Fehérgyarmat, 1914 (3. évfolyam, 1-32. szám)

1914-07-19 / 29. szám

2 oldai. FEHÉRGYARMAT 1Q14. julius 19. szakáosnét pedig 8 kazaltövébe so­dorja az esti szél a tanügyi rovat­ban előléptetett tanitók egész sere­gével. Ez is a sors különös iróniája, no meg az, bogy az a szerencsétlen ember, aki felakasztotta magát a hí­rek szürke sorai közt, most a szelek jóvoltából tényleg a barackfa tetején csüng. Egy második ásitás után egy rop>- pant nagy kérdőjel mered elém, hogy mit csináljak most, smit csinálok holnap hétfőn, amikor még csak új­ság sem lesz ?! — A kincses ka- lendáriom immár nyolcz éves köte­tét lapról lapra ismerem. Tudom, hogy néz ki a mexikói, a holland katona, az osztrák dzsidás s a török janicsár. — A Kossuth-naptár 100 éves jövendőmondója mar vagy száz délután tudtomra adta, hogy idén a gazdák a jó terméstől ne fél­jenek, (vagy tán azért ne féljenek mert jó termés lesz), ezt nem ér­tem egészen, no meg aztán, hogy bő­séges gyümölcs termés lesz, de hasti- fuzsnak is lészen aratása, (ez e- lóg kellemetlen.) Ugyanezt mondja az 1898. évi naptár is. Ezek most mind kiérdemülten hevernek az asz­talomon egy álmoskönyv kíséreté­ben, ami minap került be hozzám a szomszédoktól. Ehhez sorakozik még a háziak bibliája, amely por­lepett fedelével, a belőle kiáradó por és dohszagú áhítattal együtt, nagy vaskos kötetével egy lomhán elterjeszkedő kálvinista templomra emlékeztet. A Krisztus csodatetteit böngésztem, s arra gondoltam, hogy Fehérgyarmatra nézve is üdvös vol­na egy kulturcsoda. És—uram bo­csás’ — arra gondoltam, hogy ha a Krisztus lejönne csodát csinálni, talán senkisem lenne, aki kultur- csodátkérne valamiféle üdvös könyv­tárral rendelkező önmüvelő egye­sület megteremtésében, hanem min­denki vizzeltelt vedrét vinné a ká- nai mennyegzőbeli csoda megismé- teltetése végett. — Fehérgyarmatnak ebben is igaza van, miért kell ide Önmivelő egyesület ? Most, amikor a franciák határtalan lelkesedés mellett leplezték le Vik­tor Hugó guernesey-i szobrát, Száz Zoltán több-kevesebb keserűséggel emliti azt a cinizmust, amellyel ami illetékes köreink s főképen — a margitszigeti Aranyszobor leleplezé­sét is felhozva konkrét példaként — Budapest elitközönsége viselke­dik hasonló esetekben. A panasz nagyon isméltányos, de amellett igaz az is, hogy Francia- országban a legutolsó paraszt sem fogja rá, hogy Hugó Viktor valami bretagnei vasöntő, vagy kefegyáros volt, hanem tudja kit kell benne tisztelni. Nálunk kaputos ember mondta, hogy Mikszáth hadtestpa­rancsnok volt. Provance falvai nem olyan könyvtárakkal rendelkeznek, mint a fehérgyarmati, ahol egy-két nemzeti Írónak véletlenül idetévedt, legjobb esetben két kötet agyonmar­cangolt, megviselt munkája áll a publicum rendelkezésére. A folyóira­tokat sem a „Fliegende Blätter“ év­tizedes valamikép eltévedt példányai — amit meg sem értenek — helyet­tesíti k, hanem honi folyóiratok ál­lanak a közönség műélvezetére, — A francia paraszt tudja, hogy ki az a Maeterlinck, meg Anatole France, de nálunk kaputos emberek sem tudják, hogy ki az a Mikszáth, meg a másik, meg a harmadik magyariró. Amig igy unalmamban a franciák örömünnepére gondolok, dacára a Szász Zoltán jól megkonstruált, él­vezetes és őszinte cikkének, én nem rudom irigyelni a francia kultur- örömet akkor, amikor Fehérgyarma­ton érzem magam, ott ahol azt tud­ják, hogy ki az a Justh, Károlyi, meg Vázsonyi, de azt nem is sejtik, hogy valaha egy Mikszáth is léte­zett, vagy létezik egy Hercegh Fe- renczünk. — Olyan természetes valaminek tartják, hogy annak igy kell lenni, hogy az ember diplo­mával, bizonyítvánnyal, egy egész emberöltőre való diákköri olvasott­sággal kijön Fehérgyarmatra sárt taposni s a kapuk alján politizálni. Az összes szellemi tápláléka egy fővárosi újság, amelyet az első betű­től az utolsóig át kell olvasnunk. Ez hangolja a kis város egész tár­sadalmát vérmérséklet és természet szerint. A szigorú öreg negyven- nyolczas érzelmű bácsik sóhajtozva rágódnak a politikai eseményeken, mig a romantikusabb kedélyeknek a fehérszekfüs szakácsnő tetszik, aki az apróhirdetések aprósorai közt megértő barátot keres. Társaságot még én Fehérgyarmaton irodalom­ról beszélni nem hallottam. — A mi kultur vágyunk felemelkedik ugyan Schillerig, de csak a róla elneve­zett vörös bor élvezete révén. Nem osudálkozhatunk tehát, ha egy margitszigeti Aranyszobor le­leplezéséhez nem özönlött a guer- neseyi Hugó Viktor szobor közön­ségéhez hasonló sokaság, s nem sorakoztattuk a sziget mellett csata­hajóinkat. — A franciák vére e te­kintetben kékebb mint a mienk. — Mi még ma is csaknem parityázó vadölők vagyunk, kik rábízzuk mar gunk a minden nap szürke esemé­nyeire. Lerázva az iskola porát ma­gunkról, átvedlünk sártaposó falusi polgárokká s magunk is rábólin­tunk az esküdtek hatalmas kultur- érvére, hogy — minek is az a könyvtár? menjen kaszálni az, aki unatkozik. Elmaradottságunkon sem esünk kétségbe. A föld forog, tehát mi is forgunk vele. Amit a városiak meg­tudnak most, azt legkevesebb 50 év múlva, úgy is eljut hozzánk. — A modern irók modern eszméket hir­detnek, azokra pedig itt semmi szükség ; hogyne, még megrontanák vele falunk szűz levegőjét, s Czigány Zsuzsi már holnap az éjjeli csavar­gás helyett kartárs-barátnőivel Ady- ódákat olvasna. Mi igy haladunk előre, de elvégre valakinek igy is kell haladni. Mi tudunk mindent, ha akár hogy is, mint az egyszeri csendőr aki igazo­lásra szólított fel egy vándorló le­gényt. Ez munkakönyvvel igazolta magát, amit a csendőr, — nem tud­ván o'vasni — fordítva vett a kezé­be és roppant nagy fontoskodva színlelte az olvasást. A legény a fordítva tartott könyv láttára félén­ken figyelmeztette a csendőrt, hogy fordítva van a könyv. A csendőr dühös pillantással leintve a vándort, tekintélyének egész súlyával lökte oda, hogy — halgass, csendőrnek úgy is tudni kell. Heti krónika. Mindenki előtt ismeretes az az adoma, amelyben a deliquens az akasztóta alatt kegyelmet kap. A kegyelmi Ítélet felol­vasása után udvariasan igy szól a kö­telet tartó hóhérhoz. Már engedjen meg, hogy idefárasztottamil. Mire a hó­hér nagy maliciával feleli: „No nem tesz semmit, majd máskor.“ Ilyen eset történt egyik esküdtünkkel, aki foglalni ment egy néhány korona illeték tarto­zásért egy polgárhoz. Ez többé-kevésbbé restelte a dogot s rögtön kifizette a hátralékot, kérve az esküdtet, hogy en­gedjen meg neki, hogy odafárasztotta. Erre az esküdt hivatalos udvariassággal azt felelte „Nem baj, majd máskor is.“ * * Mire való a telefon Fehérgyarmaton ? — Semmi másra csakhogy legyen mi­vel az irodák idillikus csendjét megza­varni. Egy helybeli úriember bevezette a telefont. Amint a rossz nyelvek mond ják, ez az úriember a meleg miatt csak­úgy familiárisán ingujban dolgozott irodájában. Egyszer csak a telefon éles csengetése zavarja meg szor­galmas munkájában. Felkapja a kagylót és halló . . . hallgatódzik. Akkor hallva hogy női hang beszél, kissé* zavart udvariassággal beleszól a telefonba: — Csókolom kezét, egy pillanatnyi türelmet kérek, mert hiányos az öltözékem. TÖVIS.

Next

/
Oldalképek
Tartalom