Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-02-25 / 4. szám
Felsőbányái Hírlap. ban egyenlő mostoha sorsban vannak; — a menynyiben úgy a rendezett tanácsú városok, valamint a községek alkalmazottjai — a jegyzők kivételével — nyugdíjról biztosítva nincsenek. A törvényhozás az állami, törvényhatósági tisztviselők és alkalmazottjairól és a községi jegyzőkről bölcsen és humánusan gondoskodott akkor, a midőn az állami tisztviselők és szolgák részére államilag, a törvényhatósági tisztviselők és szolgáknak, valamint a községi jegyzőknek saját törvényhatóságaik területére kiterjedőleg nyugdij-alapok létesítését törvény által elrendelte és kimondotta, hogy azon nyugdij-alapokhoz a községeknek hozzájárulni, azokat gyarapítani és fentartani kötelesek. Ily módon létesültek a vármegyei tiszti nyugdíjintézetek és a községi jegyzők nyugdíj intézetei. Hát nem lehetett volna-e ugyanakkor úgy megalkotni ama törvényeket, hogy a községi tisztviselők és alkalmazottak részére is nyugdíj intézmény létesítendő. Mert hiszen bölcsen tudta és tudja azt a törvényhozó testület, hogy egy államban milyen tényezők a rendezett tanácsú városok s a községek tisztviselői. Bölcsen tudja a törvényhozó testület, hogy évtizedek óta keletkezett különféle törvények immár qualificatiót kívánnak: a polgármestertől, t. főügyésztől, ember és állatorvosoktól, árvaszéki ülnöktől, mérnöktől stb., sőt némely rendezett tanácsú város és községben, — a saját autonom szabályrendeleteivel, — egyéb állásokra is képesítés igazolása kívántatik. Ily körülmények között megszűnt bizalmi állássá lenni a községi hivatal, — melyet régebben csupa időtöltésből és kedvtelésből fogadtak el, — most már az is hivatásos pályává fejlődött. Méltányos tehát, hogy azon községi tisztviselőkről is, kik tevékenységüket a közszolgálatnak áldozzák fel, legyen róluk is gondoskodva. De hát kicsodák tulajdonképen azok a községi, a rendezett tanácsú városok tisztviselői és alkalmazottjai ? Nem-e az államháztartásnak első tényezői ? Hiszen nálok és általok indul meg mindenféle állami, törvényhatósági és községi ügymenet, a mely végeredményében a legfelsőbb fokon nyer elintézést. A községi tisztviselő olyan, mint a bányamunkás, kinek első sorban érinti kezét a durva, nyers anyag, hogy abból a kezdet nehézségeivel alakot formáljon s csak azután adható tovább, ha már reá lehet ismerni. — Ilyen a községi tisztviselő munkálkodása is; a néppel való közvetlen érintkezésen kívül még a törvény és felsőbb rendeletek által reá ruházott teendőket is végzi és végrehajtja. És micsodák tulajdonképen azok a községi és azok a rendezettanácsu városok tisztviselői és alkalmazottjai? Nem-e az államnak végrehajtó közegei ? De igenis azok. Mert hiszen ők teljesitik az adók összeirá- sát, kivetését, beszedését és behajtását. — Az ujoncz összeírást, puhatolást. — A katonáknak béke és mozgósítás esetében behívását és bevonulását előmozdítják. A közegészség, közművelődés és közbiztonság első és közvetlen felügyelői és végrehajtói. A rendőri legterhesebb előnyomó- zat megkezdői. A szoczializmus fékezése és megszüntetése körüli intézkedéseknek, valamint a munkások és munkaadók közti viszonyok közvetlen intézői. — Egyszóval minden elképzelhető dologból a községi tisztviselőnek kell a legkellemetlenebb, a legterhesebb feladatot teljesiteni. És mégis a községi tisztviselők az államnak legmostohább gyermekei. Miként fentebb a bekezdésben említve van ezelőtt tizennégy évvel, de mondható, még jóval előbb, a parlamentben hangzottak fel kívánalmak a közigazgatás államosítása iránt, és azóta nem volt kormányváltozás, a melyben nem lett volna Ígéret téve a közigazgatásnak államosítására, sőt az utóbbi 10—15 év óta minden pártárnyalat országgyűlési képviselője programjának egyik sarkalatos pontjaként hangoztatta az államosítás keresztülvitelét. Sajnos, hogy csak puszta ígéret, hiú óhajtás maradt mindeddig, még sajnosabb az, hogy amaz Ígéretek miatt nem tétethetett egyéb kezdeményező lépésnél, — s a mikor tétettek, mint nálunk Gyulán — azzal fogadták, hogy kárba veszett fáradság lenne minden lépésért, mert hiszen még a sajtó is azt hangoztatja, hogy az államosítás küszöbén állunk. Úgy látszik azonban, hogy az államosítás * * tózva feküdtünk a kemény strózsákon, álmadozva az édes otthonról, mi ötünk, a »hires öt« miatt a kapitány urnák igen álmatlan éjszakái voltak. Hisz beosztva a többi közé, elég voltunk öten ahhoz, hogy a kapitány ur szerint tönkre silányitsunk nem egy kompániát, hanem az egész ármádiát! No de ha nem váltunk be a gyakorlótéren, annál jobban beváltunk az iskolában, főleg ketten, Hirsch Náczi meg én, mely a nagy hadgyakorlatokat megelőzte. Egy fiatal, pelyhes ajkú rezervista hadnagy, gondolom: valamelyik pénzváltó-bank segéd- könyvvezetője, tartott nekünk előadást vagy ahogy mondani szokták: »iskolát« a »reglamából.« Elmondta egymásután vagy tízszer is, hogy mi a szökés. »Szökés az, ha valaki csapattestét azon szándékkal és akarattal hagyja el, hogy oda többé soha vissza nem tér« magyarázgatá fontoskodó arczczal. — No megértettétek fiaim ? (Volt közöttünk olyan is, kinek már hat gyereke sirt odahaza.) — Meg! volt kórusban a válasz. — Hát izé, az a nagy bajuszu rezervista, hogy is hívnak fiam ? — Hadnagy urnák jelentem alásan, Boros Mihály.-— Na Boros Mihály, hát mi a szökés ? Boros Mihály egy darabig félig mosolyogva, félig komolyan csak néz, néz, majd odavágja: — Az, mikor valaki megugrik. A hadnagy ur kijelenti, hogy Boros Mihály nagy szamár s elmondja még egyszer, azután megkérdez egy másikat. Miután az is szamárnak deklaráltatott, felém fordul. — Gefreiter Sárkány! mondja meg ezeknek a szamaraknak, hogy mi a szökés. Magának talán több esze van. — Szökés az, ha valaki a csapattestét azon szándékkal és akarattal hagyja el, hogy oda többé soha vissza nem tér, felelém. — Bravó, nagyon jól van. Látjátok, fordult a többiek felé, ez vigyázott, ez tudja is. És ez igy tartott minden kérdésnél. Egy- kettő szamárnak jelentetett ki, a »bravót« pedig vagy Hirsch Náczi a sajtkereskedö, vagy én kaptuk. Egyszer az iskola végén, midőn ismételten | megdicsért élénk és gyors felfogásomért, meg- j kérdezte, hogy mi a polgári foglalkozásom. — Jelentem alássan hadnagy urnák, aljárás- biró vagyok 1 A hadnagy ur rám sem tekintve többé, gyors léptekkel távozott. . . . * Elérkezett a nagy gyakorlatok ideje. Elmasirozott a regiment vig muzsikaszóval, a fehérnépek sürü könyhullatásai között. Első impresszióm az volt, hogy vagy a nap égető sugarai nem pászolaak a bornyuhoz (már t i. az olyanhoz, amelyik a baka után ül) vagy pedig a bornyu a nap égető sugaraihoz. E nézetemben Náczi is megerősített, izzadt, csuromviz arczát törülgetve. A második impresszióm folytán úgy három órai gyaloglás után arra a szent meggyőződésre jutottam, hogy egyáltalán az egész bornyuviselés örült ostobaság. Náczi e nézetemhez is hozzájárult. A harmadik impresszióm, úgy hat órai mars után, mely már gyakori laufsrittekkel is fűszerezve volt, azt a rendithetetlen hitet keltette bennem, hogy egyáltalán minden néven nevezendő katonáskodás a legeslegnagyobb ostobaság a világon. Náczi lihegve ugyan, de arczán a meggyőződés pregnáns kinyomatával helyeselte e nézetemet is ! Pedig még csak a kezdetén voltunk, mi lesz majd úgy vagy négy-öt nap múlva! Szegény Náczi kilátásba helyezte, hogy ö meghal. Az első éjszakát a gyönyörű sötétkék-szinti ég alatt töltöttük egy letarolt kukoriczás-földön, gyönyörködve a hold ezüstös sugaraiban, a halványan csillámló csillagokban, meg-megremegve a hűvös szeptemberi éjszakai szél miatt. Náczi prüszkölni kezdett. Hiába biztattam, hogy aludjék, hogy holnap nagy napunk lesz, elju'unk a tüzvonalba, ott aztán a sok arany gallérod között ki kell huznunk naguukat; mindhiába, Náczi nem aludt, Náczi prüszkölt. Ily körülmények között felmondtam a szomszédságot, elhúzódtam az árokszélre egy galagonyabokor tövébe s a tücsök csöndes czirpelése mellett elszenderedtem. Nyugaton még magasan ragyogott a regg- hajnali csillag, kelet táján még nem pirkadt az égalja, midőn megszólalt a bat alion-hornista trombitája: roppant széles küszöb elé jutott, mert a mig azon az a közigazgatás bejut, eltelhet ismét vagy tizenöt esztendő. Kétségbeejtő helyzetben vannak ez idő szerint a községi s a réndezett-tanácsu városok tisztviselői és alkalmazottjai. Félelemmel nézhetnek a jövőbe, mert munkaképtelenségök, vagy elhalálozásuk esetében róluk esetleg családjaikról nincsen gondoskodva, s mivel vagyont hivatali fizetéseikből nem gyűjthetnek, öregségökre koldusbotra szorulnak. Hogy pedig ez be ne következzék, biztosítani kell a rendezettanácsu városok és községek tisztviselőinek kezelő-, segéd- és szolga-személyzeteinek helyzetét, s ezzel megszüntetni s eloszlatni a kétségbeejtő helyzetre való aggodalmat oly törvénynyel, mely kimondja, hogy: addig is, mig az államosítás a közigazgatás minden ágazatára kiterjed és életbe lép, — köteles minden rendezettanácsu város, nagy és kisközség, alkalmazottjainak olyan nyugdijjárulékot adni, mint a minőben az állami vagy az illető törvényhatóság területén nyugdíjazottak szolgálati éveik arányában részesülnek. Mondja ki a törvény, hogy: nyugdíjalap létesítése nem szükséges, hanem minden rendezett- tanácsú város, nagy és kisközség, tartozik a nyugdíjazottak évi járulékát, költségvetésükbe felvenni. Szabadságában állván szabályrendeletileg megálla- pitani, hogy ezentúl alkalmazottjainak fizetéséből hány százaléktóli vonható le nyugdijjárulék czimen; mely összeg a közpénztár javára évi bevételként marad, — s a netán nyugdijjazottakra felveendő kiadást enyhítené. Mondja ki a törvény, hogy minden községi tisztviselő és alkalmazottnak szolgálati ideje — ha megszakítás nélkül telt el — egészen betudandó; de az eltöltött időre visszamenőleg nyugdijjárulék ki nem vethető. Ez abban leli indokát, mert ily czimen eddigelé a községek sem voltak megterhelve, továbbá, mert egyelőre nem is igen lészen a község ily nemű kiadással megterhelve, ellenben már nyomban levonhatja alkalmazottjaitól a nyugdijjárulékokat; — és ha kimondja a törvény azt, a mi óhajtandó is, hogy az alkotandó szabály- rendeletben kitehetö, miszerint az illető nyugdíjazott egészségi állapotának netán jobbra fordulta »Kelj fel katona, Megfőtt a zupa!« . . , Zupának hijják katonáéknál a keménymagos levest, ami ugyan ez alkalommal nem volt, de azért a katonák felkeltek. Elindultunk. Három órai kemény marsolás után egy lan- kás hegyoldalon állottunk meg. Elértünk az operáczió színhelyére. E tájon fogunk tehát négyöt napig operálni, éjszakára behúzódva a közeli kis faluba vagy a mellett tábort ütve. A tiszteknek az ezredes gyülekezőt fuvatott, hogy megbeszélje velők a felsőbb helyről jött parancsokat. A tisztek azután meg az altiszteket gyűjtötték maguk köré, kiadva az utasításokat. Hogy az ezredes mit beszélt, azt nem tudom, de az tény, hogy mire e megbeszélés tárgya a káplár ur utján infanterista Schvarczig eljutott, egy csattanós nyakíeves lett belőle, mert a blúzáról nem kevesebb, mint három gomb hiányzott. Futó lángként terjedt el a sorok közt, hogy e hadgyakorlatokon jelen lesz a legfőbb hadúr is, rajta fiuk, mutassuk meg tehát, hogy mit tudunk. Az öröm, a lelkesedés pírja égett a tisztek s a legénység arczain, csak a mi kapitányunk volt szomorú, a »hires öt« elvette minden kedvét. A sors úgy akarta, hogy a mi századunk utóvédet képezzen, s ennek a hire, tudj’ Isten miért, egyszerre felvillanyozta a mi kapitányunkat is. Midőn az ezred elmarsolt, a kapitány maga elébe rendelt. — Freiter Sárkány! — Parancsoljon kapitány ur! — Látja azt a magas hegyet, ott ni, hátrafelé, amely mellett eljöttünk ? — Igen, kapitány ur. — Egypár emberrel, mint a patrouille- fiihrer arra fog czirkálni egész nap, ha ellenséget vesz észre, azonnal jelenti, ha nem, úgy estefelé berukkol a kompániához. Megértett? — Jelentem alássan kapitány ur, megértettem ! Hirsch Náczi, öreg Kerekes Péter, Schneider Szepl, Pavlicsek Janó s még két infanterista, akiket az iskolázás alkalmával a legbutábbaknak ismertem meg, képezték az őrjáratot. — A »diszczug«! évelödött a legénység. Freiter Sárkány indulhat, mondá a kapitány komoly arczczal, de nekem úgy tetszett, mintha a hangja olyaténformán vibrált volna, mintha a nevetését akarta volna visszatartani.
