Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-10-05 / 40. szám
2-ik oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. október 5. Október hatodika. A gyászos évforduló immár hatvanegyedikszer köszönt ránk s nem tudjuk elfeledni azt a világtörténetben is páratlanul álló gaztettet, amely a 13 dicső aradi vértanú kivégzése által nemzetünket érte. A hősi küzdelem, a dicső eredmények után bekövetkezett szomorú esemény még ma is előttünk lebeg s emlékeztet rá apáról-fiura mindörökké. A 13 aradi vértanú ártatlanul kiöntött vére az utódokat nem hagyja nyugodni s az ő gyalázatos halálukat élénk emlékezetébe vési s nem hagyja nemzeti nagyságainknak szomorú kimúlását elfeledtetni. Damjanich és a többi hősöknek bátor viselete, a halállal való szembenézése, kik sorsukat hitük erejével, a küzdött eszme igazságával — nyugodtan viselték el — oly magasztos emléket, oly dicső példát képez, még a késő utódok előtt is, hogy őket, a nemzet vértanúit áldani fogjuk mindörökké, kik vérükkel áztatták hazánk földjét, hogy nekünk szabadságunk és jogunk legyen. Világos—Arad! E két szóban benne van az egész korszak keserve, dicső küzdelmünknek a veszedelembe sodrása, benne van a mi Gol- gothánk gyászos története, mely az egész nemzet imája, kétségbeesett jajkiáltása mellett a szép eredmények után az oroszok gálád beavatkozásával ily szörnyű véget ért. A rémület s borzalom amaz iszonyatos idejében egyre-másra vitték vérpadra nemzeti nagyjainkat, mert akkor már nyugodtan tehettek velünk bármit is, hisz ott hevert élettelenül a vértől kimerült, sebekkel borított oroszlán teste, — hisz a dioső szabadságharcnak már akkor csak a gyásza volt meg, melyben sirt és remegett mindenki és az azelőtt elért siker csak múló á- lomnak tűnt elő. Á győzelmes, dicső katonák nagyobb része közül kik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjétől s a honszerelemtől vezéreltetve egyre-másra verték meg a gyáva osztrák hadseregeket, kik a haditörté- nelem legszebb példáit szolgáltatták, a nagyobb részben legaljasabb gonosztevőknek leggyalázatosabb halálával : akasztófával lettek megbüntetve. Kilenc hős tbornokunkat, hogy mártiriumuk még nagyobb legyen, bitófával végezték ki s a hős 13 tábornok közül csupán Kiss Ernő, Desewfy Lázár, Schweidel tábornokunkat ítélték golyó általi halálra. A kinhalálra hurcolt hőseink tetemét magába fogadó vesztőhely az egész nemzet Kálváriája lett, hová emlékezni és imádkozni ha személyesen nem is, de gondolatban mindnyájan odazarándokolunk. Sokkal tartozunk őnekiek, alkotmányunk, szabadságunk, meglevő önállóságunkat nagyrészt őnekiek köszönhetjük, az ő ártatlanul kiöntött vérük adott nekünk később a közbejött absolotizmus után jogot, törvényt, igazságot s mindent, amiért ők oly sokat küzdöttek. E szomorú, gyászos emlékű napon, mely napon száműzve van minden a mi öröm, a mi vidámság van, úgy a mint eddig is volt, Fehérgyarmat és az egész járás kiveszi a maga részét. A honfibánat kitörése érezhetővé lesz környékünkön minden helyen s e nap a szomorúságnak lesz szentelve mindenütt. Mind a három iskolánkban szünnap és nagyobb iskolai ünnepély, előadások, szavalatok, a templomokban pedig gyászistentisztelettel emlékeznek meg a vértanukról, kiknek hőstettei történelmünk legkimagaslóbb pontjai voltak, s akiknek küzdelmeiket bámulattal és meghatottsággal tárgyaljuk s akiknek a dicső emlékeit ápolni fogjuk mindörökké, mig „áll Buda, él magyar még. * ajeöjöbb és leöölc (TOBOZA R 1,80.MINDEN GYÓGYSZERÁRBAN És Pröbadobozt ingyen küld: HENRI NESTÜ.WienJ.Blbettte 46 Szövetkezés. Hitelszövetkezetek — fogyasztási szövetkezetek. Most kaptuk kézhez a Glasgowben október hó végén tartandó nemzetközi szövetkezeti kongresszus tárgysorozatát, melyből örömmel láttuk, hogy a nemzetközi szövetség elfogadta a MagyarMagdolna. Irta: DÓRA. A leány a tükör előtt állt és nézte magát. Hátrasimitotta fehér homlokáról a sűrű vörösbarna haját. Szép arcára lázas pirt festett a nagy szerencse fölött érzett öröm. A kastély és a nagybirtok ura, az öreg báró, feleségül kérte a kis gazdatiszt leányát! Az ablak mellől egy bánatos, szenvedő hang szólalt meg: — Az égre kérlek, gyermekem, ne vakítson el a gazdaság. Csak azért küldtünk nevelőintézetbe, hogy halálunk után is legyen kenyered, de te ott hiú lettél és nagyravágyó! — Más anyát boldoggá tenne a leánya szerencséje, de te anyám, úgy beszólsi, mintha a szegény öreg báró az életemre törne. Pedig oly keveset kiván tőlem; egy kis jókedvet. Azt akarja, hogy énekeljek, zongorázzak neki, hogy örüljek, kacagjak és talán még, hogy ápoljam egy kissé és én ezt nagyon szívesen megtenném. — Ne akarj elnémítani Magda. Te pénzért, hamis fényért készülsz eladni magadat. Gőgös lettél, nagyzási hóbort szállt meg. Meggondoltad, hogy nemcsak szórakoztatója leszel a bárónak, a felesége, testestől-lelkestől a tulajdona leszel? Megfeledkeztél Babáról, aki olyan hűségesen szeret és olyan becsületesen, szorgalmasan dolgozik, hogy még jószágigazgató is lesz belőle? Meglásd, ő is magasra viszi. Hiszen te is szeretted Baliát. Ne vétkezz, ne szédülj az örvénybe. A leány piros, telt ajkai könnyelmű mosolyra nyíltak.'Igaz, Bállá nagyon szereti szegény'. . . Jó fiú, de az ő oldalán dolgozni is kellene és az uraság szeszélyeit eltűrni, mint szegény, jó szülei teszik . . . Eh, talán gazdasz- szonya lenne az urának, — cselédsorba álljon, araikor parancsoló úrnővé lehet!? . . . — Összetett kezekkel kérlek, Magda, hallgass reám. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen az egyetlen gyermekem. A gazdagság egymaga nem boldogít. — Ne gyerekeskedj anyám. Meglásd nektek is hasznotokra válik, ha a báró felesége leszek és . . . — Elhallgass! — fortyant fel az asszony. — Bennünket bele ne keverj ebbe a becstelenségbe. Mi nem bővelkedünk földi javakban, az igaz, de elégedettek vagyunk és boldogok, mert szeretjük egymást. — A gazdagság sem tesz boldogtalanná, anyám . . . Szegénynek lenni ... ez a legnagyobb szerencsétlenség, én nem bírnám el a szegénységet, ezen még a legodaadóbb szerelem sem segíthetne ............ — Magda! az asszony hangja remegett az izgalomtól. — Ismertem egy leányt, aki hűtlen lett a vőlegényéhez; pedig szerette, csak azért, hogy egy gazdag ember felesége lehessen . . . eladta magát. ... és megőrült. Megőrjítette az első délutáni vágyódása, a meg bánás és az undor . . . * * A kastély udvarára hintó érkezett ős az inas egy öreg urat segített ki a kocsiból, aki lassan ment fel a vastag szőnyeggel letakart márványlépcsőn. A nagy, gyönyörű faragványos bútorokkal diszitett teremben, a kandalló mellett, fázósan üldögélt a kastély ura, az öreg báró. Apró, vézna ember, csupa ránc arca olyan, mint egy összeaszalódott alma. Lábait melengette és belebámult a sistergő, lobogó lánggal égő fatuskók (üzébe. Amikor bejött a vendég, meglepő mozgékonysággal ugrott fel helyéről. Valósággal kellemetlen és groteszk látvány volt a fiatalos mozgékonysággal ugrándozó hetven éves aggastyán. A bárót és vendégét, Mándy egészségügyi tanácsost, gyerekkori intim barátság fűzte egymáshoz. Külsejükben egyenesen ellentétek voltak. Mándy magas, szélesvállu, nyilt arcú és hajlott kora dacára is katonás tartásu egyenes alakú férfi volt. A báró ellenben összeszáradt emberke, betegesen reszkető kezekkel. Valóságos rajongással csüngött öreg barátján. A rajongást csak akkor fenyegette veszély, ha Mándy a halálról beszélt. A báró irtózattal gondolt a halálra. Élni akart és újra fiatal szeretett volna lenni. Ezen törte folyton vörhenye- nyesen szürkehaju, madárfejét. Egyszer aztán gondolt egy nagyot. Megnősül! Szép, forróvérű, fiatal leány veszt feleségül, aki csengő kacagás- I sál, víg dalolással tölti be a zord kastély szó-
