemnek nyugodalmat hoz. Haj 1 nincs virág, amely viritna, Mely illatozna szüntelen. Vágyam ép úgy a nyugovásra Tudom örökre, hogy reménytelen. Ápr. 30. ( * , A kassza-kulcsot kéred szen'em, — Bátran átadni nem merem. A »jön-megy« elve jár minálunk, Küzdés, munkában ázunk-fázunk S marad a kassza üresen. De hogy az élet nagy keserve Száműzött tőlünk s hontalan E nagy valóság drága titkát írom le most, hogy ni'.; i • ; ' ■. i . Szegény vagyok, de mégis megvan Egy helyt korlátlan hitelem : A jókban dús, kincsekben ékes, A földön legfőbb tőkepénzes, A nagy, fenséges szerelem Nellim ajkáról kölcsönöz nekem. Levelezés. Szatinár-Németi, 1900. május 1. Nagytiszteletii Szerkesztő Ur! Már nem hágy nyugodni a lelkiismeret. Pedig nyugodni — kivált fáradsággal szerzett babé- raimon — mindig oly édes vala. Nem hágy pedig nyugodni a lelkiismeret azért, mert a »Felsőbányái Hirlap« nekem is jár s érzem, hogy nem szolgáltam rá erre az ajándékra. A miért pedig meg nem szolgálunk, nem esik az jól. Megkérdeztem tehát lelkiismeretemet: mit tevő legyek, hogy nyugodhassam, s azt mondta, hogy: Írj egy szép levelet a Nagytiszteletii Szerkesztő urnák, s kérj tőle bocsánatot restségedért. E levelet pedig úgy Írd meg, hogy ha a Nagytiszteletii Szerkesztő ur ki találja nyomtattatni, legyen benne minden, ami az olvasót gyönyörködtesse, s ne legyen benne semmi, mely annak unalmat okozna! Az én lelkiismeretem bizonyos dolgokban, a mint azt tetszik látni, felettébb szigorú ; sokszor szeretném kicserélni, mert olyan, mint a rossz tanító. ki tanítványainak lelki képességeit nem ismerve, sokat, ereje felett való dolgot kíván attól. Itt csakis az békéltet meg vele, hogy hasonló hibán magamat is rajta kaptam már egy néhányszor. A bocsánat-kérést, megvallom, nem szeretem, mert azt tartom, hogy úgy kell az embernek élni minden emberekkel, mint testvéreivel; senkit oknélkül, rósz indulatból bántanunk nem illik, nem szabad. Hogyha pedig valakit nem bántunk, bocsánatkérésnek igazán nincs helye. Talán igy fogja fel a dolgot az a tanítványom is, akit a minapában bocsánatkérésre pál- czával kellett indítanom. Na de hiszen épen itt vau a dolog bibéje, hogy a mi kedves jó testvéreink, az emberek, felette követelők, érzékenyek, s olyanokat kívánnak tőlünk, a miket megtenni nem tudunk, vagy a magunk nagy kára nélkül meg nem tehetünk. Egy esetet mondok el. Jártam egy lányos házhoz. (De nemcsak egyhez, sokhoz jártam én már!) A kisasszony szép volt. Olyat mondtam neki, mi egész egyéniségéhez illett: szépet. Egyet azonban nem mondtam, mert nem is kérdezte soha sem tőlem, de meg az én rósz tanítóm, a lelkiismeret sem kérdezett meg erről soha sem. (A lelkiismeretet most csak haragomban nevezem rósz tanítónak.) N un mondtam neki, hogy szeretem ; azt meg még kevésbbé, hogy el fogom venni feleségül. S talán épen azért, mert nem mondtam, a kisasszony ezt a fejébe vette; még csak hagyján lett volna, ha a fejében marad, de
