Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-04-25 / 17. szám
1913, április 25. FEHÉRGYARMAT 2-ik oldal. tisztítani, megszabadítani a vizektől, árkokat, töltéseket, vízlevezető barázdákat csinálni. Itt a baj gyökere. Régen idejét múlta s csak a mi köznépünknél áll a felfogás, hogy a föld magától terem; éppen annyit megtesznek, hogy trágyázzák valamennyire, de ott is minden okszerű számítás nélkül. Messze vezetne azonban ennek tárgyalása, csak újból ki kell emelnünk, hogy a föld kellő gondozás nélkül eredményt nem hozhat, tanyarendszer nélkül pedig a földet igazán jól gondozni nem lehet. Gazdasági elmaradottságunkban változtatni ha akarunk első feltétel, behozni a tanyarendszert. Igaz, hogy ezt meg kellene előznie egy újabb, helyesebb tagosításnak, mely az elaprózott ingatlanokat egy tömegben egyesítené. Nehéz kérdés, de mig ez meg nem történik, féltermésnél többre soha nem számíthatunk, — a másik féltermés pedig megéri a munkát s költséget. NESTLÉFElE GYERMEKLISZT darabonként J koro- náért szállít gyönyörű dombornyomatu névjegyet — vésettel együtt a „Kossuth“ nyomda Fehérgyarmaton. Ha a véset meg van, úgy a névjegy csak 3*50 korona. Eltűnt földbirtokos. Hirschfeld Ignácz fülesdi földbirtokos e hó 10-én hazulról eltávozott s oda többé vissza nem tért. Ismerősei s rokonai állitása szerint Jeruzsálembe ment, bár eddig magáról életjelt nem adott s szándékát senkivel sem közölte. Hirschfeld Ignácz hirtelen távozásának érdekes előzményei vannak, melyeket biztos forrásból a következőkben ismertünk. Hirscbfeld Ignácz több mint negyven óv óta lakott Fülesden, szorgalmával, simulékony, jó modorával vagyont s az egész környéken becsületet szerzett, 200 magyar hold ingatlana s mindvégig nagy hitele volt az összes szatmármegyei pénz intézeteknél, melyek feltétlen bizalommal voltak irányában s ő ezt mostanig ki is érdemelte. Annál kellemetlenebb s nagyobb volt a meglepetés, mikor múlt év december hó elején hire terjedt, hogy Hirschfeld ingatlanaira a Fehérgyarmati hitelintézet részvénytársaság 60000 korona erejéig zálogjogi bekebelezést kért s ellene külön 39000 korona iránt váltókeresetet adott be. Ugyanakkor két veje, Róz Lajos s Fettmann Dávid, kik Róz és Fettmann bej. czég alatt Fehérgyarmaton vaskereskedést folytattak, fizetésképtelenséget jelentettek, egyben ellenök ugyancsak a Fehérgyarmati hitelintézet 39000 korona erejéig végrehajtást vezeteti. Á többi érdekelt intézet, a bekebelezés s végrehajtás által kijáí- szatva érezvén magát, úgy Róz és Fettmann czég, mint Hirscbfeld Ignácz s neje ellen csődöt kórt. A csődtárgyalás előtt adósok egyezkedni kezdtek s január hó 8-án Szatmári adósok és hitelezők között megegyezés jött létre. E megegyezés szerint hitelező intézetek adósok 44000 koronát tevő tartozásának megfizetésére hosszabb halasztást adtak, ha kieszközlik, hogy követeléseik a fehérgyarmati hitel- intézet javára bekebelezett 60000 korona zálogjog megelőző rangsorban bekebelezhető lesz. Adósok ezt megígérték, mert — állítólag — a Fehérgyarmati hitelintézet igazgatója s ügyésze az elsőbbségi engedély kiadását megígérték. Befejezett egyezség után azonban a Fehérgyarmati hitelintézet az elsőbbségi engedély kiadását oly feltételekhez kötötte, melyeket az adósok teljesíteni, a hitelezők elfogadni nem tudtak. Az egyezség füstbe ment, a csődeljárás újból megindult. Április 11-ón a szatmári törvényszék Róz és Fettmann czég ellen megnyitotta a csődöt. Hirschfeld Ignácz s neje a tárgyaláson azzal védekeztek, hogy vagyonuk több mint adóságuk s becslést kértek. A törvényszék el is rendelte a becslést s a napokban kellett volna Hirsch- feldnek letennie a becslési költséget. Ezt nem tette. A hetven éves, tisztességben megőszült birtokos — úgy látszik — félt a bekövetkezendő csődtől s büntető eljárástól, szégyenletében s félelmében más vidékre menekült, A kettős fizetésképtelenség az összes fehérgyarmati pénzintézeteket, a tiszaujlaki takarékpénztárt s öt szatmári pénzintézetet érint, melyek többé kevésbé kissebb nagyobb össeggel vannak érdekelve. bocsátott rab, hogy nem mutat-e hajlamot a visszaesésre. Miután a kiszabott idő letelt és a poeni- tens Istennek s embereknek tetsző módon vizelte magát, az Istentisztelet után a templomból kijövő közönséget, a megtestesült Ecclózsiát, & pap jelenlétében megkövette, bocsánatát kérte. Innen az elnevezés. Csak ekkor vétetett visssza a megtóvedt a hívők közösségébe. Nem hagyhatom el ezt a kérdést anélkül, hogy egy nehány megjegyzést ne fűzzek hozzá. Úgy tekintem most az Ecclézsia követést, mint büntetést. Abban az időben, melyben minden büntetés czólja a megtorlás volt, mikor sehol senki sem akart még a büntetéssel javítani, még az elméletben sem, egyedül áll az Ecclézsia követéssel való büntetés, melynek czélja a javítás volt. Persze ez nagyon csekély jelentőségű, mart nem is volt nagyon sok helyen szokásban, de meg jobbára nem igazi bűntettekre, hanem csak amolyan erkölcsi f élrecausz ami ásókra szokták kiróni. Különössé teszi e büntetést továbbá az hogy ezt egy erkölcsi testület szabta ki . . Ennek hatása főként abban nyilvánult, hogy amilyen szívesen, egyszeri idézésre is megjelent mindenki az egyháztanács előtt, oly szívesen állta ki a rámért büntetést. Annak kiállása letisztította nevéről a rajta esett foltot, ismét úgy élhetett, mint azelőtt, megérdemlett becsülésben. Az Ecclézsia követés nem nyomta a poenitens homlokára a bűnös bélyegét Sőt, igazolta, visszavitte őt embertársai közé; olyan volt az, mint egy csendes nyári zápor, mely lemossa a piszkot, a port a falevelekről, visszaadja nekik az életet lehelő frises- séget, de nem tépi, szaggatja le őket. Ma kikerül a börtönből egy ember. Csak pár hetet ült, talán azt sem érdemelte meg egészen s már is ott ég homlokán a bélyeg. Az ilyen embert, bárhová megy, mindig megelőzi a hire, az a hir, hogy börtönviselt. S ami legelsőben is eltűnik ilyenkor az emberek szivéből, az a bizalom. Ha annak a „börtönviselt“ embernek voltak is jó hajiami, nem tud’nak azok érvényesülni, mert minden jó szándékát megölik a hideg, kérdő tekintetek. — Nemde hasonlít az effajta büntetés a rohanó viharhoz, mely nem üdít, nem éleszt, hanem sodor, visz magával mindent, mi virul, s nem hagy maga után mást, mint romot és pusztulást. De elég erről ennyi. Talán nem is illenek teljesen ide e sorok, de a tárgy felidézte bennem a mondottakat. Nem uj dolgok ezek. Az egész kontinens büntetési rendszere egy darab a sötétben tévelygő, felvilágosodni nem akaró középkorból. Világért sem akartam a fentiekkel az Ecclézsia követés mellett törni lándzsát (bizony szűk lenne az előcsarnok,) csupán azon véleménynek akartam kifejezést adni, hogy a XVHI-ik század korszellemének megfelelő Ecclézsia követés büntetését sokkal helyesebbnek, célirányosobbnak tartom, mint a mi „modern“ büntetéseink bármelyikét.
