Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-03-21 / 12. szám
Húsvéti melléklet. FEHÉRGYARMAT 1913. március 21. fit mi 4icoi jéc>2>fiün$i\ « A mi kicsi fészkünk, — a mi büszke várun k, Búban, fájdalomban enyhet itt találunk, Innen száll a lelkünk hálatelt imába’, Igazságos Isten trónja zsámolyára. Fényesbb itt a napfény, csengőbb kaczagásunki Ami kicsi fészkünk, — ami büszke várunk. A mi kicsi fészkünk, — szerelemmel dallal, Maga a hasadó szép tavaszi hajnal, Nincsen hervadása, nincsen borulása, Nincsen benne könnyünk keserű hullása, Hogyha bánt az élet, elcsitit, vigasztal, Ami kicsi fészkünk, — szerelemmel dallal. A mi kicsi fészkünk . . . Nem találni mását: Megóvja a szivünk, lelkünk tisztaságát. Szerétéiből épült, minden kis kövébe Csak ez az egy kis szó van mélyen bevésve, Igazságos Isten! . . . kérünk, esdve kérünk, Két kezeddel áld meg a mi kicsi fészkünk. ERZA. A párbaj. Nehogy félreértessenek, sietek kijelenteni, hogy minden legkisebb célzás nélkül, tisztán tárgyilagos szempontból veszem most szemügyre ezt a komoly themát. Teszem pedig ezt nem csak azért, mert hiszem és vallom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal a dologgal, sőt egész határozottan állíthatom, hogy sok párbajozó maga sem tudja, hogy mit is csinál tulajdonképpen akkor, amikor párbajozik, — hanem főképen azért, hogy egy kissé tisztább fogalmat alkothasson magának mindenki róla; hogy belássa minden olvasónk, hogy a párbaj mint jogtalan, esztelen és erkölcste'en cselekedet kárhoztatandó. Mert mi a párbaj? — A régi műveletlen •kornak egyik rut maradványa, az emberi gyarlóság gyászos megnyilvánulása, beteges társadalmunknak szégyenfoltja, amelyet mégis mint valami hőstettet, lovagias erényt dicsőit a hamis felvilágosodottság. És szégyenkezve kell bevallanunk, hogy amig a többi művelt államokban szünőfélben van a párbaj gonosz szokása, addig nálunk mint őrült divat uralkodik és terjed ez a társadalmi bűn. — Mielőtt azonban a kérdés tüzetesebb elbírálásához fognék, egy magyar utazó elbeszélése nyomán, (Nagy A.) egy kis történetkét fogok itt elmondani, ami előre Is megvilágítja a kérdést és nagyon megkönnyíti az én dolgomat. — Bordeauxban létemkor — írja az utazó — egy igen érdekes történetet hallottam, amely Chattard bordeauxi áldozár családjára vonatkozik. Ez az áldozár egy Ízben, amint Bordea- ux-fele utazott, jó ideig egyedül volt a kupéjában. Egyszef csak megnyílik a kupé ajtaja, belép rajta egy úri ember és megkérdezte a papot, hogy megengedi-e hogy vele utazhassák? — Nagyon szívesen — felelte a pap, — legalább nem leszek egyedül. És igy mentek aztán tovább. De az utas csak hallgatott; nem szólt egy szót sem, pedig látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. A papnak ezalatt elég ideje volt ahhoz, hogy jól szemügyre vegye utitársát. Erélyes külsejű férfinek látszott, de arcának halavány színe és sovány vonala valami belső harczról tanúskodtak; alig 40 évesnek látszott, de a haja már fehér volt. A pap épen azon tűnődött, ki és mi lehet az ő utitársa, amidőn az megszólalt; „Tisztelendő ur 1 egy nagy szívességre kérném. Mint paphoz szeretnék önhöz egy néhány szót intézni, — ha meghallgatna.“ — „Szóljon kérem, — szívesen állok a rendelkezésére,“ — válaszolt a pap. Erre az utas, a kinek a neve Sabot, ezeket mondotta: — Húsz éve annak, hogy Párizsban orvossá avattak, amiután Bordeauxban mindjárt el is kezdtem az orvosi gyakorlatomat. Egy ízben nagy beteget kezeltem, de minden igyekezetem és erőlködésem dacára a betegség nem hogy szűnt volna, de még inkább súlyosbodott, ami nemcsak a házi népet, de engem is igen aggasztott. — Erre a város leghíresebb orvosát hívták a beteghez, aki mindjárt az első vizsgálatnál kijelentette, hogy a beteg rosszul lett kezelve és a betegség is félreismerve ; sőt többek előtt azt is kinyilvánította, hogy az az orvos, aki a beteget eddig kezelte, nem lehet más, mint kontár. Ez persze hamarosan elterjedt, s az én füleimhez is eljutott. Kimondhatatlanul sértett a dolog és azonnal esküt tettem, hogy ha az orvos a szavát vissza nem vonja, párbajra hívom ki. El is mentem azonnal az orvoshoz és egyenesen kijelentettem neki, hogy vonja visza, amit mondott, vagy fogadja el a párbajt. A fiatal orvos nagyon szívesen fogadott, mindent ígért, csak azt nem, hogy szavát visszavonja, mert — úgymond — amit mondott, tiszta igazságon alapszik. Én igen fölingerelve hagytam ott s nemsokára elküldtem hozzá a segédeimet. Az orvos azt gondolván, hogy kötelessége a párbajt elfogadnia, abban állapodott meg a segédekkel, hogy másnap korán reggel a közeli erdőben találkozunk. — Este, egészen átadva magam a szenvedélyemnek, szobámba vonultam és szüntelenül a párbajra gondoltam. Egyszer csak megnyílik az ajtóm és belép a szobámba az orvosnak a neje, térdreborult és rimánkodva kért: „Uram! én vagyok annak az orvosnak a neje, akit ön párbajra hivott ki; az Istenre kérem, legyen nekem és szegény gyermekeimnek irgalmas. Felejtse el felhevü- lését, bocsásson meg szegény férjemnek.“ —- Első pillanatban mélyen megrendültem e szavakra és habozni kezdtem, de kevélységem csakhamar legyőzte az irgalmasság érzetét és hitetlen hiúságom kegyetlenné lett. „Asszonyom 1 felélém, vagy vonja vissza férje amit mondott, vagy verekedjék meg velem.“ óh orvos ur! még egyszer kérem az élő Istenre . . . .“ szólt a jó feleség s ájultan összerogyott. Segédeim épp ebben a pillanatban léptek a szobámba, akik, miután magához téritették a nőt, hazavezették. Ami engem illet, én meg voltam keményedve és semmit sem akartam hallani. Másnap a meghatározott órában a segédeimmel a kirendelt helyre menvén, az orvost már ott találtam. Két pisztolyt töltöttek meg a segédek és 25 lépésnyi távolságban állítottak minket szembe. Én céloztam ; és a tüzparancsra csak egy ropogás hallatszott. Csak én magam lőttem. Az orvos tántorogni kezdett . . . , Ugyanazon pillanatban egy éles, szivettépő kiáltás hallatszott és kétségbeesetten rohant elő az orvos felesége s fogta a karjaiba haldokló férjét. Csak annyit tudott akadozva mondani: „Szegény jó feleségem; szegény kedves gyermekeim!“ — s kiadta lelkét. A szegény nő erre reám emelve szemeit, szemrehányólag igy szólt: „Uram! ön megölte férjemet s vele úgy érzem, magam is. Három gyermeket tett ön árvává . . . Isten legyen önnek irgalmas“. Elájult. Hordágyon vitték be a városba, mint halott férjét. — Én a történtek hatása alatt szinte meg- merevültem. Egész nap jártam, keltem, futottam ide s tova, mint egy eszeveszett, amikor pedig meghallottam, hogy a megölt orvos felesége többé magához sem jött, hanem férjével együtt eltemették, annyira megzavarodtam, hogy barátaim joggal azt gondolták, megtébolyod- tam. És a boldogtalanok, ahelyett hogy a javulásra figyelmeztettek volna, még inkább megzavartak; azt akarták, hogy mindenféle örömök és élvezetek által adjam át azt a szomorú dolgot a feledésnek „ö téged megbántott, te megölted. Ez természetes. Feledd a dolgot és gondolj a jövőddel.“ Ebből állt minden vigasztalásuk. Az ő unszolásukra egy hét múlva Amerikába indultam, anélkül, hogy megfontoltam volna azt, hogy három általam árvákká tett gyermeket hagyok Bordeauxban, egy öt éves és két tiz hónapos ikertestvérkét. Húsz évig voltam Amerikában. Sok, nagyon sok kincset gyűjtöttem, de az általam ártatlanul kiöntött vér mindenütt üldözött. Végre egy katholikus paphoz folyamodtam, akinek bűnömet megvallottam, amelyből aztán fel is oldozott; ő ajánlotta, hogy keressem föl a meggyilkolt orvos gyermekeit és tegyem valami módon jóvá az okozott bajt. Most hát azt kérem igen szépen, legyen szives engem útbaigazítani, hogy azokat a gyermekeket föl lelhessem.“ — A pap nagy figyelemmel hallgatta a beszélőt; ajkai több Ízben már-már szólásra nyíltak, de mégis visszatartotta magát. A beszéd végén már éppen szólani akart valamit, amidőn utitársa ezzel a kérdéssel zavarta meg ismét: „Ugye tisztelendő ur, én nem érdemiek bocsánatot, s az árvák sem bocsátanának meg nekem, ha felkeresném őket?“ — Ahogy e szavakat kimondta a vonat megállóit és Bor- dauxban voltak. A pap kisegítve utitársát a kocsiból azt mondta neki: „Legyen nyugodt, én ismerem azokat, akiket ön keres és minthogy jó kathólikusok, nem kételkedem abban, hogy önnek szivükből meg fognak bocsátani. Megyünk most azonnal oda.“ A ház előtt, ahol a kocsi megállóit, két szép fiatal ember jött a pap elé, nagy örömmel átölelték, megcsókolták, s amidőn testvérük sápadt ar
