Felsőszabolcsi Hírlap, 1917 (30. évfolyam, 1-53. szám)
1917-04-29 / 18. szám
Telefon szám 35. Társadalmi és közgazdasági hetilap. — Megjelenik hetenként egyszer vasárnap. Telefon szám 35 Előfizetési dijak : •gé*z évre 8. félévre 4 korona. Postatakarékpénztári csekkszámlánk száma 37262. Főszerkesztő : Or. GYÖRGY FERENCZ. Felelős szerkesztő: CSÁSZY LÁSZLÓ. Hirdetések felvétetnek lapunk kiadóhivatalában és az Összes magyarorsxág hirdető Irodákban. A nyilttér dija soronkint 40 fillér. Megrekedés. A háború előtti évek voltak azok, amelyek Kisvárdát megindították a haladás utján. Hosszú évek pangása után pár rövid esztendő annyit termelt a jövő alapfeltételeit képező beruházásokból, amit remélni is alig mertünk. Főgimnáziumot kaptunk, polgári leányiskolához jutottunk, a főgimnázium uj épülete is hamarosan felépült a városvégi pusztaságon s ez intézményekkel kapcsolatban lassú tempóban ugyan, de mégis a megvalósulás útjára léptek azok a szép tervezgetések, amelyek — ha testet öltenek — erre az időre Kis- várda talán egy kis vidéki kultur- város látszatát kelti fel a benne megforduló idegen szemei előtt. Hiszen már ott tartottunk az első háborús év tavaszán, hogy ősz- s/el aszfaltozva lesznek a gyalogjáróink, s ezzel túl leszünk egy olyan nehéz kérdésen, amelynek megoldatlanul maradása hathatósan csökkenti e városkának máskülönben elég tűrhető arculatát. Az sem volt már messze, hogy a főgimnázium uj épülete kivül-belül rendbehozva átadható lesz rendeltetésének s igy a megnyugvás érzése lép a kínzó gyötrelmek helyett azoknak a leikébe is, akik a korcsmából átvedlett iskola- épületben kényszerítve egészségük, testi épségük naponkénti veszélyeztetésére alig várják a szabaditó pillanatot, amely türhetőbb környezetbe juttatja őket. És minden szép reményt kettétört a háború. A váratlanul kitört világzivatar miatt megrekedtünk, haladásunkban megállottunk. Oda lett az aszfalt, befejezetlen maradt a főgimnázium építése s velük együtt — ki tudja — mennyi időre akadt meg a mi fejlődésünk is. Pedig ez jóformán életfeltétel lett volna a mi számunkra. Legalább úgy mondották egykoron. Különösen a gimnázium felépítéséhez fűztek sok reményeket, főképen azok, akik annak helyét a periférián tartották legcélszerűbbnek. Állandóan azt rebesgették akkor, hogy ott fog felépülni a jövő Kisvárdája s szinte epekedve lestük, miképen emelkednek fel majd a környező puszta földterületeken a háztömbök, mint vetélkednek majd a pénzemberek az építkezésekben és szűnik meg ezzel az a rettentő mizéria, amely ma nyomasztó gondként nehezedik arra a sok tisztviselő emberre, aki törvényes lakásbérének háromszorosát is megadná már, csak fedél alá juthatna. Mindent semmivé tett a háború. Továbbra is botorkálunk a még jobban kikopott köveken, szennyes pusztaság veszi körül ma is a bánatos, viharvert ábrázattal körültekintő kétemeletes palotát, Kisvárda az maradt, ami volt évekkel ezelőtt és ki tudja mikor lesz mássá. A háború nem pár évre szóló akad'ályhegyeket szokott a békés fejlődés útjába hárítani, kivált az ilyen hosszantartó háború nem. Félő azért, hogy ez a megrekedés is, amely a háború folytán a mi fejlődésünkben beállott, nem lesz orvosolható máról holnapra Még ha orvosolható volna is, elég bajt jelent az is, hogy halaFülsímMcsi Hírlap mlílilarcája Egy ismert szépség. Irta : Mihelics Károly. 2. Fényes, kivilágított terembe vezetem nyájas olvasóimat, hol a magyar zene andalító hangjainál nem egy fiatal pár szeretne a boldogság mindent Ígérő paradicsomába lejteni. A pestmegyei előkelő világ tartja farsangi bálját s ime igéző szépségével olt mulat angyali ismeretlenünk. A gentry ifjúság, az arany ifjúság központja, félénk tekintetet vetnek reá a gondos családapák, s ő kecsesen fogadja az udvarlást, a liabiluék tömjénezé.sét, s egyforma szeszéllyel tüntet ki kegyével fiatalt és aggot, fogadja a hódolatot és bálványozást egy-egy mosolyával jutalmaz és boldogít, egy-egy biztató szempillantással részegít és elmámorit A hölgyek féltő szemei kisérik mozdulatait, s ajkbigyeszlve bírálják, ignorál- ják az ismeretlent, ki megjelenésével meg- hóditá a világot. A friss, üde leányarcok sóvár és epedö tekintettel csodálják s néma vágy, kínzó féltékenység marcangolja az egy két órával azelőtt még gondtalanul dobogó szivecskéket. Más kép tárul elénk. — Fényes hin- tók robognak a budai várpalotába, udvari estély van. — A szőnyeges lépcsőkön elhaló léptekkel sietnek a választottak a suhogó selymekben s a nehéz bársonyokban hódolatukat bemutatni a trón lépcsőinél. — S ime a fényes sorban ott látjuk ismeretien istennőnket. Terjed ismeretlenünk udvarképességének hire s az ajkbigyesztő hölgyek tárt karokkal várják immár mindenütt, bo’dog, ki barátságát megnyeri, s örvend mindaz, ki megismerheti. S ő igéző szeszéllyel egyformán köt barátságot a trón zsámolyánál s a szerény hivatalnok otthonában, az előkelők palotáiban s a polgár egyszerű házában, a tudós lakában s a pöffeszkedő léhütök barlangjaiban, ismeri immár gazdag és szegény, ur és szolga, hatalmas s a koldus, hódol neki mindenki, s ő végtelen szeszélyével biztat, biztosítja mindezeket, s kacéran fogadja mindezektől a íömjéne- zést. De jaj annak, ki hálójába került! Ismertem aggot, ki őrületében ezreket költött ez istennő kegyének egy sugaráért, s kinek utólsó párnáját dobszónál kikiáltott áron kínálták. Ismertem iíjat, ki életének üdvét vélte fellelni ölelő karjaiban, s egy röpke csókjáért golyót kergetett szivébe. Ismertem családapát, ki fáradhatatlanul küzdött kedvesei jólléten, ki éjjelét nappallá tévé, ki boldogan ölelt szerető hitvest, angyal- fejű gyermekeket, s ki mégis mint gyönge viaszbáb olvadozni kezdett rettentő ismeretlenünk lángoló szemeitől, kit észbontó szépsége megőrjített, s megfeledkezve kötelmeiről, becsületét adta egy biztató szavára, s most nyomorban, mar- dosó ieikiismerettel, négy fal közölt elmélkedik az „enyém-tied“ fogalmának különbségéről. Ismertem családanyát, ki e szépség iránti elvadult szenvedélyében nem tekintett a hitvesi hűségre, ki könnyelmű kezelőéi tépte szét a házasfelek szereteté- nek édes láncát, a gyermekekben ossz.
