Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-02-14 / 7. szám
Fehérgyarmat 1913. II. évfolyam. 7. szám. február 14. FEHÉRGYARMAT Társadalmi hetilap. Előfizetési árak: Megjelenik minden pénteken. Egész évre .... 8 kor. Negyedévre.... 2 kor. Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: »KOSSUTH«-NYOMDA, FEHÉRGYARMAT. Félévre ...... 4 kor. Egyes szám 20 fillér. Dr. HUNWALD IZIDOR. Hirdetések díjszabás szerint és előre fizetendők. Lelkészek és tanítóknak egész évre 6 korona. Nyilttér soronként 40 fillér. Társadalmunk rákfenéje. Rettenetes dolog, de nem vehetünk kezünkbe újságot a nélkül, hogy ne találnánk abban egy-két borzalmas öngyilkossági hirt. Nem múlik el nap anélkül, hogy újra és újra elő ne fordulna, hogy itt is, ott is fel ne ütné a fejét társadalmunk rákfenéje, az öngyilkosság, amely talán soha nem szedte oly sűrűn az áldozatait, mint épp napjainkban. És a mi a legborzasztóbb, most már nemcsak a felnőttek táborában, de a gyermekek és ifjak között is iszonyú pusztitást visz végbe, ugyany- nyira, hogy hallva ezeket az öngyilkossági híreket, az embernek szinte megáll az esze az ámulattól: hogy hát már ennyire vagyunk?! Miért van ez? Mi lehet ennek az oka? És az ember feleletet keres; keresi az okát annak a rettenetes dolognak. Azt mondják, hogy az öngyilkosok legnagyobb része a hirtelen beállott elmezavarban követi el borzasztó tettét. Hiszen ha valóban igy állana a dolog és egész bizonyosan be lehetne bizonyítani, akkor mit sem szólbatnánk hozzá. De hát igaz-e ez csakugyan? — Lehetséges, hogy bizonyos, — meglehetős kiesiny — százalék csakugyan elmezavarában lesz öngyilkos, de azért ez legtöbbször csak ráfogás, amellyel egyrészt az illetőnek a tettét akarják menteni és szépíteni, másrészt pedig a hozzátartozóit megnyugtatni. Bátran mondhatjuk, hogy nem annyira az elme-zavar az oka az öngyilkosságnak, mint inkább a gyávaság, hogy t. i. nem mernek az ilyenek szembeszállani az életben esetleg előforduló nehézségekkel. Sokszor a hiúság is oka az öngyilkosságnak, amely tulajdonság rendszerint fokozottabb mértékben van meg az öngyilkosoknál, mint máskor. Nagyon jól tudja ugyanis az öngyilkos, hogy tette a közbeszéd tárgyát fogja képezni és éppen ezért úgy igyekszik magát viselni, úgy igyekszik előkészülni és az embereket rettenetes tettére mintegy előkészíteni, hogy magát ős lelkét szépítse, borzalmas tettét pedig a romantika mázával vonja be, hogy igy aztán az öngyilkossága nem utálatosnak és gyávának, hanem hősiesnek tűnjék fel. Leggyakoribb oka azonban az öngyilkosságnak az Istenben való eleven hit hiánya, amely nélkül pedig az ember nem láthat tisztán; amely nélkül vakon követi el a legrettenetesebb bűnt is. Ide vonatkozólag idézem egy öngyilkosnak a vallomását. — Grünhut Adóit pesti lakos, magánzó, nőtlen ember, aki előbb tanító volt, 1877. nov. 30-án agyonlőtte magát. Hátra hagyott levelében a többek között ezeket írja: „Azt mondják, hogy minden öngyilkos őrült; én úgy érzem hogy nem vagyok. El tudnám mondani hiba nélkül az eszmék kifejlődésének a történetét Platótól Kantig ... Az öngyilkosság oka inkább az Istenben való bit hiánya, hogysem az elmeháborodás. — Egy fél óra múlva több metafizikai ismerettel fogok birni, mint valamennyi német professor.“ — És igazat kell neki adnunk. a „FEHÉRáyARMRT“ TÁRCÁJA. Még valami a Kalikó-Bálról. Irta: Fábián Károly. Rózsaszínű lányok rózsaszínű álmainak El- dorádója voltál te rózsaszínű Kalikó-bál. Táncz, táncz és táncz az éjszaka végtelenéig, sejtelmes, csalogató boszton, őszinte, ringatózó csárdás be a piruló hajnalba, túl a tegnapon, messze a mába. — Ma, mikor már a jövő hétje van annak a bálnak, csak úgy beszélünk róla: Volt egyszer Gyarmaton egy Kalikó-bál és az nagyon jól sikerült; volt egy rózsaszínű álma vagy 22 tánczos, kedves nőnek, amely beteljesedett, s szőttek belőle a mindennap szürke vásznába egy csikót, egy rózsaszínű selyem csikót. Le van ez a bál már tárgyalva alaposan, meg van már dicsérve mindönki, aki rászolgált, a cigány, villanyos, nyomdász ki van már fizetve régen, a reconesans vizitek letudva, szóval túl vagyunk már mindenképen rajta, 3e én még tudok mondani róla valamit, a- mit csak úgy suttogtak el négyszeri között, meg olyat is ami csak úgy hangtalanul lett elgondolva. * * * * Tudni való. hogy nő válasszal kezdődött az a kis esemény. Hanem a nőválasznak hamar vége lett, a maszk, miért, miért nem, hamar lekerült az arczokról. Persze ez azonnal termelt egy tuczat hypothézist s én feltettem magamban végére járni a dolognak. Megkérdeztem egy csinos arcú kisleányt. (Még a második bálja, tehát el lehet hinni a mit mond.) Mondja, miért tették le oly hamar az álarcot? — Nagyon kellemetlen, meleg volt alatta és mindig csuszkáit táncz közben, úgy, hogy alig láttunk valamit. Pedig elhiheti, hogy szerettük volna élvezni a hatást. Óh hogyne, én mindent elhiszek, és meginterpelláltam a következő tánczosnőmet. Nem felelt, csak elpirult. Szintén leány volt, de már megtanulta, hogy nem muszály az embernek minden gondolatát elárulni. — Igaza van, gondoltam. Nem is érdemli az a fekete valami, hogy annyi bámuló pillantás essen rájuk, mikor ha leteszik, a rózsás arczok szednek vámot a szemektől. Ez még nem hiúság, csak önérzet. így jutottam a harmadig tánczosnőmhöz, egy eleven suffragattehez. Csak egy vörös zászló, meg egy bevert kirakat, hiányzott a feleletéhez : — Azért, hogy a nőválasznak is vége legyen. Én a nő-emaneipátió hive vagyok. Csak nem kívánják tőlem, ki egyenjogú vagyok magukkal, hogy meghajtsam magamat egy férfi előtt. Soha! Inkább petrezselyemet áruljak mindig. Aki velem tánczolni akar, az jöjjön utánam. — Igaza van Nagyságos Asszonyom! A kegyed petrezselyem kereskedése azonban igen jó üzlet lenne: mindig tele volna a boltja vevőkkel. Ezzel megnyugtattam; a jutalmul kapott mosolyt elpréseltem emlékül a noteszembe, de mástól nem kérdeztem meg, hogy miért is tették le oly korán az álarcot. Kinek-kinek tessék a három felelet közül elhinni, amelyik jobban áll az arczához. * * * Ez is táncz közben történik. Egy théma- szegény pillanatban, mint végső szalmaszálat kaptam meg a véletlen ajkamra toluló gondolatot: Minden tekintetben különös egy bál. Nézze csak még majom-sziget sincs. Pedig volna hozzá anyag! hangzott a felelet angyali ártatlansággal s egy, a bálnál még különösebb mosollyal, melyet azonban már nem préseltem meg. Azóta őrült nagy az ellenszenvem a ................ végső szalmasz álak iránt.
