Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)
1912-02-16 / 7. szám
2 oldal. FEHÉRGYRMATI HÍRLAP 1912. február 16. tika, mint a haza szent eszméjét megingató veszélyes eszmék óéit tévesszenek. Hisz’ mi nem ilyen eszméket szivtunk magunkba az anyai tejjel, nem ily romboló eszmék légkörében nevelkedtünk fel, hanem más bodogitó eszmék körében. Az ártatlanul üldözött s hazaszeretetükért hontalanságot szenvedő, életük s vagyonukat feláldozó dicső hazafiak példájából megtanultuk „a haza minden előtt“ Mi tehát a haza ? mondja a költő, — „egy jó anya, mely mindent ád, szeressük hát“ p „Clet és világ." (Folytatás.) Tartott tehát a felvonulás az iparos műhelytől a vasúiig, majd a gyárig. De nem oly könnyű volt a munkásnak boldogulni, mert mindenütt előtanulmányt avagy szak- képzettséget követeltek. Csak akkor látszott meg, mily kevés ismerettel bírtak a hivalal avagy szolgálat iránt esengők. A ki vasúti altiszt akart lenni, attól négy polgári vagy négy gimnáziumi előkészültséget kívántak, igen kevésnek volt ilyen bizouyitványa, polgári iskolák még akkor nem voltak, a gimnázium pedig a tudományos értelmi pályára készített. S igy magánúton kellett készülnie. Hogy milyen nagy szorgalmat fejtettek ki az ilyen vasúti alkalmazást nyertek ifjak, erről tanúbizonyságot tehetek magam is, ki az időben am.......................i gimnázium tanára voltam. Négyen jártak hozzám privátára, s mivel az illető ifjak már ideiglenesen alkalmazva voltak a vasútnál, csak kora reggel és késő estve jöhettek el hozzám. A tanulás kezdetben igen nehezen ment, de később annyi szorgalmat, odaadást tapasztaltam náluk, hogy meglepett erős akaraterejük. Egy év alatt elvégezték a 4 gimnáziumot s ekkor az üzletvezetőség is alapvizsgára bocsátotta őket. Most már megnyílt előttük a pálya haladásra, nehéz, de mégis biztos megélhetésre és boldogulásra. Már el is feledtem volna őket, ha ezelőtt mintegy 10 évvel ide csendes falumba el nem látogat egyike tanítványaimnak, hálásan köszönve meg a tanító egykori nehéz munkáját, mely szerinte (de szerintem is,) boldogulásának és előmenetelének alapját képezte. Annál nehezebb volt a gyáraknál jobb alkalmazást, elhelyezést nyernie a munkásnak, nyers erővel rendelkeztek csak, de szakismerettel nem bírtak, de honnan szerezhették volna ezt a szakismeretet ? ! Nem volt még akkor semmiféle szakipariskola hazánkban. S igy külországból — többnyire NéiSetországból hozattak egymásután keletkező gyáraink szakmunkásokat, mig a mi magyar munkásainkat alsóbb munkára alkalmazták, A hires magyar állami diósgyőri aczélgyárban 3 évtizeddel ezelőtt népösszeirást végeztem. E gyár a legma- gyarabb megye (Borsod) szivében van. Ötezer lakost találtam akkor a diósgyőri gyártelepen, kik közül alig 500 volt magyar ajkú, a többi német és tót, még a vezetők, a tisztek is csak törtették a magyar nyelvet, vagy cseppet sem értették. Ezek is külországból hivattak be, kevés volt köztük a magyar honos. Hiába, nekünk még akkor sem szakképzett munkásaink, sem szakmérnökeink nem voltak s igy ismét a német sógor segített ki. A munkások teljes jóllétnek örvendtek, ezelőtt 31 évvel már 3 koronától 6 koronáig terjedő alapbérük, vagyis mint akkor mondták „Grundlohn“-juk volt a munka időn felül dupla fizetés, hozzá jó és kényelmes lakás külön udvarral, fűtés és világítással. Sajnos, azon nehány száz magyar munkást is a homokbányában, vagy vagy a szénbányában foglalkoztatták. Ma már ott is más minden, magyar a vezetők nagyrésze, a magyar munkás mind nagyobb tért hódit, magyar a szellem, magyar teljesen a népoktatás, de m g az isteni tisztelek nyelve is. A gyár is megnőtt három évtized alatt, 5 ezerről 12 ezerre emelkedett. A magyar kormány itt csodákat miveit. Bár igy volna délvidéki bányáink és gyárainkban is. Nehezen boldogul tehát a magyar a maga hazájában, ó legfeljebb kimegy Amerikába végezni nehéz és életveszélyes alsó munkát, miket itt hazánkban ugyan nem végeznének semmi adományért, de ott végzik, mert élni kell, de meg nem is látják. Ezen állításomat igazolja azon tény, nogy midőn ezelőtt 2 évvel a munkahiány miatt ezrével vándoroltak vissza Amerikából hazánk fiai, a magyar kormány már Fiúméban fogadta biztosa által a hazetérő munkásokat, egyúttal a gyárak is felajálontták készséges támogatásukat azzal, hogy munkába fogják a visszajötteket. De bizony felsültek, nem igen ment ott egy sem a hazai gyárba dolgozni, hanem ment vissza szülőföldjére, a, hol oly szép, független és még oly munkában az élet. De ha városaink is lassan haladtak a népnevelés terén, mennyivel jobban el volt az hanyagolva a falukon. A tanító fizetése csekély, állása lenézett, munkaköre a legter- hesebb. Az 1893-ik évi népiskolai törvény megalkotása etőtt, mely a tanító fizetését rendezte, nyugdijját biztos alapra helyezte, — a legtöbb tanítónak 150—300 foiintig volt a fizetése. Szegény tanító, ha munkás volt, feles — de többnyire harmados tengeri földet kapálgatott családjával, hogy megélhessen valahogy; ha pedig az ujjabb kor neveltje volt a tanító, úgy külön mellék- foglalkozást keresett, volt nevelő, uraknál vendéglátó, Írnok vagy dijnok a jegyző urnái, ha pedig ily foglalkozás s mellékkereset nem akadt, volt táncmester. Bizony az utóbbi foglalkozást jobban fizették, mert ha valaki írni olvasni nem tud, az nem szégyen, de a ki táncolni nem tud, azt menten kinevetik. Sőt még a tandíj kifizetésében is pontosak voltak, mert azt már előre befizették, a 6 koronájával, hozzá egy kis tojás, csirke meg mi minden kijárt a táncmester urnák, hejh de az iskolai tandijjat, — mely állott 1 koronából, 1 vákáció csirkéből és pár Gergelynapi tojásból, csak átokkal, szitkokkal fizették ki. Sokszor a tojás is zavaros volt, a csirke pedig igen parányi. S mikor aztán a tanító az ilyen kis csirkét nem akarta elfogadni, a szüle mindjárt bölcsen igy felelt: tanító ur, a csirke elhiszem hogy kicsi, de a leánykám is kicsi, tessen várni, megnő a csirke is, csak enni kell neki adni, hiszen az én kis leányom is csak megnő, de még ezt is várni kell. Ha pedig egy gyermek egy pár tojás helyett 1 tojáskát hozott és a tanító visszaküldte, az édes szüle igy felelt: a kicsik osztályából elégedjék meg a tanító ur egy tojással. A tanító fizetése azonkívül életnemüben járt ki. Bizony lélekocsu volt ez és nem búza. Szegény Magyarország, hogy tudtál Volna te jobban a fejlődni, a hol igy becsülik meg a nemzet napszámosait: a néptanítókat. B. Gy. (Folyt, köv.) HÍREK. Vármegyei kSzgyQlés. A folyó hó 8-án lefolyt vármegyei rendkívüli közgyűlésről tudósításunk a következő: . Szokatlanul nagy számban jelentek meg vármegyénk bizottsági tagjai a közgyűlésen. Közel 300-an voltak jelen, mintha tisztújító közgyűlés lett volna. A bizottsági tagok ily nagy számát a munkapárt páratlan erőfeszítése hozta össze. Már 10 órakor tömve volt a terem. Csaba Adorján főispán fél 11 órakor nyitotta meg a közgyűlést és üdvözölte a jelenlevőket. A tárgysorozat első pontja a belügyminiszter leíratja volt, a múlt éri őszi közgyűlésen megejtett közigazgatási bizottsági tagválasztás megsemmisítéséről. E pontnál Falussy Árpád emelkedett szólásra, aki sajnálattal vette tudomásul a vármegye önkormányzati ügyéibe ütköző és semmi törvénnyel nem indokolható belügyminiszteri határozatot, amely alkalmas arra, hogy a vármegye közönségében a pártok között eddig fennálló békés viszonyt kiéle- gitse, sőt a pártviszályt állandóvá tegye és a vármegye bizottságának békés együttműködését és a közigazgatás fejlesztése körüli egyetértő munkálkodását megakadályozza. Szóló mindig hangoztatta és ma is kijelenti, hogy a vármegye közéletét veszélyeztetik azok, akik a vármegyei közigazgatásba a pártpolitikát beleviszik. A függetlenségi pártot a múlt évi őszi közgyűlésen a köz. biz. tagok választásánál a pártpolitika egyáltalán nem vezette. Hiszen a párt a békés együttműködés érdekében csak azt kívánta, hogy az öt tag közzüt csak kettővel vehesen részt a közigazgatási bizottságban. A munkapárt azonban ezt a méltányos kívánságot fenhéjázó módon visszautasította. A kocka eldőlt és a vármegye közgyűlésének többsége a függetlenségi párt jelöltjeit emelte a közigazgatási bizottsági székbe. A vármegye közgyüléae többségének ily megnyilatkozása után nem volt helyes a munkapárt vezetőségének a belügyminisztert a törvényes alapot nélkülöző megsemmisítő határozatra rábírni. Mi, vármegyénk önkormányzati jogát féltve őrizzük és elvártuk volna a hatalom jelenlegi birtokosaitól, hogy vármegyei közgyűlésünk döntő határozatát tiszteletbe tartva, ne igyekezzék a választás megsemmisítésével önkormányzati jogunkat megsérteni. A főispán a szavazatsxedő bizottságot megalakította és a választást elrendelte. A szavazás eredményét elnöklő főispán Ve 1 órakor hirdette ki, amely szeriQt közigazgatási bizottsági tagnak meválasztattak: Jékey Zsigmond, Szuhányi Ferenc, Domahidy Viktor, N. Szabó Antal és Tóth Mór. Az eredményt a munkapárt vegyes érzelemmel fogadta, mert nen) sikerült a függetlenségi pártot kiirtani, sót a beválasztott két taggal az őszi közgyűlés előtt célbavett pozícióját tartotta meg. Annak megemlítésével, hogy a Nagybánya — láposvölgyi vasútra kért 100,000 koronát a vármegye megszavazta, Kállay Ödön szolgabirót pedig betegség okából nyugdíjazta, a bizottsági tagok — ősi szokás szerint — a közgyűlési termet elhagyták úgy, hogy még a hátralévő 250 pontból álló tárgy- sorozatot az előadók az ürességtől kongó teremben tárgyalták le.
