Felsőszabolcsi Hírlap, 1910 (23. évfolyam, 27-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
1910. december 25. FELSŐSZABOLCSI HÍRLAP 9 A nagy ünnepre. • Lejár az év, lejár az élet, De szent karácsony uj marad, A vén szív, rideg szív is föléled A karácsonyi fa alatt. Ragyogjatok ti apró lángok, Ragyogjátok be a világot, Mely Krisztustól eltávozott, És tán már el is kárhozott. Hiába bűn, baj, hitetlenség, Karácsonynak szent éjjelén Életre támad, újra éled Minden jóság, minden erény. Künn az utolsó külvárosban, Hol bűn tenyészik a nyomorban Még ott is van megtisztulás, A' szent estén megujhódás. S kik azt hisszük: tudunk már mindent, Kik azt hisszük, hogy nem hiszünk, A karácsonyfát hogyha látjuk, Fölenged viharvert szivünk. És úgy érezzük, hogy van Isten, S menyország van, Nirvána nincsen, Hogy életünknek célja van És nincs ember vigasztalan. Mert ha már mindent elvesztettünk Az élet játékasztalán. Vagyont, szerelmet életkedvet Ott hagytunk a szennyes csatán, S azt hisszük, nincs többé mit várni, Csak undok sirgödörbe szállni, Az undok sirgödör felett Uj csillag gyűl: Krisztus szeret. Akit a világ kitaszított, Vagy üldözi, vagy neveti, Az utolsót, a legutolsót, Azt Jézus Krisztus szereti. Aki született mindnyájunkért És aki meghalt mindnyájunkért, Utolsó legfőbb vigaszunk, Mienk ő s az övé vagyunk. És lelkűnkből hozsánna harsog Az Ur Jézus Krisztus felé, Aki az üdvösségnek útját Sóvár szemünknek feliedé. Ragyogjatok ti apró lángok, Ragyogjátok be a világot, Mely addig el nem kárhozik, Mig Krisztustól nem távozik. Szombatos Elemér. A Baíajíi Józsi szerencséje. Irta : Császy László. Szegény özvegy asszonynak a fia volt Balajti Józsi. Egyetlen fiú, aki már tizenkét esztendős korában félárván maradt, de akkor is annyira komolyan vette az életet, olyan törekvő igyekezéssel teremtette elő a szegényes parasztkonyha csekély szükségletét, hogy mellette soha sem érezte édesanyja az özvegység kenyerének keserű izét. Az apja — mig élt, — sűrűn ellátogatott az leik zsidó füstös korcsmájába s azt a kevés vagyonkát, ami szüleiről rámaradt, hamar elnyelte az ő torkán keresztül az leik feneketlen zsákja. így Balajtiné csak megváltásnak tarthatta magára nézve, hogy az urától elszakadt. Annál nagyobb lett az öröme, hogy fiát, egyetlen reményét, olyan utón látta haladni, amely feltétlenül a boldoguláshoz vezet. Nem is mulasztotta el soha, — ha az utcán találkozott valamelyik falubelivel — hogy el ne dicsekedjék az ő derék fiával. Nem is tagadom, hogy nem jogosan. Amikor Józsi, mint felcseperedett legényke, hozzánk is eljött napszámba, mindig elől láttam a kaszások között s az arató csoportok közül is az ő csapatja egy pár nappal mindig hamarább elvégezte a munkát. Bárhol dolgozott, mindenütt szerették, mert szinte égett a dolog a kezében s ha ő is ott volt a munkások között, nem kellett félnie a gazdának, hogy henye lustálkodással ölik el dolgosai a napot. Példánykép volt ő a falu munkásai előtt, aki versenyre hívta, versenyre ösztönözte, sőt versenyre kényszeritette a vele dolgozókat. Ha pedig az ő felügyelete alatt végeztek el valami munkát, abban az irigység sem találhatott soha kifogást. A pihenés napján sem úgy tett ő, mint a többi falubeli legények, akik egész heti keresetüket elpazarolják egy vasárnapon, hanem ahelyett eljárogatott a paphoz, tanítóhoz, vagy — ha otthon voltam — hozzám s alázatos tiszteségtudással kérdezgetett egyet-mást a világ dolgairól. Amit hallott, mohón szívta magába s nem is felejtette el. Szeretett tanulni. Előbb is állott értelem dolgában, mint a többi falubeli legények. Értelmes paraszt eszével olyan mélyen belátott egyikmásik dologba, hogy — bár fiatal volt — nem egysznr fordultak hozzá tanácsért az éltesebb parasztemberek is. így özvegy Balajtinénak évei növekedésével nagyobbodott a boldogsága is és senki nem kételkedett benne, amikor lépten-nyomon hangoztatta, hogy az ő fia „szerencsét“ csinál az életben. Egyszer, alig pár nappal azután, hogy a nyári vakációra hazakerültem, eljött hozzám Balajti Józsi. Már akkor besorozott katona volt, ősszel kellett bevonulnia. Kiszabadulhatott volna, mint édes anyjának egyetlen gyermeke, de nem folyamodott érte. Katonáéknál akarta megcsinálni a „szerencséjét.“ Elém állt és arra kért, hogy ha nem esnék nehezemre, gyakoroljam vele az írást és a számolási műveleteket. — Tudja ifjú uram — mondá - sokat felejtettem már, amióta az iskolából kikerültem. Szeretném a nyáron egy kicsit gyakorolni, mert azt mondta a Veres Pista, aki az ősszel jött haza a katonaságtól, hogy ott is csak úgy viheti az ember valamire, ha az Íráshoz és a számoláshoz jól ért. Én is csak tudok valamicskét, mert már kát nyáron át részelő voltam a gépnél, de szeretnék még többet is tudni. Az ifjú ur sok iskolát kijárt s emlékszem, hogy szívesen tanitgatott bennünket az ifjúsági egyesületben, ezért voltam ilyen bátor alkalmatlankodni. Sohasem fogom elfelejteni az ifjú ur szívességét. Készséggel vállalkoztam a tanító szerepére, mert meg voltam győződve, hogy Balajti Józsi szorgalmas tanítvány lesz. Emellett még az is sarkalt, hátha én is elősegítem azt a „szerencsét,“ amiről özvegy édesanyja álmodozik s amit lépten- nyomon meg is jósolgat a fiának. Ei-eljárogatott azután hozzám a Józsi minden szombat és vasárnap este. Megtanulta, amit kívánt, sőt többet is. mint amennyire szüksége volt, mert hamar tanult s én igyekeztem vele minél jobban kithasznální az időt. Mikor a vakáció végén oda kellett hagynom a falumat s felszabadítottam Józsit a tanulás alól, azt mondtam neki: — No Józsi, most már tudsz annyit, amivel akár az őrmesterségig felviheted. És ha a katonaságnál jól viseled magad és olyan szorgalmasan tanulsz,' mint nálam, megalapíthatod a „szerencsédet.“ De boldog volt szegény Józsi! Szegény jó fiú ! A hétnek minden napján dolgozott, a pihenés óráiban tanulgatott. Dolgozott, hogy annak a szegény ;özvegy asszonynak meg legyen a mindennapija, amíg ő ismét segítheti; tanult, hogy örömet hőzzon neki s valóra váltsa reményeit. Októberben berukkolt Józsi a huszárokhoz. Az édes anyja siratta egy pár hétig, de csak megvigasztalődott, mert a Józsi megbiztatta, hogy jól megy a sora. Igaza is volt, decemberre már kapott egy csillagot, ami pedig a huszároknál nagy ritkaság. Volt is öröme szegény Balajtinénak, mikor hazaküldte az arcképét, amelyre még a lovat sem felejtette el odapingálni az a fránya fotográfus, Milyen büszkeséggel mutogatta nekem is karácsonykor a fia keselylábu pej paripáját, milyen végtelen boldogsággal csókolgatta végig azt a kék mentét is, amelyhez pedig csak úgy hozzá volt ragasztva a fia fejképe. Hogy örült neki, hogy dicsekedett: milyen délceg tartásu, helyre legény lett az ő Józsijából. És Józsi tovább is szépen haladt. Husvétkor már több lett egy csillagjával s magasabb a Balajtiné reménysége és nagyobb az öröme egy fokkal. Amikor a Józsi katonáskodása első nyarán ismét huzamosabb ideig tartózkodtam otthon, sokszor felkeresett Balajtiné. Egyszer, amikor a szobámba belépett, egy levelet szorongatott kezében s arra kért, Írjak reá választ. A Józsi levele volt, amelyben tudatja az édes anyjával, hogy ne aggódjék miatta, ha hosszabb ideig nem Írna, de most usz- tatási gyakorlatra mennek Paks mellé s igy nem igen lesz rá ideje. Különben meglehet, hogy ha itt is úgy kitünteti magát, mint eddig minden dolgában, hamarosan fürer is lehet belőle. Szegény asszony egyre azt hajtogatta, hogy el ne felejtsem bele írni, nagyon vigyázzon magára, nehogy valami baja essék. Bele is Írtam háromszor is. Elment a levél s utánna egy héttel kaptam én is egy levelezőlapot „Korpo- rál Balajti“ aláírással, tele a hála és köszönet szavaival a műit nyári foglalkozásért, amelynek ő az előhaladását köszönhette. Szegény „Korporál Balajti“! Nem érte meg a fürerséget. A lova usztatás közben elmerült lovasával együtt. Mire segítségére mentek már halott volt. Augusztus végén érkezett meg az ezredparancsnokságtól a hivatalos értesítés a községhez, hogy tudassák édes anyjával. Szegény Balajtiné olyan lett, mint az őrült. Házról-házra járt, fájdalmas zokogással keseregve azon az egyetlen, azon