Fehérgyarmat, 1914 (3. évfolyam, 1-32. szám)
1914-02-01 / 5. szám
y Fehérgyarmat, III. évfolyam. 5. szám. 1914. február 1. RGTÄRHRT Társadalmi hetilap. v Egész évre .... 8 kor. Félévre ................4 kor. El őfizetési árak: Negyedévre.... 2 kor. Egyes szám 20 fillér. Lelkészek és tanítóknak egész évre 6 korona. A szerkesztésért felelős: TnATyAS ADOLF. Megjelenik minden vasárnap. v Szerkesztség és kiadóhivatal: »KOSSUTHc-NYOMDA, FEHÉRGYARMAT. Hirdetések díjszabás szerint és előre fizetendők. Nyilttér soronként 40 fillér. Tépelőtíések a hazáról. Irta A. G. Minden ünneplésen lelkességtől túláradó beszédekben emlegetik a hazát, éneklik a himnuszt, a szózatot, olyan gyakran és olyan alkalmak amelyek már profanálással határosak ; de akármerre nézünk, a társas életben, irodalomban, a gazdasági életben : a hazafiasság reális megnyilatkozása egyre ritkább; sőt a hazafiasság fogalmának már gúnyos mellókizt adnak. A modern koz- mopolitaság, europerség fásulattá teszi nemcsak a városokat, hanem a falut is. Keresem az okokat. Láttam Isaszeg dombos határát. Azt a részt, ahol most a honvédemlék emelkedik, meg azt a lapost, ahol i- dőnként a budapesti helyőrség is gyakorlatozik. Ott akkor százával hevertek a hullák és százával a. sebesültek, köztük finom nevelt, kényes úri emberek, akikből a piszokból inficiált rut vágások és lövések borzalmas kínja baromi ordítást kónyszeritett ki; roppant mellű földmi* vesek, akinek otthon semmi sem volt megjuhászitani a megvadult bikát, saját vérükben fetrengve vinnyogtak, mint az elgázolt kutya. A legtöbbnek otthon felesége, gyermeke van. Segítség nincs. Csak egy vigasz cikkázik át leikükön. A hazáért ! Az utódokért. Igen, igen: „Hol sírjaink domborulnak ..." Jól ismerem azt a bizonyos helyet az aradi vár mögött. (Sokat kóboroltam ott diákkoromban.) Kilenc férfi állt ott a bíró előtt. Nagy u- rak mind. Tábornokok. Amilyenek most a biztos fölény mosolyával vagy mogorvaságával sétálnak végig a korzón. Ilyenek ? Különbek ! Sorra vette őket a hóhér. Elképzeltem azt a helyzetet, mikor a nyakukba vetik a hurkot. Talán megmegmentette volna az életüket egy szó, amelyet nem akartak kimondani. Nem mondták ki. Megerősítette őket egy másik szó, emelyet el kellet hallgatni. A haza! A haza : az én vagyok és te és ő és mi mindnyájan. Az ördögbe is, akkor ezren meg ezren a családjukat, a vagyonukat, az életüket dobták oda értünk. Egy eszméért, amelyet ránk hagytak és egy kötelességért, melyet nem tudtak befejezni egyszerűen azért, mert lemészárolták őket. És mi egy rettentő adósággal a leí- lelkünkön sikerről beszélünk, ha némi halasztást kapunk a fűszerestől vagy koronaszövetkezetünk fényes ábrázatu igazgatójától. A nagy tartozás eszünkbe se jut. A korzón feszitünk, a zsurokon élhetetlenkedünk, a színházban lé- háskodunk vagy kárörvendünk, a munkában dulakodunk, haszonért, pénzért, és újra pénzért versengünk, hizelgünk, hajbókolunk mindenki kíilön-ktílön magáért, nem törődve azzal, ha tisztelt felebarátaink mind tönkre mennek is. De u- gyan ki törődik itt a honhazával, amint elmésen nevezni szoktuk. Aztán csodálkozunk ha néha megmozdul a lelkiismeretünk s érzünk valami belső remegést, amit hiába próbálunk megmagyarázgatni. Csak itt-ott akad valaki, aki végre megérti. Jelentkezett a hitelező, ez az e- gész. És ha még csak ennyi volna. De hiszen jóformán azt se tudjuk már, miből álljon a fizetés» Aki beszél róla, az pozőr. Aki újra megcsinálná a negyvennyolcat az „bús hazafi“. Ha modern színdarabokban nemzetieskednek, arcunkon a gúny ráncai mutatkoznak. Szobrokat emeltünk, de ez legfeljebb elismerése a tartozásnak. Adót fizetünk, mert muszáj, Katonáskodunk, mert behúznak. Fizetés ez? Aligha ott nem fészkel a baj, hogy a tisztelt haza meglehetősen megváltozott, A föld, no igen, ez az egyik alkotó rész, amely azonban puszta telekkönyvi dolog, vagy üres földrajzi fogalom nemzet nélkül. A nemzet pedig az emberek közössége. Már most alázattal bocsánatot kérek vakságomért, de én mindenfelé csak egyes embereket látok, akik éjjel-nappal kizárólag saját bájaikkal (többnyire pénzbajaikkal) bíbelődnek. Én tartozom Péternek, Péter konkurrense Pálnak, Pál becsapja Ponciust, Poncius belefojtaná egy kanál vízbe Pilátust — és ez volna a nemzet ? A nagy eszmék, ha egyesek leikébe szorulnak, álló vizek, amelyek idővel megpohosodhatnak. Hatalmas, országjáró folyamokká csak úgy válnak, ha a lelkek egymással belső érintkezésbe jutnak és egyetlen óriási, milliókat összetartó nemzetiélekké tömörülnek. Lehetséges-e a telkeknek e? az apokaliptikus egybeolvadása ott, a- hol mindenki útjában van a többinek, ahol senki sem kell senkinek, ahol állandó, aprólékos, de irtó harca folyik mindenkinek mindenki el-, len ? Ahol az egy ember a többiek teljes részvételensége mellett küz- ködik, kínlódik és pusztulását a körülötte nyüzsögő világ közönyös vállvonogatássál veszi tudomásul? Ha valami nagy bukás van, akkor összeszoktak gyűlni, a hitelezők, hogy együttes eljárással meg- mentség a maguk számára, azt, ami megmenthető. Hátha egyszer a történelem adósainak tömege találkoznék, hogy lelki tartozását végre valahára tűrhetően rendezze. ' ' M J í di a Hallom néha, hogy az ilyesmi csak nagy katasztrófák idegén szOJ( kott megtörténni. A zátonyra jutott hajó utasai testvéri szeretettel ölelkeznek. Láncra vert rabok, égettek, vizkárosultak, elnyomottak, üldÖ- zettek szerit bizalommal kapaszkodnak egymásba. Bárosak igaz volna. Mert nincs nagyobb nyomor, mint az ideáljaikból kifosztott, az emelkedett érzésekre képtelenekké sorvadt, a kétségbeesésig üresekké vált lelkek rettenetes ínsége. Nincs súlyosabb katasztrófa, mint a szivek aszálya,
