Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)

1912-02-02 / 5. szám

Társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap.

ELŐFIZETÉI ÁRAK:

Egész évre

..........8 K.

Fél évre................4 „

Negyed évre.... 2 K. Egyes szám ára 20 fill.

Főműnliaíárs: bortnyk gyorgy

■■ ------— ág. ev. esperes lelkész.

Fe

lelős szerkesztő és loptufójdonos:

Dr. Magyarádi BOROSS LAJOS

„élet és világ.“

(Folytatás.)

Különös képe volt ez új Magyarországnak. Északon a szlávok: tótok és rutének, részben a szepességi németek, délen a szer- bek, oláhok és erdélyi szászok, keleten az oláhok, nyugaton Ausztria felől a németek és tótok képeztek a lakosság többségét. A magyarság nagyobb tömegben a hegyek alján és az alföld egy részében csekély számra olvadt össze. Itt-ott elszórva mindenütt volt még magyar, de oly csekély számmal, hogy a nemzetiségek folyton előre törtetósót ellensúlyozni nem voltak képesek. Rá- kóczy Ferencz — az utolsó nagy kurucz leg.yüretésével utolsó nemzeti aspirációnk is megsemmisült. Szomorú idő fordult a magyarra. A kuruczok óriási birtokai legnagyobb részt idegenek kezére kerültek, nagyjaink szívesen látottak lettek Bécsben, a hol idegen volt a magyar szellem, idegen a magyar nyelv. Legfőbb eszme az egységesítő monarchikus szellem

volt, mely minden nemzeti törekvést még csirájában elfojtott. Jött a „pragmatica sanctio,“ majd Mária Terézia kedveskedő uralma, mely negyven esztendeig tartott, a főnemesek elnémesitésé- vel nagy carriért csinált az össz- monarchia kedves eszméjének. A köznemesség tudott ugyan még magyarul, de nyelvezete a latin volt, mint a közigazgatás elfogadott, elismert és közhasznált eszköze. Csak a nép beszélte a maga egyszerűségében a magyar nyelvet Buskomor lett a magyar. A vagyonnal bíró köznemes visszavonult jószágára gazdálkodni, nem volt csak egy remény csillaga sem magyar hazája egén. A nép elmaradott, tanulatlan volt. Iskolák csak a nagyobb helyeken voltak, az úgynevezett központokon, jó részben a protestánsok kezében, kik a legnagyobb erőfeszítéssel tartották és fejlesztették iskolájukat, táplálták az ifjak lelkében a 'magyar szellemet. Jó nevű szerzeteseink is szép s elismerő munkát végeztek a zárdák falai mögött, midőn a tudás és valláserkölcsi eszmék ápolása mellett az

— Nyilttér soronként 30 fillér. —

A lapot érdeklő minden közlemény valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi BOROSS LAJOS ügyvéd Fehérgyarmat, címére küldendők.

ifjak hazafias magyar érzületének fejlesztésére is nagy gondot fordítottak. De hol volt az általános népnevelés?! Ahol volt is iskola az egyházak mellett: keveset nyújthatott a népnek, nem volt hozzá sem anyagi ereje, sem szellemi tőkéje. Falukon az Írást és olvasást alig értő mesteremberek kezébe volt letéve a népek nevelése és oktatása. Csak az tanult, csak az járt iskolába, a kinek kedve tartotta. De ezen nem csodálkozhatunk, hiszen az egykor virágzó magyarország minden oldalról ki volt aknázva, népe elnyomva, azon idő, midőn „magát az eltiport magyarnak, kisírni sem volt szabad“ Az országot elnéme- tesiteni törekvő Kalapos király Il-ik József után, — (a ki különben igen jő érzésű s több rendelkezéseiben bölcs uralkodónak mutatkozott) újabb szellem lengte át hazánkat, újabb szellem hatolta át a jobban érező magyarok szivét: a szabadságnak éltető szelleme. Forrongásba jött a társadalom, nagy emberek támadtak a hazai sötét éj homályában, kik óllal — a szabadság szeretet

PÁLFORPULÁSA.

Irta: Zengő.

A „Fehérgyarmati Hírlap“ eredeti tárcája.

(Folytatás.)

— Ez az ember extázisba jött, — gondolám — s átallja úri emberektől elfogadni az áldomást, s hogy azt kierőszakoljam, a suhanc-kor szelebrudiságával elkapom nagybátyám kezéből az üveget s a kerülő orra alá tartom, az elkapja fejét és botja a heves mozdulat következtében az üveghez ütődik, melynek tartalma szét- foly az avaron, nem kevés rémületére és szörnyüködésóre a páciensnek.

— Bocsánat uraim, — szólt fölocsudva a kerülő — akaratomon kívül történt a dolog. Sajnálom, hogy kárt tettem önöknek. Nagybátyám mosolyogva igyekezett megnyugtatni :

— Jó, jó! Nem olyan nagy baj az. De lássa, hiába nem akarta fogyasztani, mégis odalett. Az alkalmat nem szabad elszalasztani 1

— Tudom uram, de ez az én természetemmel ellenkező dolog volt, s igy nem is használhattam ki.

Az egyszerű ember okos felelete meglepett bennünket. Nagybátyám csudálkozva kérdi:

— Hát nem szereti az italat, vagy a kaputos embert nem állhatja a természete?

— Isten ments’ uram, szeretek én minden embert, akár gúnyás, akár kaputos, de a szeszes italnak még a szagát sem áll hatom, pedig valamikor éltem-haltam érte.

— Hát aztán miért utálta úgy meg ? — kérdeztük egyszerre mindketten.

— Annak története van, uraim, s ha nem untatom önöket, szívesen elmondom, legalább eljárásomat megokolom vele . . .

Letelepedtünk a rókaverem partjára s figyelmesen hallgattuk az egyszerű ember elbeszélését.

— Harminc éve szolgálok itt. Tiz év óta vagyok az erdőben, buszig pedig parádés-koesis voltam. Nem dicsekszem vele, de szakmámban nem állottam hátul. Talán ez a nyitja, hogy gazdám az első években el nem kergetett. Mert tudni kell, hogy nálam iszákosabb embert nem igen lehetett volna találni annakidején az egész Erdőháton Dacára hogy szolgáltam, elittam ami apámról rámmaradt. Mikor az elfogyott, elvertem a feleségem jussát is. Végre, mikor a mellékjövedelmeim elfogytak, s fizetésemből nem tellett elég vastagon a pálinkára, úgy segítettem magamon, hogy a csikók ápolására kapott különféle szeszeket megittam s helyettük vizet használtam. Dehát addig jár a korsó vízért, hogy egyszer eltörik. Rajta vesztettem én is, de mivel régi cseléd voltam nem csaptak el, hanem a feleségem kérelmére kiküldtek az erdőbe, hol nincs annyi alkalom az ivásra. Nem ért semmit. . . . Szenvedélyem úgy elragadott, hogyha valaki pálinkával kínált, vele szemben nem voltam erdő-őr; feleségem szelidlelkü áldott jó asszony — észrevette ezt, s kért ne tegyem; ha megtudják kenyér nélkül maradunk. De sem a hitves kérése, sem a bekövetkezhető bukás nem volt- rám hatással, mig nem egy rendkívüli dolog edészen magamhoz téritett, megutáltatta velem az italt s visszadott önmagámnak.

Az ura dalom minden évben csert vágat az erdőn s rendesen zsidónak adja oda, ki maga vágatja s hántatja a cserkérget. Ke- rülőségem második évében, a munkavezető zsidó nagy hordó pálinkát állitatott sátra közepére s naponként kétszer adott belőle a munkásoknak. Mondanom se kell, hogy velem szembe sem volt fukar a zsidó, s ellátott itókával.

Egy éjjel dolgom akadt a sátor környékén, melyből csudálatomra egy nyíláson át lámpafény szűrődik ki. Nagy ur a kíváncsiság, odamegyek, benézek a nyíláson és látom, hogy a zsidó félmeztelen áll a sátorban, egész testét fekélyek borítják, gyorsan nyúl a lavór után, melyet a hordóból teleereszt, óvatosan megmossa benne sebeit és ismét visszatölti a hordóba. Összerázkódtam a látványra s alig bírtam elvánszorogni. E kép máig is előttem áll ás irí